Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Egyetemes papi nyugdíjintézet (_s.)

azt tanúsítja, hogy nagyobb fát mozgattak, mint azt eleve gondolák s talán azt is, hogy többet akartak elérni, mint a mennyi után vágyakozni lelkésznek lehet, s így azon mozgalomnak nem volt meg a kellő természetes alapja. A lelkészi kar, ha helyzetének javításáról van szó, hallgat s ezen hallgatásában, kimondható nyíltan, a dicséret, az önös hízelgés gyanúja daczára is, van valami tiszteletre, megbecsülésre méltó. Mi lelkészek vagyunk legközelebb az egyház szivéhez, mi ismerjük legjobban annak érverését, mi ismerjük legjobban világiak tekintetében azon szív kamrájának vérszegénységét, mi tudjuk legjobban, hogy ezen vérszegénység kíméletet igényel, s akkor, a mikor tán magunkról van szó, a legtöbb esetben magunk álljuk útját, ne hogy az lehetetlenre, erőit felül haladó kezdeményezésekre vállalkozzék. A lelkészi kar tehát hallgat s mig körülte minden halad, addig ő hordozza zúgolódás nélkül a régi gyönyörűséges igát s a mindennapi kenyérért, a melyhez való jogosultságát úgy hiszem senki el nem vitathatja tőle, a lelkészi teendők elvégzése után, megdolgozik még külön is. Hiszen a hol az egyház csak földet ad, áldást adni ahhoz csak az Istennek van módjában s az Isten áldást csak annak ad, a ki azért munkálkodik annak idején. De hagyjuk ezt, nehogy panasznak láttassék az igaz szó. Hát én úgy vélem, hogy a lelkészi kar azon hallgatásának is kell lennie bizonyos határának. Körül kell néznünk, nehogy ezen hallgatás teljes lemondásnak, önsorsunkkal való nem gondolásnak tekintessék. Meg kell tennünk a lehetőt ott és oly mértékben, ahol az s a mennyire lehetséges. Ilyen értelemben kivánok a nyugdíjintézet, az egyetemes papi nyugdíj kérdéséhez hozzászólani, nem beszélve tehát sem fizetés emelésről, sem a százados hiványok conversiójáró), ezeknek is elérkezhetik szerencsésebb ideje s ha mi nem is érnők azt meg, óhajtom, hogy utódaink annál bizonyosabban megérjék. Binder testvér a kerületi papi nyugdíjintézeteket óhajtja olyan helyzetbe juttatni, hogy azok kiilönváltan felelnének meg hivatásoknak, persze nem alamizsna osztogatással, hanem tisztességes nyugdíjnyujtásával. Azt hiszem, hogy ez az elérendő czélhoz képest csak félrendszabály volna, s a mellett a már meglevő nyugdíjintézetek hagyományait nagyon meg kellene bolygatni, hogy azokból korszerű nyugdíjintézetek váljanak. A négy kerület ezen czímű tőkéinek kommasszálása is bajosan volna keresztül vihető; hogy ha a nyugdíjintézet kérdésének ezen úton való rendezése határoztatnék el, az annál felmerülő tanácskozásoknak, módozatoknak e század végéig egy egyesített nyugdíjintézetben alig volna láttatja. Legtermészetesebbnek tartom ezekhez képest egy új, egyetemes papi nyugdíjintézet alapítását az összes evangelikus lelkészek kötelezésével és a miként egyházaink a tanítói nyugdíj teher viselésére országos törvény által most már kétszeresen is kötelezvék, az egyetemes papi nyugdíjintézet javára hasonló méltányos járulékaival. Számítgatás, terv készítés nem lehet ezen czikk dolga, legfellebb vitatni annak lehetőségét, a miről szó van. Hazai ev. egyházunkban a legutóbbi névtár tanúsága szerint 653 rendszeresített lelkészi állomás, ugyanannyi rendes lelkész van ; ezeknek egyszer s mindenkori befizetéséből s évi köteles járulékaiból hatalmas nyugdíjtőkét lehetne összegyűjteni, s bizonyára az egyházak sem tagadnák meg hozzájárulásukat oly czél megvalósításától, a melyre az adott helyzetben is képesek és erkölcsileg is kötelezettek. Ezen egyetemes papi nyugdíjintézet mellett a kerületi nyugdíjintézetek folytathatnák áldásos hivatásukat mindaddig, mig az egyetemes papi nyugdíjintézet teljesen megizmosodva azt mondhatná : most már eléggé erős vagyok a korszerű igényeknek megfelelni. Nem gondolom, hogy egy létesítendő egyetemes papi nyugdíjintézet feladatai közé tartoznék a lelkészi hűség fokozása, mert ha az ilyen fokozásra szorúlna főként anyagi biztosíték nyújtásával, az a legszomorúbb szegénységi bizonyítvány volna, de azért egy létező s czéljáuak megfelelő nyugdíjintézet bizonyára megadná a lelkészi karnak a jövendővel szemben azon nyugodtságot, gyakorta azon lelki egyensúlyt, a melylyel ma nem mindenik rendelkezhetik. Mert hogyan áll ma a dolog? Hogyha a lelkész egy kissé érzékenyebben gondolkozva a távolabbi jövendőbe tekint s mérlegeli az eshetőségeket, ezen eshetőségek ködéből azon mementó vésődik szivébe : most még csak-csak, a mig családoddal együtt küzdesz, de hogy lesz akkor, lia azok nélküled magokra maradva alamizsnán fognak tengődni, mikor a mostani kevés sokszorta kevesebbre fog leszállani, azon mementó, hogy te, ki hivatásodban hűségesen eljárva, mindig az oda fel valókra fordítottad gondodat, nem hagysz magad után világi jót azoknak, kiket itt hagysz, hogy marad utánad özvegy, lia tán árvák nem is, ki kapálni nem tanult, nem tud, s koldulni is restel — szegény özvegyet, holott a föld oly nem szívesen hordozza, holott az emberek oly restelkedve kerülik ki clZtj ct ki elhagyatott szegény, s mindezt a lelkészi pályára készülőknek avagy utódodnak, hiszed-e, nagy bátorításaúl ? — — Ezen gondolat, ezen lehetőség elgondolása bizonyára nem hoz számára lelki megnyugvást. Hogy segítenek most egyes lelkészek a meglevő bajon, a tisztességes nyugdíj hiányán? Kénytelenek magokat biztosító társulatoknál biztosítani, a mi azonban szerintem a czélnak úgy mint a nyugdíjintézet meg nem felel. Az az összeg, melyet a biztosító intézet halál esetén kifizet, legyen bár nagyobb, kevesebbet ér, mint egy erkölcsi testülettől nyújtott, bár csekélyebb évi járadék, mely a nyugdíjas élete végéig biztosítva van. Keserű humorra vall, de igazán a helyzetből merített szó, a mit egyik lelkésztársam a lelkészi nyugdíjról beszélgetve mondott. Biztosítottam, úgy mond, nőmnek halálom esetére 3000 frtot; ha meghalok, s ha úgy tetszik neki, nyisson belőle boltot. S ha egy év alatt elveszíti — mondám — a fájdalomdíjat a lelkész özvegye, ki gseftelui nem tanult, nem szokott? Hja, akkor már rajta nem segít-