Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - Evang. ker. anyaszentegyház és a középiskola

ban álljunk a vakmerő kísérlet elé, mely szabadságunk, függetlenségünk után veté ki alattomban hálóját. E kérdésben országunknak ép oly európai szerepe van, mint volt hajdan a kereszténység védelme a mohamedanismus ellen. Ezt tudva, pedig mindenki tudja, a protestáns egyház nem nézheti tétlenül, közönyösen az állam és a kath. egyház közt folyó harczot, hanem abban egyházunk szellemének teljes fegyverzetével részt venni, a hamisság és erőszak ellenében az igazság és szabadság legyőzhetlen hatalmát tündököltetni s az eszmét diadalra juttatni reáuk nézve szent kötelesség. Tegye kiki késedelem és tartózkodás nélkül, mit hivatása parancsol. Sass János. Evang. kor. anyaszentegyház és a középiskola,") i. Valóban igazságtalanul itéli meg magyarhoni evang. egyházunk egész szellemét az, a ki minden bajunknak okát — pedig minduntalan felhangzik ez a panasz — a kellő lelkesedés hiányában keresi. Micsoda? Mi nem tudnánk lelkesedni, hát akkor ugyan ki? Tessék csak részt venui a mi egyházmegyei, egyházker., egyetemes, gyámintézeti stb. gyűléseinken 5 tessék csak elolvasni a mi egyházi lapjainkat, hát nem csupa, valóságos, merő lelkesedés az? Annak a jámbor, békavérü német professornak vagy papnak okvetlen el kellene magát szégyelnie, — ha értené a mi beszédünket, vagy csak látná is a mi szóbeszédünket, annyira értünk mi hozzá a legkülönbözőbb zászlókat, a hitnek, szeretetnek, lelkiismereti szabadságnak stb. „Zászlaját kibontani és lobogtatni," „kifeszíteni a vitorlákat;" fenni és hordozni különböző „fegyvereket" és megújítani különféle „oltárokon a tüzeket!" Mert kérem ez már benne van a vérünkben, nem tagadhatjuk meg a természetünket ! Hanem mindezek mellett roppant „pech"-ünk van ! Mert mikor már épen azon volnánk, hogy hát most azután igazán kitüzzük ám azt a kitűzendő „zászlót" és igazán felhuzzuk azt a felhúzandó vitorlát, — akkor . . . egyszerre csak eláll a szél, a zászló nem lobog, a vitorla nem duzzad! Ez pedig baj ! Aztán mikor javában határozunk a felett, hogy most már okvetlen „intézkedni kell," ép azért majd a legközelebbi jövőben el fogjuk határozni, hogy most már komolyan ki kell ám fennünk azokat a bizonyos „fegyvereket," akkor egyszerre csak hegyibénk üt hátulról az ellenség — és mi — csodálatos dolog! — elvesztjük a csatát ! Ez is baj! — Mikor pedig azt a sokat igért tüzet egyszer igazán meg is kellene gyújtani, akkor vesszük észre nagy sajnál*) Szerző felfogását nem osztom ugyan, de czikkét megbeszélés czeljabol már azért is közlöm, mert hasonló nyilatkozatokat több oldalrol is hallottam. Szerk kozással, hogy otthon feledtük a gyufát, aczélt, kovát, taplót, — a fa is megázott, vagy pedig — s ez a leggyakoribb eset — egyáltalán nincs ! így tehát többféle — mindenesetre elfogadható okunk van arra, hogy nem gyujthatunk tüzet ! S ez is baj ! Mert akkor aztán elbúsuljuk magunkat s haza menve, eltesszük a zászlókat, vitorlákat és fegyvereket — — „a legközelebbi alkalomra" (többnyire valami nagy ünnepségre !) Ez pedig a legnagyobb baj ! Ezt a mi lelkesedésünket mindenért a mi nagy, szép, nemes, dicső, magasztos, úgy emlékszem a jó Vörösmarty is megénekelte, a mikor azt mondja: „tennénk is csak érte egyszer valamit!" Hanem mikor erre kerül a sor, akkor többnyire úgy vagyunk, mint az egyszeri Pharao-fia : „Szólj már Te is bibaszt!" Oh nem, nem a lelkesedés hiányában van a baj; tudunk mi lelkesedni, hanem hogyan és miért? Igen, nézzük egyszer lelkesedésünk tárgyát, vagyis azt, a miért mi lelkesedünk ! Itt van egy másik nagy hiba ! Pál apostol I. Kor. 9, 26 azt mondja: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy harczolok, mint nem hiába vágván a levegő-eget." — Ejnye, dehát már miért nem akarunk mi tanulni a nagy apostoltól? — Mert — ne ámítsuk magunkat — mi bizony igen-igen sokszor és sok dologban, merő lelkesedéstől elvakulva, a levegő-eget vagdaljuk ! Hogy mást ne mondjak, egy egészen iczi-piczi kis római katholikus káplánocska, vagy plébános izgágasága, képes bennünket a legnagyobb izgalomba ejteni, „tüzet" kiáltunk, fegyverkezésre szóllítunk, fecséreljük a papirt, tintát, nyomdafestéket, különösen pedig időnket, erőnket s úgy teszünk, mintha bizony már „el kellene vesznünk!" Ejnye, hát máiannyira nem bizunk magunkban, vagyis inkább mivel : „Erőinkbe mi nem bízhatunk, így tüstént tönkre mennénk" — annyira elfelejtettük: „De értünk vív hős bajnokunk, kit Isten rendelt mellénk." Az egyszeri, mélyen vallásos földmives egy csúfolódónak, ki azt mondá: „No, ti Evangélikusok, úgy látom, nem sokára Máté utólján („Matthaei am letzten") vagytok," — azt válaszolá : Igazad van, mert ott az vagyon irva : „És ime én tiveletek vagyok minden napon e világ végezetéig!" Mi nem hisszük ezt már ? Aztán utóljára is nem az az okos hadsereg, a mely néhány puskaropogásra, a legkisebb fegyverzörejre, melyet egy túlságos közelbe merészkedő ellenséges előőrs okozott — azonnal takarodót fúvat s fegyverbe szólítja az egész „hadi népet," hanem az, mely — bár minden legcsekélyebb támadást számba vesz, — dee mellett fejleszti s gyarapítja a maga belső erejét, hogy komoly rohamban talpon, készen álljon ! Ez a mi evangelikus egyházunknak is feladata! Törekedjünk mindenekfelett a szent hitünkben rejlő erőnek, hatalomnak (Róm. 1, 16) fejesztésére, törekedjünk arra, hogy legyen egyházunk „benn virágzó," akkor lehet — bár világi hatalomra nem vá-