Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A „keresztyénnek” viszonyválaszul (Gaál Mihály)

5 A Régi Hangok czímlapja és bevezetése után indulva, nem gondolhattam egyebet, minthogy a „Magyar Gályarabok Énekét" is, mint a többit, J. úr a Tranoscíusból, tótból fordította. De így, úgy látszik, örök titok marad, hogy Pauli énekét, mely képeivel és egész hangulatával már különben is igen jól illett a vértanuk helyzetéhez, ki és mikor alkalmazta még különösebben a magyar gályarabok történetéhez. Itt csak nyomtatott, vagy hiteles irott emlékek volnának irányadók. Mert J. úr érvei: hogy milyen fejezet alatt fordul elő a Tranosciusban, hogy a tót nép milyen történelmi visszaemlékezések és vallásos felbuzdulások hatása alatt énekli ma is, ezek akkor, midőn a J. úr által is annyira respektált Mockó János, „a szláv egyházi énekirodalom szorgalmas búvára" csak mint „hangzatos czimű" éneket emliti azt s e czím alatt nem kér belőle, nem lehetnek irányadók. 0 is azt mondja, a mit én más szavakkal fejeztem ki : „Itt csak a történelmi igazság lehet irányadó és nem az, a mi nekünk kedves volna." Hogy Nápolyban Weltz könyvtárában a kiszabadult gályarabok épen erre az énekre akadhattak, hát ez bizony nagyon messze járó hypothesis. Mert elsőben is ott csak Gerhard könyvei voltak, énekünk pedig Pauli könyvében fordult elő, melyhez Gerhardt csak ajánló verset irt. Másodszor pedig sokkal valószínűbb, hogy Luther, Chemnitz és Hutter vagy Bucer (mert én Lysert nem ismerek) könyvei mellett inkább Gerhard Jánosnak, a dogmatikus és mystikus irónak müvei állhattak, melyek ekkor már egész Európában elterjedtek, mint Gerhardt Pálé, az énekköltőé, ki amannál majd egy félszázaddal későbben szerepelt (f 1676.) Azt én is elfogadom, hogy nem tudhatjuk, micsoda fordításban énekelhették gályarabjaink a 48. 114. és 125. zsoltárokat. De ez Pauli éneke mellett annál kevesebbet bizonyít, minthogy ő az eredeti zsoltárszöveget, amúgy is meglehetős szabadon dolgozta fel. Az Új Zengedező M. K. előszavára is hivatkozik J. úr, de ezzel is inkább maga ellen bizonyít. Ugyanis 1696-ban jelent meg Lőcsén az ott jelzett Zengedező Mennyei Kar, a későbbi Új Zengedezőnek anyja, mely még csak 125 éneket foglal magában, többek között Acs Mihály (nemes-csoói lk. f 1708), Tatay István (téthi lk. f 1733), Lővei Balázs, (győri lk. a 17. század végén) szerzőktől, a kik tehát a gyűjtemény megjelenésekor még életben voltak és az akkori magyar evang. énekirodalmat ismerhették. 1699. 1703. 1704-ben is jelent meg Lőcsén magyar énekeskönyv; 1743. vagy 1748-ban pedig megjelenik az Uj Zengedező M. K. más szerzők is járulván az előbbiekhez. Ez az idő oly közel volt még a gályarabok szenvedéseihez, hogy emez énekeskönyvek szerzőinek okvetlen ismerniök kellett volna a Magyar Gályarabok Énekét is, különösen ha e körül J. úr szerint egész „egyházi hagyománykör" képződött. Es ha ők ezt a fenti gyűjteményekből kihagyták volna, mikor a mohácsi veszedelemről irott, inkább nemzeti érdekű ének is helyet talált az Uj Zengedezőben : úgy ez megbocsáthat]

