Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Költemények - Pünkösd ünnepén (Sántha Károly)

Esperességünknek egy kiváló vezérférfia, kitűnő lelkész és pap, mély s alapos tudományú theologus, széles látkörű jellem s komoly törekvésű férfiú, ki nemcsak szóval, de fényes tettekkel is bizonyította, hogy él s hal egyházunkért, ezen általa imádott egyházát veszni s jövendőbeli fennállását még egy fél századra sem látja biztosítva! Ezen Kassandra-féle baljóslatban, hacsak egy mákszemnyi igazság rejlik, elég hogy mindenkit, ki egyházunknak boldogulását szivén hordja, mély aggodalomba ejtse. Engem legalább ezen aggodalom annyira elfogott, hogy barátomnál csak félve mertem tudakozódni azon okok után,, melyek őt az ilyen kétségbeesett nyilatkozatra kényszerítették. A súlyos argumentumok egész özönével öntött el engem s az elementáris erővel ellenem zúdított érveléseinek árja oly rést ütött meggyőződésemben, hogy képtelen voltam azt ellenvetéseimmel kitölteni. Argumentál ásának ellenállhatlansága egytől egyig elsodorta, elseperte azokat. Az optimismusnak a pessimismussal vivott ezen eszmeharczában az utóbbi győzött. Heves támadásai ellen csak egy positiót sikerült megvédenem s ez az evangyéliomnak mint isteni erőnek legyőzhetlensége, mely előtt ő is, a más különben annyira skeptikussá vált barátom a legkészségesebben meghajolt. Nem vélek hiábavaló munkát végezni, ha barátomnak érvelését egyházunknak a jövőben való tönkrejutása mellett, e becses lapokban közzé teszem. Az indok, mely erre késztett, a lehető legtermészetesebb s legtisztességesebb. Ezzel sem tüntetni, sem pedig feltűnni nem kivánok. Teszem barátom engedelmével azon czélból, hogy" ezen életbe vágó kérdés iránt azoknak figyelmét keltsem föl, kik hivatottabbak nálamnál barátom ezen súlyos érveit ellensúlyozni s lehetőleg egytől egyig alaposan megczáfolni. Kecsegtet azon édes remény, hogy sikerülend tán ez uton barátomat, Isten országának ezen kiváló munkását, pessimismusából kigyógyítani. Azon imminens veszélyek közül, melyek barátomnak érvelései értelmében egyházunkat e hazában végromlással fenyegetik, tér szűke miatt csak egyre kívánnék rámutatni s ez egyházunknak rákfenéje, a testén élősködő nazarenismus. Ezzel ugyan jó barátom nem mondott ujat, mert a svájczi calvinismusnak ezen szörnyszülöttje régi ellenünk. Hogy egyházunknak, mióta felütötte a fejét e hazában, rendkívül sokat ártott, az nyilvánvaló. De eddig csak megéltünk valahogy ezen élősdivel nyakunkon. Azon egyházi reformokkal szemben azonban, melyeket a jelen kormány programmjába felvett s a melyek, a mellettök'lelkesülő közvélemény ellenállhatlan nyomása alatt, életbe is fognak léptetni, a nazarenismus kérdése, jelesen a mi egyházunkra nézve actualis jelentőségűvé lett. Ezen reformok egyházunktól egytől egyig el fogják szedni a régi megszokott támaszokat s barátom pessimismusa épen azon meggyőződésében kulminál, hogy ezen támaszok nélkül egyházunk, hátgerinczének gyengeségénél fogva, menthetlenül össze fog roskadni. Ezen erőtlenségében képtelen lévén magát a házába befészkelődött legveszedelmesebb ellensége, a nazarenismus ellen megvédeni, ennek martalékjául esik. Sötét árnyékát ezen közeledő végromlásnak azon tagadhatlan tényben látja, hogy ezen rajongó szekta az alvidéken, majdnem kizárólag a mi egyházunk rovására, rohamosan terjed. Ezen állítását egyes, engemet megrendítő concret példákkal illustrálta. Vidékünknek egyik igen kiváló, népes és vagyonos ev. falusi egyházában, melynek ritka buzgalmu s tehetségű s a szó legnemesebb értelmében vett népszerű papja, hivei földi s mennyei boldogulásáért rajongva, lázas tevékenysége által majdnem agyon dolgozta magát, kevéssel ezelőtt 80 család, körülbelül 400 lélek, ezen egyháznak több oszlopférfiával együtt átpártolt a nazarénusokhoz. Egy másik, ép oly népes s kiváló egyházban ev. híveinknek közel fele része szintén nazarénus már. (Magam is ismerek egyházat, a melyet a nazarénusok évtizedeken át hiába ostromoltak s melybe a közel múltban mégis sikerült megvetni lábukat.) Barátomnak saját egyházában egy hajszálnyival sem kedvezőbbek a viszonyok, daczára azon sok jótéteményeknek, melyekkel hiveit husz évi buzgó lelkészkedése alatt elhalmozta. Megdöbbentő azon keserű tapasztalata, hogy hivei közül épen azok, kik legszorgalmasabban el szoktak járni a templomba s legélénkebben érdeklődnek az Istennek szent igéje iránt, leghajlandóbbak egyszersmind nazarénusokká lenni. E szomorú tényből azon — nekem megfejthet,len paradoxonnak tetsző — még szomorúbb tanúságot vonja le, hogy bárminő lelkesültséggel s avatottsággal prédikálja is valaki Isten igéjét, a lelkeket hajhászó s megmételyező nazarenismussal szemben, kígyókat nevel keblén egyházának. Ezen, a mély elkeseredettség hangján nekem zúdított állításától elbódult a fejem. Az, a mi eddig a nazarenismus mérges ragálya ellen egyedül csalhatlan óvszerül ajánltatott — Istennek szent igéje, rajongó ellenünk által azon egyháznak megrontására használtatik, mely ezen igét legbuzgóbban hirdeti. A fegyver, melynek egyedüli segítségével nagy Lutherünk a reformáczió óriási harczát diadalmasan végig harczolta s hazánkbeli egyházunk is a múltban annyi dicső csatát vivott, saját véreink épen azon egyház ellen fordítják, mely őket oly páratlan odaadással s önmegtagadással ezen éles fegyvernek ügyes forgatására megtanította. A gyermek saját édes anyjának, mely őt szülte, ápolta s nagyra nevelte, szivébe mártja azon tőrt, melyet ez saját védelmére kezébe adott. Ebben áll a dolognak tragikuma, mely barátomat egyházunk jövendőbeli sorsa felett annyira kétségbe ejtette. Tehetünk-e ez ellen valamit? kérdi barátom. Elvegyiik-e a gyermektől a kést, melylyel nemcsak édes szüleit s testvéreit, hanem önnön magát is