Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Irodalom - Észrevételek „Censor” bírálatára

I 369 mozzanata vagy építő alkatrésze van elhagyva ? s mikép van ezáltal az ének eredeti conceptiója megsértve? Mert tudjuk azt, hogy vannak énekek, melyek oly eszmei egységet képeznek, hogy azokból valamit elhagyni szinte lehetetlen; de vannak oly énekek is, melyek a végtelenbe áradoznak, s melyek szinte erőszakosan vannak valamely doxologiai szólammal befejezve. Sok énekhez, mint : „Ach bleib mit deiner Gnade", vagy „Erhalt uns, Herr, bei deinem Wort" későbbi szerzők toldottak egy-két verset; sokan ügy bánva el a szép énekkel, mint a tudatlan restaurátorok az ókori műemlékekkel : púpot rakva a csúcsív alá, vagy szépen lemeszelve a freskoképeket. Sajnálja azonban a Censor úr a hosszú énekeket, mert „ezeket a hivek olvasgatni szokták." Megvallom, hogy erről nincs tudomásom. Olvassa hivünk a bibliát, olvassa, mikor imádkozik, az imádságot : de az énekeket nem olvasni, hanem énekelni szokta. S tapasztalásom szerint bizony épen nem keresi a hosszú énekeket, hanem azokat, melyeket rövidebb voltuknál és compactabb szerkezetöknél fogva könynyebben meg is tanulhat. Hát a templomban vájjon szeretike a hosszú énekeket? Sok főének (Kernlied) nem-e azért énekeltetik ritkán, mert túlságosan hosszú? Ha pedig önök a hosszú éneknek csak pár versét éneklik : akkor önök az éneket valóban és szemlátomást megcsonkították. Az egyes énekeket véve szemügyre Censor úr kegyes elismerni azt, hogy a 135 énekből — 50-et tűzre dobva — 85 ének megállja helyét. Hát ha úgy volna is : akkor sem volt hiábavaló a fáradság. Hiszen fődolog volt a dolgot' megindítani, majd — Isten segedelmével — nagyobb arányokat ölthet az egykoron. Csak ne várjuk : donec defluat amnis! Éu is tudom azt, hogy nem egy éneket fuj el majd a nagy szelelő rosta, de az elfujt helyébe ismét jő egy csomó, melyben sok a megmaradandó. A második füzethez jönnek majd függelékképen a később beérkezett ünnepi énekek, melyek a kihagyandók helyét pótolhatják. A munkatársak is megszaporodnak s nem egy azok közül, kiket Censor úr sajnosan nélkülöz, más szakaszban szerepelni fog. Mindnyájan úgy sem férnek az ünnepi énekek körébe. Vagy talán az egyetemes énekeskönyvre várjanak, mely még messze késik az éji homályban? Vagy pláne a Lágler által ajánlott közös énekeskönyvre, melyet a reformátusok számunkra szerkesztenének? A hivatott bírálótól elvárjuk majd, hogy szóljon az egyes énekek compositiójáról, az énekeskönyv czélszeru beosztásáról, vallásos szelleméről, a dallamok helyes megválasztásáról, szerzők, ének, szentírási helyek hibátlan megjelöléséről, a költői irályról, rhythmusról, méretről stb. Censor úr könnyebb végét fogta a dolognak, midőn szerte kalandozó bevezetés után rátér a részletekre s tesz sallangos megjegyzéseket a magyarságra, euphoniára, ióizlésre, rimre, sőt egy-két szóval dogmatikai felfogásra. Nem akarom ezeket reprodukálni. Elég elolvasni s az elfogulatlan olvasó látja, mily banális a Censor úr eljárása. Csak a magyartalanság vádját veszem elő. Szerinte magyartalan kifejezések ezek: „Krisztus Jézus", „Mi hiszünk mind egy Istenben", „Urunknak több adventje van elhatározva", „Mit próféták egykoron buzgón hirdetének", „Rád, Isten, bizzuk magunkat", „Arczra borulunk", „Fonnyadó szív." Ezekre ezeket mondja: „Aligha tisztában vannak a magyar nyelv természetével", a kik ezeket használják." Hát, a ki tisztában van a magyar nyelv természetével annyira, hogy erre másokat is oktatni akar: az legalább magyartalan szórendet ne használjon s ne azt mondja „aligha tisztában vannak", hanem „aligha vannak tisztában." Általában Censor úr magyarsága aligha az, melyből valamit tanulni lehetne, sőt nagyon sejteti, hogy tót lelkészhez van benne szerencsénk. Hiszen már czikkének czime : B i rálát a bányai kerület által kiadni szándékozott ág. h. ev. énekgyüjtemény felett" nemcsak logikátlanságot (filius ante patrem) foglal magában, hanem magyartalan is, mert meg szoktunk birálni valamit, és adjuk valaminek bírálatát; de valami felett birálni, vagy csak bírálatot is irni felette: nagyon tótosan van construálva. A 37. számban czikkének második bekezdésében az az állítás, hogy a Graduál Brever által Lőcsén 1617 körül kibocsáttatott, nemcsak történetileg hamis, hanem nyelvtanilag is magyartalan, mert a könyvkiadó a könyveket nem szokta kibocsátani, hanem kiadni. Az meg már sem magyarul sem arabusul nincs helyesen mondva, a mikép a 37. számban czikke végződik, így : „ Nekünk is vannak 14—20 verses énekeink is. Nagyon természetes, hogy azokat a templomban nem énekeljük végig. De azért hibának tartanám s tartom is annak ok nélkül megcsonkítását." Végül érdemes a megörökítésre, milyen comparativus és superlativus gradusokat használ Censor úr csudálkozásának, megütközésének, roszalásának kifejezésére. Vagy talán inkább a zenei scalákat vette igénybe. Még az csak piano van mondva, hogy az illető „bajosan született Árkádiában s aligha ivott a ménrúgta forrásból." Crescendo az illető már „merényletet követett el a jó izlés ellen", trivialitásba, „Cornevillei harangok" operettei stílusába esett. Forte „Beata simplicitas"-t kiált, mig fortissimo már így tör ki : „Szent énekes helyett inkább valamely holdas éjjelen mandolint pengető szerelmes troubadourt képzeltem magam elé." No hát, Censor úr, csak képzelegjen ! Úgyis a képzelgés — mint látszik — legerősebb oldala. Mégis kívánatos volna, hogy e képzelgését valamely hasznos alkotásra fordítaná. Talán ez jobban sikerülne, mint a kritizálás. És dicsőbb is volna. Mert a maga módja szerint kritizálni utóvégre az a varga is tudott, a kinek egyszer a művész méltó haragjában oda kiáltotta : „Ne sutor ultra crepidam!" Béke velünk ! Gaál Mihály.