Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Az ótestamentomi exegesis feladatáról (Pukánszky Béla)

172 ótestamentomi irodalomnak mint olyannak történetét tenné vizsgálata tárgyává s ezzel az ótestamentomi tudomány felhalmozott elemeibe összekapcsoló elvet hozna. Neki, mint oratorianus fráternek helyzete az ótestamentommal szemben sok tekintetben szabadabb volt, mint a protestáns tudós társáié. Ezen körülmény, valamint valóban széles körű tudományossága kiváló mértékben képesítették őt egy ily kritikai mű megírására. Azonban kedvezőtlenül jellemzi egyéniségét, hogy az ellenmondásokkal, a melyekbe helyzete mint tudóst és oratorianus frátert hozta, mindig kész e művében is kicsinyes megalkuvásokra. De a kritikában sem tud magasabb szempontokra felemelkedni. A fordítások történetében pl. aránylag legtöbb helyet szentel annak vizsgálatára, hogyan lett egyik vagy másik hely fordítva. A magyarázat történetében egyáltalában nincsen semmi vezérgondolata, s a részletekbe csak akkor bocsátkozik mélyebben, ha gáncsolódó hajlamainak szabad folyást akar engedni. Ellenszenvei, melyek az egyházatyák egy némelyikére is kiterjednek, sokszor akadályozzák őt a kérdések tárgyilagos fejtegetésében. Nem egyszer védelmére kel ugyan annak, hogy a biblia a népnyelvén mint annak olvasmánya könnyen hozzáférhető legyen, s ez a tudós theologusnak dicséretére szolgál; de nyomban óvatosan gondoskodik arról, hogy bizonyos római megszorítások árán kikerülje az összeütközést az érvényben levő egyházi fegyelemmel. Az egyházatyák allegorizáló játékait sokszor nevetségessé teszi ugyan, de azonnal igyekszik e bűnének bocsánatot eszközölni a protestáns írás-elv kigúnyolása által. Általában az egyházatyák gyakori idézgetéséből is csak az tűnik ki, hogy Simon jellemének mintegy életeleme volt a szőrszálhasogató gáncsolódás; de a római katholicizmus lényege iránt ép oly közömbös volt, mint a protestantizmusé iránt. De legnagyobb gyengéje művének, melynek értékét itt az összfejlődés fényénél mérlegeljük, hogy minden formai előnyei mellett csak külsőségekre, a szövegre, a fordítások és magyarázat történetére terjeszkedik ki. A hol valami bensőről van szó, ott a héber irodalom szellemének oly félreértése jelentkezik, hogy olvastán megrendül a Simon kritikai tehetségében való bizalmunk is. Az ótestamentomi szöveg történetének első fejezeteiben pl. a száműzetés előtti profetizmus képviselőit összezavarja a későbbi írástudókkal. — De hogy az irodalomnak mint olyannak keletkezését vagy történetét vizsgálja, összefüggésben a népélet egyéb jelenségeivel, hogy különösen ezen irodalom termékeinek tartalmát fürkéssze, vagy hogy a vallási eszméknek és állapotoknak az állami élethez, az irodalomhoz stb. való viszonyát kutassa, arra távolról sem gondol. Tudjuk, s ha méltányosak akarunk lenni, ezt egyenesen ki is kell emelnünk, hogy Simon korában a viszonyok — nemcsak a római, hanem a protestáns egyház kebelében is — ilyen kísérletekre épen nem voltak kedvezők. De mikor azt halljuk, hogy őt mint a tudomány azon phasisának úttörőjét ünneplik, a melyben ép azon kérdések uralkodók, a m i k r e' ő nem is gondolt, akkor viszont méltán mutatunk reá ezen hiányokra, — s kénytelenek vagyunk az ő művét az összfejlődés keretében jóval szerényebb helyre illeszteni, semmint közönségesen szokták. Sokkal több joggal érdemli meg az úttörőnek nevét egy másik férfiú, a ki e téren nem sokszor említtetik ugyan, de a kinek nagy érdemét az elfogulatlan szemlélő kegyelettel elismeri e téren is. Noha életében nem volt elismerve sem theologusnak, sem protestánsnak, mégis bizonyára nem cselekszünk az ő szelleme ellenére, s nem lépjük át a magunk elé vont határokat, ha pár szóban megemlékezünk róla. E férfiú Spinoza, a ki Tractatus theol. politicus ában (1670) VIII, 5—33 a z ótestamentomi irodalom történetének eszméjét nemcsak világosan kifejezte, hanem vázlatosan ki is dolgozta; s azon kritikai kérdésekben is, a melyek az ótestamentomi exegesis történetének második időszakában dominálnak, korát messze megelőző ítéletet mond. Az annyit emlegetett Astruc Spinoza nagy gondolatainak csak egy parányát specializálja. Ezen irányban dolgozott az ótestamentomi magyarázat történetének ezen második időszaka. Az eddigi fejlődés vagy inkább annak hiányossága hozta magával, hogy egyrészt az összehordott segédeszközök felhasználásával az irodalmi kritika hangyaszorgalommal kezdte búvárolni az egyes könyvek szerkezetét, tartalmát, az eredetére vonatkozó adatokat és hagyományt; másrészt — a 18. századbeli felvilágosodás szellemének hatása alatt is — hogy a mennyire háttérbe szorult eddig az ótestamentomi iratok emberi oldala, ép oly mértékben lépett most előtérbe. Emlékezetre méltó dolog, hogy az egész időszakra két papnak, Herder weimári, és Lowth londoni püspöknek szelleme nyomja rá a maga bélyegét. Méltán csatlakozik hozzájuk harmadik gyanánt a náluk kisebb, de szellemben velük teljesen rokon Eichhorn. Az elsőnek dúsan termékenyítő eszméi számos iratában vannak szétszórva, melyek közül megemlítjük a következőket : Vom Geist der Ebräischen Poesie; Salamons Lieder der Liebe; Älteste Urkunde des Menschengeschlechtes; Ueber Begeisterung, Erleuchtung, Offenbarung; a másodiké De sacra poesi Hebraeorum czímű művében 1753 és Jesaias fordításában. Gondolataik azon szerencsében részesültek, hogy már kortársaik javánál befogadásra találtak, ma pedig némi módosítással és általánosítással — minden művelt theologusnak tudatában élnek. Herder szerint mint gyermek a férfihoz, úgy viszonylik Izrael a magasabb culturájú későbbi népekhez; igazi természete győzelmes marad minden hamis culturával szemben ; természetének isteni nyelvén beszélt s azért legjobban értette az atyát. Történeti iratai a maguk szegénységével az emberiség gyermekkorába vezetnek bennünket vissza, hol a szegényes kunyhókban ott lakozik Isten s mint atya beszél gyermekeihez. E gyermeknek — Izraelnek —