Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Irodalom - Vázlatok Izrael történetéből (Pukánszky Béla)

is, melyeknél fogva nem elégedhetni meg az oktatás körében azon puszta követelménynyel, hogy a tanár szaktudományában csak meglehetős tárgyi ismerettel birjon, akkor majd tudni fogja a tanítás módját is. A tudományos fogalmak, rendszerek ismerete még nem képesít senkit az oktatásra; a tanítás eredményének biztosítására okvetlenül szükséges, hogy a tanár az egyes tudományokban uralkodó észjárás, eszmemenet fejlődési módjával is megismerkedjék, annak lélektani alapjait kutassa, hogy a szellemi fejlődés sajátosságának tekintetbevételével illő módon és kellő időben alkalmazhassa. Ezen módszerrel szoros kapcsolatban áll az egyéniség vagyis minden egyes tanárnak sajátos individualitása, benső lényege, mely a módszer elveit gyakorlatilag megvalósítja; ennek directoriuma, iránytűje a czélját folyton szem előtt tartó és eszközeit mindig helyesen megválasztó prudentia és tapintatosság. Vezéreszméit azonban mindig a módszertől kell vennie, különben az önkény a puszta ötlet rabjává lesz. Fájdalom, hogy oktatásunk mai állapotát a jelzett princípiumok még nem hatják át teljesen. A nevelés-oktatás még ma nap is a legkeresettebb tere a dilettantismusnak. Neveléshez, oktatáshoz még ma is minden ember akar érteni, az iskolaügyhez mindenki szól egyaránt és mindenki egyenlő önbizalommal, csalhatatlannak tartó hittel mondja el véleményét. De nemcsak a laikusok közt, hanem még a szakférfiak értekezletein, tanári conferentiákon sem más a nevelés és oktatás kérdéseinek a sorsa : mint tétovázás, ide odakapkodás. Hiába keressük ezeken a tudományos, módszeres gondolkodás jellegét. Szólallak nevelés-oktatásról, tanmenetről, tanmódról, de a lelki élet törvényei szóba nem jönnek. Tanrendszereket döntenek halomra, új iskolai rendszereket alkotnak, de hogy az élet, a hivatás követelményeinek megfelelnek-e, mindezzel nem igen törődnek. Oktatásügyünk bolygatása, hányatása csak nem akar megszűnni. Tanrendszereink egyre másra rövid kísérletezés után a lomtárba kerülnek, nem mintha anynyira hasznavehetlenek, rosszak lennének, hanem mert a helyes módszeres tanítás hiánya miatt eredményt velők felmutatni nem lehet. És ez lesz minden tanrendszernek a sorsa, míg a módszeres tanításra kellő gondot fordítani nem fogunk, mely körülményre felhívni a figyelmet volt czélja és szándéka ezen igénytelen soroknak. Markusovszky Sámuel. Vázlatok Israel történetéből. ív. Azonban itt egy ellenvetést várok, mely első pillanatra fontosnak látszik. A tíz parancsolatban nem nevezi-e az Ur maga magát „haragos istennek, ki az apáknak vétkét megbünteti a gyermekeken, a harmadik és negyedik nemzedékig azokon, a kik őt gyűlölik". (Ex. 20, 5. Deut. 5, 9). Vájjon e szavak által nincs-e Dávid eljárása tökéletesen igazolva? És — ime egy másik kérdés — hogyan koczkáztathat Ezékiel oly állítást, a mely az izraeli állam alaptörvényével egyenes ellenmondásban van ? E két kérdésre egyenkint válaszolok. Dávid eljárása Saul ivadékaival szemben semmi esetre sincs Ex. 20, 5-tel igazolva. A mi ott mondva van, az istenre s egyedül ő reá vonatkozik. Ha istennek tetszik is a bűnhöz szomorú következményeket kötni, a melyek nemcsak magára a bűnösre súlyosodnak, hanem utódaira is; ha például a tékozló isten rendelése szerint nem csupán magát, hanem családját is szerencsétlenné teszi, — ebből nem következik, hogy mi is hasonló módon büntessük a bűnöst, vagy hogy Dávid helyesen cselekedett, midőn Saul gyermekeit és unokáit lakoltatta apjuk meggondolatlan tettéért. Éppen Saul példája kiválóan alkalmas megvilágítani azon külömbséget, mely e tekintetben isten és ember között van. Izrael első királya ballépéseivel nemcsak a maga koronáját játszotta el, hanem utódjainak igényét is a királyságra. Ennyiben isten Saul bűnét megbünteti gyermekein. De szabad-e azért Dávidnak — vagy bárkinek másnak — Saul ártatlan fiait megbüntetni egy oly vétségért, a melyet apjuk követett el ? Nem kétkedem, hogy az olvasó habozás nélkül fog velem felelni: nem, azt nem szabad; s ha mégis tette, szívesen elismerjük ugyan, hogy népének meggyőződése által vezettette magát s ennyiben menthető, de a mit tett, azért nem volt istennek tetsző s ezért soha sem tekinthetjük isten parancsára történtnek. Más szavakkal, azon szózat, a mely Dávidot cselekvésre bírta, nem isten akaratának tiszta kifejezése volt, hanem a pap vagy próféta gyarló felfogása isten czéljáról és tervéről. A második kérdés, melyet föntebb felvetettünk, így hangzott: hogyan mert Ezékiel isten igazságosságára vonatkozólag az Úr szava gyanánt oly tételt kimondani, mely az izraeli állam alaptörvényével egyenes ellenmondásban van? E kérdésre teljességgel nem tudnék felelni, ha nem lehetne föltennem, hogy istennek azon emberei, a kiket Izraelhez küldött, Mózest sem véve ki, nem istennek akaratát hirdetik csalhatatlan módon, hanem saját, sokszor kitűnő, de mindig tévedés alá eshető belátásukat istennek akaratába. Ha ezen fölötte fontos tételt megengedjük, akkor azon jelenségnek, a melylyel foglalkozunk, következő, igen egyszerű és keresetlen magyarázatára jutunk. Az ember istent a maga hasonlatosságára képzeli ; a mily mértékben fejlődik ő maga, oly mértékben lesz istenről való képzete is tisztább. Kezdetben az izraeliták — s velők a régi népek általában — egyáltalán nem látták be, hogy igazságtalan a gyermekeket büntetni oly bűnért, a melyet apjuk követett el ; gondoljunk csak arra, hogyan lett Achan vétsége nem csupán ő rajta, hanem családjának minden tagján is halállal büntetve (Jos. 7, 24. 25.) Még az izraeliták s maguk a próféták is ezen álláspontot foglalták el, istennek igazságosságáról oly képzetet alkottak maguknak, a minőt nemcsak Ex. 20, 5 (Deut 5, 9), hanem Ex. 34, 7 és Num. 14, 18 is kifejezve találunk. Ezen szavak kétségbevonhatlan igazságot tartalmaznak: a gyermekek csak-