an mulasztás volna, melyet én fenti énekíróinkról fel sem tételezhetek. Ez nagyobb kegyetlenség lenne, mint a milyent Pauli énekén követett el a német rationalismus. A mint azután ott J. úr a németektől kilökött és a magyaroktól örökbe fogadott árvagyerekről mond, az igen sentimentalis dolog, de a historikus szemeit nem homályosíthatják el a könnyek. Elég csúnya dolog volt az a németektől. Csak hát amaz irányzatnak sorvasztó szele a mi énekeinknek virányát is oly árva pusztasággá ne változtatta volna e századnak elején ! Ez a gyerekhistoria más aggodalmat kelt én bennem. Ha mi kérem az ilyen énekes tót gyerekeket így a hajuknál fogva telepítjük ide a szép magyar Alföldre, lesz ebből akkor oly sírás-rívás és fogcsikorgatás odafenn a csehek és tótok között, hogy a mi jó hírünk-nevünk keserüli meg. És ha szigorúbb genealógiáját nem adjuk énekeinknek, olyan lelenczház lesz egész hymnologiánkból, a melyben minden gyerek az édes anyja után fog ríüi. Csinálhatunk ám mi aztán bölcsődalokat! Alig ringatjuk el őket velők. Nt. J. úr nagy szolgálatot tesz vele az irodalomnak, ha nagy számmal levő codexeit bővebben is megismerteti és azok történetét is alaposan kifürkészi. Mert az általa használt ilyenféle csillagozások : „A XVIII. századbeli kézirat nyomán, Ismeretlen szerzőtől a XVII. századból", ezek még kevés tájékozást nyújtanak és ennélfogva kevés érdekességet is kölcsönöznek az éneknek. Énekünk dallamáról is csak annyit ír J. úr, hogy ő azt egy régi kéziratból, mely kezében megfordult és véleménye szerint a XVIII. századból való, másolta le. Kérem, ennek a kéziratnak története és hitelessége legalább is oly fontos, mint maga az egész muzsika. Nem tudom, Káldy Gyula úr tud-e többet is e zenetörténeti codexről, vagy ő is csak J. úrtól vette azt át készen? De igy még távol áll attól, hogy „ősrégi magyar dallamnak" s a gályarabok éneke külön dallamának tekinthető legyen. Nekem nem lehet szándékom e jeles zenészünket nevetségessé tenni; ő maga tenné magát azzá, ha nyomósabb bizonyítékok nélkül egy kegyes német papi poétának fordított s szembeszökőleg alkalmazott énekét énekeltetné országszerte a magyar kurucznóták között. Kérem, nem a babérkoszorúnak letépéséről lehet itt szó, hanem inkább annak homlokra fűzéséről. Én méltánylom J. úrnak jóhiszemű hazafias és prot. énekügyi buzgóikodását, de épen azt nem látom még csak távolról sem bebizonyítva, hogy ama szó szerint hiven fordított és néhány kitéréssel alkalmazott modern énekfordításhoz kétszáz éves nemzeti kegyelet fűződnék. Jeszenszky úr siettet, hogy vegyem le a vitát a napi rendről. Hát én azt ezennel megteszem. De ennyit még szükségesnek találtam hozzá csatolni a J. úr szerint persze csak „másodlagos" bírálatomhoz. Ha pedig J, úr majdan valami szorosabb kapcsot fog felfedezni vitás énekünk és a magyar gályarabok életsorsa között, legyen meggyőződve, én leszek az első, a ki őt ezért örömmel és szívből fogja üdvözölni. Vajha több reményem lehetne hozzá! Payr Sándor. A „keresztyénnek" viszonválaszul. „Censor" álnév alatt a stílusáról jól ismert vitatkozó nem hagyta szó nélkül megjegyzéseimet, melyeket azon merész állítására tettem, hogy a „keresztényt é3 kereszténységet csak a r. kath. és unit. atyánkfiai^használják hazánkban" és hogy evang. és ref. irók a reformáczió kez-