Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Helyzetünk, – szükségeink (Raffay Sándor)

366 egyházi vezérférfiúról, aki, ha városában egyenlő rangú és minőségű prot. és kath. intézet van, nem a vezetése alatt álló prot., hanem a kath. intézetbe küldené a fiát tanulni? A feleletet adja meg rá mindenki úgy, amint azt egyházszeretete diktálja. S más megitélés alá esnék talán, ha az egyházkormányzásban hasonló rangú világi társa ezt megcselekeszi ? Sajnos, de vannak ám ilyen esetek is ! És az ily világi urak nem vonják le mégsem magukra nézve a következményt. Mig ilyen esetek előfordulnak, addig bátran mozoghat ellenünk a kath. clerus, a vereségtől nem ment meg az országos törvény sem, mert azt saját feleink közönye, tág lelkiismerete hátráltatás, sőt visszaverés helyett csak elősegíti. Itt van a mi egyházunk igazi veszedelme ! Mert nemcsak az egyházi gyűlések zöld asztalainál kell a világi uraknak előljárniok s az egyháziakat támogatniok, hanem és még inkább az életben. De hát — mondjuk ki nyiltan, miért kerülgessük? — igen sok világi férfiú az egyházi szolgálatot csak köntösnek tekinti, mint az ez alkalmakra felvenni szokott díszmagyart, melyben csillogni akar, de azután ismét szögre akasztja a legközelebbi alkalomig. Híveink buzgóságában és iskoláinkban volt eddig legnagyobb erőnk. Az előbbi alszik, az utóbbit agyonverni igyekeznek. Az első csapás erre az 1883. évi iskolai törvény volt, mely nem engedi, hogy továbbra is theologus tanárok tanítsanak. Ne áltassuk magunkat, hogy nem kath. kéz intézte ellenünk ezt a csapást. S jól tudták, hogy mit csinálnak ezzel. Mert nem tanügy érdeke követelte ez intézkedést, — hiszen a prot. iskolák a theologus tanárok kezében mindig a kath. és állami intézetek fölött álltak, — hanem azt czélozták vele, hogy a prot. szellem itt is csorbát szenvedjen. Ma már hiába választunk az egyetemről kikerült tanárjelöltek közül protestánsokat, mert manapság már — tisztelet a nagyon csekély számú kivételnek — az egyetemről kikerült tanárjelöltek egy csöppel se jobbak, mint akármelyik „felvilágosodott" kath. ifjú : mindegyik vallástalan. Az egyház — sajnos — nem gondoskodott s nem is gondoskodik róla, hogy az egyetemi polgár is nyerjen vallási táplálékot. Iskoláink ereje a theologusokban volt. Ma már ez az erő nem növekvőben, hanem kihalóban van. A fennálló viszonyok között e rettentő bajon nem segíthetünk mással, csakis egy prot. tanárképző felállításával. S míg mi így minden téren csak veszteségeket szenvedünk, a dolog természetes fejlődésének menete szerint a kath. ügy mindenütt hódít. Meghódította már a közvéleményt is a mi rovásunkra. Kell-e erre világosabb példa, mint a legutóbbi nagyváradi apáczakérdés ? Nem Tiszáné szenvedett ott vereséget, hanem a felvilágosodottság és a protestáns szabadelvűség, és nem Gerliczyné nyert ott ütközetet, hanem az ultramontán törekvések, az általa képviselt elv : a r. kath. reactio. S nekünk ez eseményeket kicsinyelnünk nem szabad és nem lehet. S honnan, hogy a közvélemény, melybe mi oly nagyon bízunk, miért, hogy a szabadelvűség, a íclvilágosodottság, melyet a mi oldalunkon hiszünk, nem emelte fel szavát a kath. egyház államellenes törekvései és vakmerőségei ellen? Ki ismerte fel és hozta napfényre a clerikusok álnok utait ? Fölkavarják a nyugodt kedélyeket, megzavarják a békés állapotokat, hirdetik a paxot és az alatt üszköt dobnak házainkra : s még ők követelnek elégtételt a komáromi „sérelemért" és orvoslást a rajtuk esett méltatlanságokért, s protestánsellenes törekvéseiket egy általános protestánsellenes hangulat létesítésében akarják tetőpontra juttatni ! Sőt a legutóbbi esztergomi káptalan törvénytelennek mondja a magyar koronás király és az országgyűlés azon akaratát és intézkedését, hogy a primás Budapesten vikáriust tartani és maga is bizonyos körülmények közt és idő alatt ott tartózkodni köteles. És mindennek szemet huny az egész ország, elnézi a közvélemény, holott pedig ez az ország minden törvényeinek és tekintélyének fiimigálása és egyenes lábbal tiprása. Mert épen i'igy, mint az 1868. évi törvény és a februáriusi rendelet, ezen intézkedés is csak azért nem jó nekik, azért szegülnek ellene, mert a kath. egyház dogmáival és törvényeivel ellenkezik. De hát mióta lett Magyarországon a kath. egyház az állam fölöttes hatósága, hogy az állam törvényei is csak akkor érvényesek, ha a kath. papság abban kivetőt nem talál ? Mikor nyílik már meg az állam szeme, hogy lássa ez anarchikus törekvéseket? Igaza van annak a jezsuiták bevitele ellen küzdő német tudósnak, aki azt mondta, hogy a vörös socialismus egy csöppel se veszélyesebb az államra nézve, mint a fekete. S kinek volna tiszte megnyitni a szavak és pénz csillogásától megvakult közvélemény szemeit, hogy lássa e merész és veszedelmes játékot ? A sajtónak. Igen, de jó előre gondoskodtak, hogy a közvéleményt csináló, vagy legalább a legnagyobb mértékben befolyásoló sajtó a kath. érdekek ellen állást ne foglaljon. Ma már nemcsak a „Magyar Állam", hanem talán kivétel nélkül az egész magyar sajtó ultramontán színezetű. Hiszen láthattuk, mit tett az egész magyar hírlapirodalom — még az élczlapokat sem véve ki — csak legutóbb a komáromi jubileum alkalmával is. Ez alkalommal az eddig még mindig legjózanabb Pesti Hirlap is megtántorodott és a clerikusok oldalára állt. Pedig amit Pap Gábor ott elmondott, az színigazság volt, mind egy szóig. Szükség volt rá, hogy végre kiálljon valaki a nyilvánosság színe elé és elmondja véleményét, nyiltan és szabadon nemcsak az egyházi és állami viszonyokról, hanem azok intézőiről is. Lerántotta a leplet a Pax uram álnok munkájáról is és ott látszott a nagy Pax alakja a főrendiház ülésén felöltött ezerszínű jezsuita köpönyegben. Szükség volt már egyszer e leleplezésre, a nyilt szóra. Persze rosszul esett a dolog nagyon. S persze az volna az Ínyüknek legjobban tetsző állapot, ha a protestánsok is a fenyegető nagy veszedelmet egyetlen felsziszszenés és még a legpa-