Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Keresztények vagyunk-e vagy keresztyének (Gaál Mihály)

Az 1804-ben kiadott dunántúli „Uj énekeskönyv" ínég 1830. évi pozsonyi kiadásában is következetesen a „keresztény" szót használja. A Haán-féle u. n. csabai énekeskönyv 1884. kiadásában csak két ének van, mely első sorában e szót tartalmazza, u. m. „Keresztény vagy, mondod." és „Mit basznál kereszténységem." A „Függelék — tudjuk — nem Haantól ered. Hol van hát azon állitás alapja, bogy „evang. és reform. írók a reformáczió kezdetétől mostanáig mindig keresztyént és keresztyénséget irtak és írnak? Tény, bogy ujabb időben a reform, irók a keresztyén szót irják, s bogy evang. irók is ezt a helyesírást kezdik követni. Igy főkép a dunántúliak. Ezek révén jutott be az evang. zsinati kánonokba is a keresztyén szó. De hogy ez a helyesírás minket protestánsokat a római katholikusoktól siboleth gyanánt elválasztana: az egyrészt nem volna okos dolog, másrészt egyszerűen szólva — nem is igaz. Mert meggyőződhetik bárki, hogy Pázmány Péter „Kalauzának" 1637. évi kiadásában a keresztyén szót írja: ellenben Tussay János 1748-ban ily czimet adott az Inellus János sarisburiai püspök által latin nyelven szerzett „Apologia" magyar fordításának: „A reformata ekklésiának Apológyiája, vagy m aga-mentsége, melyben béfoglaltatnak az igaz KERESZTÉNY hitnek és vallásnak nevezetesebb ágazati." Tehát a pápista Pázmány keresztyént ir, ellenben a református Tussay keresztény szóval él. A kérdés most az, kinek van igaza ? Véleményem szerint azoknak, kik a keresztény szót használják. A Bibliában — mint tudjuk — csak két helyen fordul elő a Krisztus híveinek e megnevezése. Csel. 11, 26. hol Károlyi fordításában ez áll: „És a tanítványok legelőször Antiokhiábau neveztetének Keresztyéneknek." és 1. Pét. 4, 16. hol mondatik: „Ha pedig úgy szenved, mint Keresztyén, ne szégyenelje." A görög szövegben Xyirtxiavog áll, mi latinúl is Christianus. Nyilván Xyioró* — Christus szóból képzett jelzetek. Es épen ebből merítik az érvet azok, kik, mint Károlyi és Pázmány a Keresztyén szót használják. Azt állítják ugyanis ezek, hogy a mit a latin ti hanggal jelöl (mikor azután még magánhangzó következik), azt a magyar ty hanggal adja vissza, mi — úgymond — legszembe szökőbb e példákból : Sebastianus —Sebestyén, liostia — ostya, sőt Mathias — Mátyás, Kilián — Ivilyén, Gregorius — Gergely, Georgius — György. Ügy de ezen szabályból nem lehet kimagyarázni, miért lesz Eliásból csak Illés, s miért lesz Ursulából Orsolya, Carolusból Károly, Michaelből Mihály, sőt — sok helyen — Stephanusból Istvány. Egyszóval a „keresztyének" által alkotott szabály a sarat meg nem állja. Csak annyit tudunk eddig, hogy a magyar nyelv gyakran lágyítja az idegenből vett hangokat, de nem épen a fenti szabály szerint, hanem a nyelv rendszere által megkövetelt euphonia kedveért, mely hajdan kollégyiomot, logyikát, apologyiát mondott, s mely az angyalt, evangyéliomot, gyehennát máig megőrizte. Azok, kik keresztyént írnak mindenek előtt abban tévednek, hogy azt vélik, miszerint azért, mivel a Bibliában a keresztény szó a christianusnak fordítása: maga a keresztény szó is a Christian us szóból képeztetett. Ez nagy és végzetes tévedés. A németben igenis áll a fenti egyezés annyira, hogy a „Christ" szó Krisztust is, keresztényt is jelent. De már a tót „Kresztyan" sem ered a „Krisztusz" szóból, hanem a „kreszt" (keresztség) szóból. Azonképen bizonyos, hogy a „keresztény" szó sem ered sem a christianusból, sem a tót kresztyanból, sem a keresztfa fogalmából, hanem a keresztelésből, (mely németül Taufe, tótúl Kreszt). Már ha a „keresztény" szónak ezen származását elfogadjuk : akkor egyrészt elesik a mai reformátusoknak ellenszenve a keresztfa fogalmának, mint idolumnak az elnevezésbe való felvétele ellen ; másrészt természetesnek találjuk a magyar nyelv szabályai szerint a keresztel ige törzséből é n y képzővel alakított könnyű, jó hangzású keresztény nevet. Mert azt még sem fogja senki sem állítani, hogy a magyar nép valahol keresztyént mondana. Lehet, hogy mondják e szót a buzgó ref. papok a szószéken ; de bizonyára minden alkalommal erőszakot követnek el saját beszélő szervükön. Furcsának látszik, de igaz, hogy a „magyar valláson" levő kálvinista ebben legközelebb áll a tótokhoz. A tót azt mondja: „kresztyan", s a kálvinista utána mondja: „keresztyén". Csakhogy a tótnak könnyebb ám az ő szavát kiejteni, mert az ő nyelvében a sz hang a ty hanggal nem repugnál; lévén ezenkivül sok szava, melyben e két hang együtt szomszédol, mint: koszty (csont), maszty (zsir), hoszty (vendég), trszty (nád). Ellenben senki a világon nem mond olyan magyar szót, melyben — szty — együtt találtatnék, ha csak a tyü képző által alakult keztyűt ide nem számítjuk. Még az — sty — hang tűrhetőbb a magyar fülnek, azért könnyen ejtjük a Sebestyént, ostyát, borostyánt. Épen azért, ha a keresztény szó a Christianusból eredt volna, akkor bizonyosan most kerestyént mondanánk. Hátra van még annak megmutatása, hogyan keletkezett a keresztény név a keresztelni ige törzséből. A keresztelni ige törzse : kereszt. Hogy ez a tót k r e s z t-nek hü utánzata, azon meg nem ütközik az, a ki elismeri, hogy a keresztséget a magyarok a szlávoktól vették, s hogy a „halotti beszédben" a „miioszt" s egyebekben a pokol (peklo — sütőhely) tót eredetű. A kereszt-hez tehát járul a magyar ény képző és lesz: KERESZTÉNY. Hogy a tiszta képző ány — ény? s hogy a mány — mény, vány — vény képzők máiösszetettek, a következő szavak igazolják : remény, merény, gyékény, kökény, igény, serény, szerény, szegény, legény. Ezek után azt hiszem egészen rendén vannak a következő képzések, és összetétek : kereszt-el,