Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - A papi tekintély és teendőink (Raffay Sándor)

274 romló szót is kiszalasztja a száján?" Hogy mennyi­ben igaz e vád, mit tudom én, de hát nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Elsőben is hát az ilyen vádak lehetőségét kell elkerülnünk s első sor­ban saját magunkon bebizonyítanunk, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet! S általán mit teszünk a vasárnapi munkaszünet megtartására ? Vagy az állam lanyha törvényétől várjuk a jó hatást? A szom­bat megszentelése első sorban az egyház érdeke, ne­künk kell ott jó példával és buzdító szóval előljárnunk. Aztán ott van a gyermekistentisztelet, mely külföldön oly áldott hatást gyakorol a népre. De működnek is ott a lelkészek istenigazába ! Vá­roson, falun egyaránt minden vasárnap a főistentisz­telet után gyermekistentiszteletet tartanak, néha két­szer is: külön a kicsinyekkel, külön a nagyobbakkal. S a mely gyermek 16 éves koráig szívesen járt a templomba, eljár az azután is, legalább eljár a java. A férgese lehull így is, úgy is. S hogy a legkisebb gyermek is mily szivesen jár el a templomba, elég­szer volt alkalmam tapasztalni. S mily kedves kép az, midőn a tömérdek apró népség kedves siető lép­tekkel sereglik a templomba, hol boldog arczokkal s a szent helyhez illő, épen az őszinte gyermeki lelkesedésből folyó rendtartással várja a neki szóló oktató, buzdító, gyönyörködtető beszédet! Magam is mindig szívesen mentem velük az istenházába és velük együtt épültem az ő látásukon. S hogy a gyermeki szokás és a szent dolognak már korai be­csülése és szeretete az egész életre mily roppant be­folyással van, magamon tapasztaltam. Ne halogassuk hát e téren a cselekvést, hanem a legközelebbi tanévvel kezdjünk egyházunk életében egy új korszakot, kezdjük a minden szépre és jóra fogékony ártatlan gyer­meki lelkeket meghódítani az egyház, a Krisztus számára, követvén csak az Üd­vözítő szavát: „engedjétek hozzám jönni a kisdedeket!" Én pedig azt mondom, ne csak engedjük, hanem hívjuk, vezessük, édesgessük őket, hiszen ez a mi legszen­tebb hivatásunk, ez a mi egyházunk leg­főbb érdeke, legmagasztosabb feladata! Mert az egyház a kicsinyeken épül; ha azok szívvel, lélekkel az egyházéi, akkor a világ és az ördög összes hatalma sem győzedelmeskedik felette. Kezd­jük el e hódító munkát a mai kicsinyeken s pár évtized alatt más lesz egyházunk képe, nem kell üres templomokról panaszkodnunk. Mi az oka, hogy nálunk méltó csodálkozás tárgya, ha egy tudományos ember, vagy épen egy­egy jogász vagy ox-vosnövendék, szóval fiatal, tudo­mányos pályán lévő ember bevetődik a templomba (no, nincs sok alkalmunk a csodálkozásra!), hol csak attól az egytől nem kell soha félnie, hogy helyet nem talál, mig ezzel szemben külföldön megy min­denki, de a harangozás után igen sokszor állni kénytelen? Hány világi emberünk fogja meg néha­néha a tollát, hogy az egyház ügyeibe is igaz érdeklődéssel beleártsa magát? Hiszen bizonyos res­telkedéssel gondol a világi tudományos ember arra, hogyha vallásosnak látják és mondják. S a mi leg­sajnosabb, tapasztalásból mondhatom e szomorú Íté­letet. S mind ennek mi az oka? Csakis az, hogy az elemi iskola bevégzése után többé nem igen gon­dolunk ifjaink vallás-erkölcsi fejlődésével, nevelésé­vel, gondozásával: nem törődünk azzal, hogy fel­keresik-e a templomot, hanem teljesen rábízzuk őket az egyházzal a legtöbbször nagyon is keveset törődő szüleik gondozására. Maguk a főiskolák is, kevés kivétellel, legfölebb ha §-ra hivatkozva tesznek vala­mit a templom érdekében, ámde a templom járás szükségének érziiletivé tételére a legkevesebb gondot fordítják. Aztán hogyan gondoskodunk a tud. pályára nem lépő gyermekekről, kik az elemi iskolából azonnal a gyakorlati életbe lépnek át? Sehogysem. Pedig hát milyen szépen be lehetne hozni a vasár­napi katechizáló órákat! Persze, hogy ez, bár pénzbe nem kerül, de annál több fáradságot kiván! Aztán az is természetes, hogy az a serdülő lányka vagy kamasz nem igen keresi fel, legalább örömmel nem, az ilyen órákat, ha a tisztelendő Úr, ki a szelidséget, a keresztyén erényt hordja ajkain, maga durván bánik a daczolásra épen leghajlandóbb korban élő, e gyermekekkel. Mert még ha papon esik is meg, igaz az, hogy „a férfiúnak haragja nem cselekeszi az Istennek igazságát." Mondhatnák, hogy mindezek pia desideria, mert hiszen a mi népünk földművelő nép lévén, alig várja — sok helyen meg se várja, — hogy a gyermek az iskolából kikerüljön, már viszi ki a tanyára, honnan esetleg évekig se megy be a templomba. Ez az okoskodás épen olyan általános és értéktelen, mint a pénztelenséggel való folytonos felhozakodás. A pénznél is nagyobb erő az igaz buzgalom. A nép maga — én ismerem jól — mindig kész a jóra s különösen az egyház érdekében, a vallásosság ápo­lására mindig kész segédkezet nyújtani; olyan mint az agyag, ügyes kéz idomíthatja. De hát nem egy­két hét munkája kell ide, hanem gyakran évek lankadatlan, ügyszeretettől áthatott, lelkes, czéltudatos, hittől vezérelt munkája. Aki azt még nem tapasz­talta magán, hogy a hitnek valóban megvan az az ereje, melyet Pál apostol rajzol, hogy az hegyeket mozdíthat ki helyéből: az nemcsak tagadja az ered­mény lehetőségét, hanem még csak a kísérlethez se fog hozzá. Csak egy példát. Svájczban szintén vannak szegény emberek és földművesek, napszámosok stb., és közönségesen gyer­mekeik is vannak, sőt e gyermekekre is épen úgy szükségük van, mint a mi népünknek, s mégis ott általános törvény, hogy minden gyermek köteles 16 éves koráig a vasárnapi katechizáló órákra ren­desen eljárni. Ez épen oly kötelező, mint az iskola­látogatás. Es megteszik mindnyájan. Természetes, hogy ha ezek szülőkké lesznek, szintén szívesen küldik gyermekeiket a templomba. S miként egy lelkész mondá, az így szoktatott ifjaknak legalább is 80 százalékja bizonyosan megmarad az egyház

Next

/
Thumbnails
Contents