Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A mire szükségünk volna (Binder Jenő9

győzőleg; de ha egyházunk közéletét tekintem, sajnálattal kell kijelentenem, hogy egyházunkban általában nélkülözöm a hitnek amaz erejét, mely Lutherünknek és a reformácziónak alapjellemvonása, diadalának záloga volt. A mint az erfurti zárda szűk czellájában élő barát lelkében először megvillant a hitnek sugára, úgy ragyog az a wormsi diadalmas hős lelkében, megvilágosítja a Wartburg foglyát a szentírásnak fordításánál, megerősíti a wittenbergi zavarok lecsendesítésénél, nyugalommal tölti el a koburgi fellegvárban, csöndes boldogságot áraszt családi szentélyébe, Istennek békességével áldja meg a halállal való vívódásában s örök időkre megdicsőíti nagy alakjává az emberiség történelmének. Egy gondolat, egy érzelem, egy erő uralkodik benne, a Jézus Krisztusban való élő hit ereje! S kik nyomán haladva megkiizdöttek a világgal, kiknek életét nemcsak hogy nem hamvasztotta el a máglya lángja, hanem fényével halántékaikra tűzte az örök dicsőség koronáját, kik annyi ádáz gonoszsággal harczolva vagyonuk s földi jóllétük feláldozásával is megpecsételték az örök igazságot s számunkra hosszú, kitartó küzdelemmel megszerezték azon szabadságot, a melylyel Krisztus megszabadított minket, vájjon mind azon vértanúi a Krisztus evangyéliomának miről tanúskodnak másról, mint a leikökben élő hitnek világot meggyőző hatalmáról? Úgy vagyok meggyőződve, hogy az Úrnak ama Szelleme, mely a hívőknek lelkében élve, megalkotta az evangelikus egyházat, tarthatja csak fenn a szenteknek közösségét. Megingathatlan ugyan bizalmam Isten Lelkének mi bennünk munkás erejében s hiszem és vallom, hogy ha egy kis időre el is homályosodott bennünk a hitnek világa, ha nem is e nemzedékben, de a következőkben, uj fénynyel és ujabb erővel Phönixként fog kikelni a múltnak hamvaiból, hogy megdicsőítse az embereknek életét a Jézus Krisztus által Istenben az Atyában. De most, most! Érezzük, látjuk, hogy lábaink alatt inog a föld. Rettegve gondolunk a legközelebbi jövőre; aggodalom fogja el szivünket : mi lesz belőlünk, ha a kormány vallásügyi reformjavaslatai, melyek a reformáczió elveinek diadaláról tanúskodnak, testet öltenek ? Egyházhiveink közönye pusztulással fenyeget. Keressük a gyógyszert. Halomra hordjuk a jó tanácsokat. Zsinati törvények, papválasztási reformok ; iskoláinkról, mint költséges fényűzési czikkekről való lemondás (desperatus expediens) s más hasonló részint meglevő, részint kilátásba helyezett intézkedések daczára nem tudunk megnyugodni, békés de kitartó és czéltudatos munkához látni. Ne altassuk magunkat. A baj megvan s mert az egyházunk életfájának gyökerén rágódik, az orvosságnak is gyökeresnek kell lennie. Éleszszünk erős, evangyéliomi hitet s a holtak megelevenülnek, a szétszórt csontok ép testté forrnak össze s jöhet bármily ellenség, akár belső akár külső baj, készen talál minket, hogy diadalmaskodjunk rajta. Erős, élénk hitnél nem lesz szükség arra, hogy pártok alakuljanak ; lehetetlen lesz, hogy az egyház körén kivül uralkodó érdekek ne csak szétszaggassák a Krisztusnak testét, hanem a testvéreket ellenségül állítják szembe. Nem fog kelleni keresni a hidakat, melyekkel a testvérek között tátongó ürt áthidaljuk, nem különösen úgy, hogy várjuk a kézadást, magunk pedig kegyesen tartózkodunk a szeretet szövetségének megkötésétől. Nem fog arra kerülni a sor, hogy Liptó-Szentmiklóson megmutassuk (a mit különben mindenki tud), hogy mi vagyunk többségben s viszont, hogy Budapesten bebizonyítsuk, hogy az a dunáninneni többség egyetemes egyházunkban kisebbség. Nem fog kelleni rettegnünk, ha egy-egy testvérünket munkaköréből elhívja a szőlőnek Ura örök jutalmára, hogy vájjon mikép lesz a megürült hely betöltve? Mert hisz sajnos, de való, hogy utóbbi időben botrány nélkül alig esik meg a papválasztás. Nem fog kelleni tartanunk attól, hogy az egyházfentartás költségei miatt a nazarenismus vagy más egyház kebelébe térnek híveink. Igen, a Krisztusban való élő és erős hit, a mint a hivőnek szivét Üdvözítőjéhez fiizi, úgy hozzácsatolja azt az ő egyházához is, hogy önfeláldozással is kész legyen munkálni azon üdvközösség felvirágzását, melyben Isten kegyelme által hitében önmaga munkálja üdvét. Ha lelkesült, kitartó munkássággal sikerülni fog így az egy erős hitet beoltani, míveltjeink, köznépünk, gyülekezeteink és egész magyarhoni evang. egyházunk kebelébe, akkor és csakis akkor fogjuk méltóan ünnepelhetni a reformácziónak emlékünnepét. Most azonban csakis a jobb, szebb jövő reményében ünnepelhetünk. Legyen ez ünneplés is kedves áldozat Istennek, egyházunknak üdvhozó ! Bixi. Midőn a mult nyár folyamán családomért Lőcsére utaztam, Szolnokon (a hol a rossz csatlakozás folytán 2 óra hosszat várnom kellett), kellemes meglepetésben részesültem. Egy iskolatársam, a kivel Berlinben együtt hallgattam a theologiát és a kit azóta nem láttam, reám ismert a váróteremben (én rövidlátóságom miatt meg nem ismertem volna) és mi természetesebb mint az, hogy most kedves reminiscentiák felelevenítése közben az idő kellemesen eltelt és én részemről legalább nem bántam volna, ha valami vasúti késés miatt még vagy egy óráig kellett volna vesztegelni Szolnokon barátom társaságában. De hát nem történt késés és mivel barátom vonata megérkezett, szívélyes bucsu után ismét elváltak utaink — ki tudja, mily hosszú időre. — Midőn azután magam is tovább folytattam utamat és még egyszer végig gondoltam mind azt, a mit barátom saját életsorsáról velem közlött, bizony nem tehettem azt a nélkül, hogy nem sóhajtoztam volna : „oh be sok orvosolni és rendezni valónk van még