Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Evang. ker. anyaszentegyház és a középiskola

35 utána búsan ballagott annak elaggott életpárja s azon ismét bizonytalan magatartással ült az egyetlen „lakáj.," a kin az első pillanatra meglátszott, hogy nem „lovon született", polgári foglalkozására nézve házmester lévén a jámbor ! Későbbi éveiben nagyobb méltóságra jutott: ő volt t. i. az, ki reggelenként Ő méltóságaiknak megtisztogatta a lábbelieket, kávét főzött, lemosogatta az estéli edényt, délután 5 órakor pedig kopott sárga frakkban, arany (?) gombos vörös mellényben, fehér nadrágban és íekete kamásliban, fehér keztyűbe bújtatott kezekkel felhordta a dinert — t. i. a sült krumplit! Hasonló dolgot mesélnek az emberek egymásnak egy elaggott, elűzött, később Londonban tartózkodó indus exkirálynőről ! Hanem az is igaz ám, hogy az ilyen embereket a kárörvendők ki szokták nevetni, a jobb érzelműek pedig legfelebb sajnálkoznak felettük. Hát persze minden hasonlat sántikál! S a mit én most itt elmondtam, szintén, hanem egyházunkra nézve kiki levonhatja belőle azt a tanúságot, hogy a régi dicsőségért, melynek ma már úgyis inkább csak történeti értéke van, ne áldozzuk fel, ne adjuk oda a jelent és jövőt! De van a dolognak egy másik oldala is, mert hiszen nem minden középiskolánk hivatkozhatik éppen fényes történeti múltra s mégis építkezik, terjeszkedik, lesz algimnáziumból főgimnázium stb. De minő áron ugyan? Többnyire államsegély, közadakozás igénybevétele és gyülekezeteink újabb megterheltetése árán! Pedig ez utóbbiaknak ugyancsak megvolnának a maguk sokféle gondjuk, szükségleteik a saját legszűkebb körükben ! „A ki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul!" s mindenki odáig nyújtózkodjék, a meddig a takaró ér! Hej pedig, de sok takargatni — nem eltitkolni, hanem melengetni valónk volna a mi drága egyházunk testén ! És mi mit teszünk? Azt és olyformán mint az az édes anya, a kinek magának van egy egész sereg saját édes gyermeke, ezeket — vérző szívvel ugyan — mégis engedi éhezni, szomjazni, fázni, a világban ide-oda taszigálni, míg idegen gyermeket keblére, házába fogad, azokat ápolgatja, dédelgeti, eteti, itatja, ruházza ! A gyermekek felnőnek ! S mikor aztán az édes anya nehéz napokban segélyre, támaszra szorul — akkor az idegen gyermekek „elszéledtek" s a legjobb esetben „hálás kegyelettel" emlékeznek a jó „alma mater"-re, de mivel ebből megélni nem lehet, bizony hát csak azoknak az édes gyermekeknek kell őt felvenniök, védeniök, kell érte fáradniok és küzdeniök ! Az édes anya a mi egyházunk ! Az idegen gyermekek . . . no, vagy ha nem is éppen idegenek — mert az az evangelikus ifjúság a mienk — de olyan gyermekek, melyekre egy másik édes anya — az állam — ferde, irigy szemmel néz, ezek a mi középiskoláink ! S egyházunk édes gyermekei? Evangelikus egyházszervezetünk alapja a gyülekezet! (nem a középiskola!) Ezek az egyház édes gyermekei! Ezeknek fejlődése, virágzása, jóléte az egész egyház fejlődésének, jólétének alapja! S bizony-bizony, ha az édes anyát inség, vagy veszély fenyegeti, nem az az egynehány középiskola fogja őt megmenteni, hanem azok az édes gyermekek, kikkel oly sokszor, oly sokban, mint mostohákkal bánik ! Igen, mint mostohákkal, anyagiakban és szellemiekben egyaránt, úgy bánik el gyakran evangelikus egyházunk gyermekeivel, a gyülekezetekkel ! No, itt a dolog „pointje", most hát kibújik a szeg a zsákból — fogják tán sokan előre gondolni ! Most aztán halljuk ismét a régi, elcsépelt elégiát, a papok és tanítók szegényes, sanyarú helyzetéről, milyen sok a dolguk, még több a gyermekük s ehhez mérve, milyen lapos az erszényük stb. Pedig ezúttal ugyancsak nincs szándékomban erről beszélni, bár — ha e sorok Írójának specialiter véletlenségből nincs is sem oka, sem joga e tekintetben panaszkodni — sokat, igen sokat lehetne erről is szólani ! De hagyjuk ezt ezúttal ! Úgyis eleget ér bennünket az önzésnek, a papzsák-feneketlenségének vádja, minek provokálnunk a sújtó Ítéletet! Maradjunk tehát csak szépen gyülekezeteinknél ! Valljuk meg az igazat ! Ezeknek jóval nagyobb többsége ma még — azt lehetne mondani — a mindennapi létért küzd s nem csekély áldozatok árán birja előteremteni a napról-napra növekvő mindennapi szükségleteket! De ha iskolája mindjárt czéljának meg nem felelő, temploma mindenhez, csak keresztény templomhoz nem, lelkész- s tanítólaka pedig a Tompa Mihályéhoz hasonlít is, egyet mégis elő kell teremtenie évenként — bárhonnan veszi — a középiskolákhoz való járandóságát! Valóban, csodálatos dolog, hogy népünk — mely különben oly jó érzékkel bir — nem jött még rá, hogy ezzel voltakép — egyházi jótékonyság czime alatt — nem is egyházunk, hanem az államnak érdekeit mozdítja elő! No de — ezt az ellenvetést vélem hallani — hisz ezek a gyülekezeti járulékok oly csekélyek, hogy szót sem érdemelnek! Megengedem! Utalok másra! Ott van a supplikátió, ez a gyönyörűséges intézmény, mely a többek közt arra is jó, hogy evang. ifjúságunkat „önállóságra" szoktatja, a tapasztalatokat gazdagítja, a látkört tágítja, stb. (No, ha iskoláink ilyen nevelési eszközökre szorulnak, akkor egy újabb okunk van — becsukni őket.) Évente 10—15 ilyen — engedelmet a kifejezésért, de így van ! — csuhátlan evang. kolduló szerzethez van gyülekezeteinknek szerencséje! De ha csak a gyülekezeti kaszsza sinylené meg ezeket a látkörtágító viziteket, még nem volna annyi okunk a panaszra (specialiter az én gyülekezetem évi számadása e czimen évenként úgyis csak 20—25 frt kiadást tüntet fel!); hanem — tudvalevő dolog — hogy supplikáns uraink, valami titkos szövetségben állva egymással, kézről-kézre adják jobbmódú gyülekezeti tagjaink jegyzékét s hiveink áldozatkészségét nem csekély