Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - A papi tekintély és teendőink (Raffay Sándor)

csak olyan Isten kegyelmére szoruló ember, mint jó maga. A protestáns lelkész üdvös működése érdekében kívánatos, sőt nélkülözhetlen tekintélyének alapja tehát az életben nyilvánuló hit, az egyéniség valláserkölcsi értéke kell hogy legyen. S e tekintetben nincs különbség felavatottak és fel nem avatottak között, mert minden ember annyit ér, amennyire megfelel kötelességének ; vallásilag : amennyire megvalósítja azon eszményt, melyet az istenképre való teremtettségünk elénk szab s az Üdvözítő példája megvalósítva elénk állít. Tehát valláserkölcsi tekintetben az egyház bármely tagja is sokkal előbbkelő, sokkal értékesebb lehet a lelkésznél, — de hát nekünk evangelikus lelkészeknek épen az a hivatásunk, hogy a mire felavattattunk, amire szent eskü is kötelez, ami azonban már mint embereknek is szent kötelességünk, sőt egyedüli élethivatásunk, megvalósítsuk: legyünk igaz keresztyének s legyen ez tekintélyünk al apj a. S ha az egyháziatlanság és a lelkészek tekintélyének támadása felütik a fejüket, vájjon ez a sajnos tény nem azon gondolatot akarja-e mindig kifejezni: „a lelkészek ma nem azok, akik ezelőtt voltak, ma nem azok, a kiknek lenniök kellene, ma már nem érdemlik meg azt a tekintélyt, melyet magasztos hivatásuk követel és megérdemel; ma már az egyház nem ad menedéket a világtól menekülőnek, nem nyújt gyógyulást a megsebzettnek, írt a fájó sebekre, melyeket lelkűnkön a világ bűne és gondolkozásmódja ejtett." Mennyire igaz e vád. annak elbírálására én nem érzem magam hivatottnak. De hogy eleget hallani, tagadhatatlan. S niily iszonyú a vád, melyet épen a múltkoriban egy éltesebb emberrel folytatott beszélgetésem alkalmával hallottam, ki azt vitatta, hogy csak az erkölcs az, mi az életre értékes, a vallás, a hit badarság, az életre semmi hatása nincs, s így legfölebb érdekes lelkiállapot, de gyakorlatilag haszontalan. Kérdésemre, mire alapítja e véleményét ? így válaszolt: „Sok lelkészt ismertem és ismerek, még többet meghallgattam. Megfigyeltem beszédüket s összevetettem életükkel s arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ember lehet erkölcsös tiszta életű, józan, becsületes, vallás, hit, Isten nélkül is, — de aki még az Isten nevét az ajkán hordozza, aki azzal kél, azzal fekszik, azt hirdeti, azt képviseli: még nem következés, hogy tiszta ember is, hogy meglátszik rajta az a sokat emlegetett mindent megszentelő hit ! S ha a hitnek, a vallásnak még azokra sincs gyakorlati nemesítő hatása, akik azt hirdetik, ugyan csoda-e, ha mi közönséges emberek ügyet, se vetünk rá? Valósítsák meg a papok a krisztusi szép elveket a saját életükkel, akkor, majd ha a példát látjuk, mi is oda csatlakozunk hozzájuk és követjük őket." S mit szóljak azon vádhoz, hogy a mai papság privatim soha, legfölebb ha hivatalosan, érintkezik az Istennel, — de a legtöbb azt is immelámmal teszi? Rettenetes vádak ezek! S ha ilyeneket hallunk s egyes sajnálatos eseteket látunk is; ha általán az egyház életén figyelő szemmel végig tekintünk s látjuk, mily végtelenül messze vagyunk még azon eszménytől, melynek megvalósítása szent hivatásunk ; ha felébredt és él lelkünkben az igaz hit, a buzgó vallásosság, mely az élet minden viszonyait a minden áldások Istenével hozza kapcsolatba : lehetetlen, hogy önkénytelenül is össze ne kulcsoljak kezeinket s térdre borulva ne rebegjük el az Űr adta ima azon kérését: „Jöjjön el a te országod!" De ez az ország csak akkor jön el, ha vannak munkásai. A nép a Kanaanba csak úgy juthat be, ha vannak vezetői, különben vesztegelni vagy tévelyegni fog. Ha Isten kegyelme s a saját igaz hivatásérzetünk minket helyezett a nép élére; ha az Ur méltónak találta a mi semmiségünket az ő nagyságos és fenséges Igéinek hirdetésére: ne legyünk — ha van a vádaknak alapja — haszontalan szolgák, hanem hivek s legfőkép ne csak szavakkal, hanem tettekkel hirdessük a keresztyén elveket, tudván, hogy aki maga nem hivő, senkit hitre nem visz s hogy ha mi nem vagyunk vallásosak, akkor farizeusabbak vagyunk farizeusoknál, akkor valahányszor csak Isten szavával ajkainkra az oltár elé lépünk, a legnagyobb szentségtörést követjük el, mit ember elkövethet ! Ugy fáj a lelkem, ha látom a vallástalanságot az egyházon kivül s a teremtő buzgalom hiányát az egyházon belül s orvoslásáról gondolkodom. Mindenki látja az egyházon kivüli, manapság már nemcsak közönyös, hanem sokszor egyenesen egyházellenes állapotok tarthatatlanságát. Egyházi és világi férfiak egyaránt keresik a sajnálatos baj okát, miért üresek templomaink, miért közönyös a nép a vallás iránt s ennek kapcsán miért pang, sőt hanyatlik az erkölcsi élet? Nem akarok e kérdés vizsgálatába bocsátkozni, avatottabb, tapasztaltabb fők szóltak már ahoz : én csak azt tudom, hogy kell ellene valamit tennünk és pedig okvetlenül, s azt állítom, hogy e bajon egyedül az egyház maga segíthet. Mondják, hogy e változás oka a korszellem. Ez a legkényelmesebb felelet, melylyel együtt jár az is, hogy tehát ne is erőlködjünk, úgy se tehetünk ellene semmit, míg magától ismét meg nem változik. De hát ha a korszellem az oka, meg kell változtatni a korszellemet! Hogy ez egy csapással nem megy, az természetes, de hogy megy, azt a történet bizonyítja. S hogy e munkára az egyház hivatásos is, képes is, mutatja az, hogy mindenki az egyháztól várja első sorban annak megváltoztatását. Avagy az egyháznak épen a legfőbb kincsét és alapját képező, Isten igéjében rejlő ereje végkép elveszett volna? A humanismust, a renaissanszot, miből a reformatio kinőtt, szintén a korszellem hívta létre, de viszont a renaissansz átalakította a korszellemet. Az egyház a maga igaz keresztyénségével ma is az egyedüli forrás, honnan a segedelem várható. Az