Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Külföld - Németország (Raffay Sándor)

14 a gymn. legalsó osztályától a legfelsőig, sőt egész a theol. utolsó évéig teljesen magyar és ez által azt czélozza, hogy a nem magyar növendék anyanyelvét, mely már a népiskolában is ugyancsak mostohán kezeltetik, elfelejtse. S bizony ily körülmények közt nem lehet rosz nevén venni, ha egyesek, kik népüket szeretik, e gonosz helyzeten segíteni óhajtanak, melyet a zöm nyugodtan eltűr és mely idővel keserű gyümölcsöket terem." Nem akarok kommentárt fűzni e szakaszhoz, mert én nem akarnám ugyan sem egyik, sem másik nemzetiséget nyelvétől megfosztani, de viszont azt nagyon is túlságos engedékenységnek tartanám, ha az állam egy ilyen nemzetiségi gymnasiumnak a felállítását megengedné. Jobb lesz azt az összegyűjtött pénzt a felvidéki magyar közművelődési egyletnek ajándékozni : a hazának is. a tótoknak is több hasznuk lesz belőle. Tovább is a tótoknál maradva, megemlékezik a levélíró azok Tranoscius ünnepélyéről, vázolva rövidesen Tranoscius érdemeit is. így fejezi be e szakaszt: „Hogy vájjon a L.-Szt.-Miklóson tartott ezen egyházi ünnepély alkalmából felmerült azon gondolat, hogy a kegyes énekköltő emlékét alapítványtevés által tiszteljék meg, melynek kamatai tót theologusok segélyezésére fordíttatnának, megvalósul-e, nem tudjuk, de szívből kívánjuk." „Ez ünnepély örömzajába mint hideg zuhany zúdult a dunáninneni kerület képviselőinek Galgóczon a felség által történt kegytelen fogadtatása, mely rövid idő alatt immár a második eset, hogy a hazafiatlanság vádja alatt álló ezen kerület ilyen sorsban részesült." A király „kárhozatos irányról" szólt. „Egy császári szót — úgymond — nem fejtegethetünk, de mégis megengedhetjük a kérdést, hogy vájjon helyeselhető-e a király fenségét minden pillanatban a politikai párttörekvések porondjára lelépni engedni és helyes volt-e a „kárhozatos irányra", igazabban a panszlavismussal való állítólagos kacsingatásra épen azon időpontban utalni, a mikor ezen iránynak épen maga a kerületi gyűlés készítette elő a vereséget s amikor annak képviselői inkább biztató serkentést, semmint korholást érdemeltek volna." Hát én e magasabb politikát meg sem kisértem vitatni. Bizom benne, hogy a koronás király — ki szerintem csakis királyi és nem császári szavakat szokott édes hazánk határain belül hangoztatni — sohasem lehet jól meg nem fontolt nyilatkozatok elmondója s az ő uralkodói bölcsesége átlátná, ha fenségét pártharczok porondjára merészelnék hurczolni. Különben is, ne feledje czikkiró úr, Ő Felsége Magyarországnak a koronás királya s így első sorban a magyar nemzet érdekeit kötelessége szivén viselnie. Ugyebár eddig majdnem azt lehetett volna következtetni, hogy a tisztelt levelező úr valami „tótbarát" pap. Én is azt hittem először, de hát megtréfált a czikkiró úr erősen. Nem annyira „tótbarát" ő, mint inkább magyarellenes. Az előbbi tárgyalások után ugyanis reflexiókba merül a tisztelt levélíró úr s ekkor mutatja be magát teljesen. így folytatja czikkét : „Ez is egyik újabb bizonyítéka azon gyakran hangoztatott állítás igazságának, hogy idegesen felizgult korban élünk és ha ez az idegesség már a legfelsőbb társadalmi körökben is ártalmas rügyeket hajtott, ki csodálkozhatnék azon, ha az alsóbb rétegekben oly hatalmasan virágzik ? így mikor egyes „kindliche Gemüther" arra szánták magukat, hogy a leégett és újra felépíteni szándékolt pesti német szinház ügyében kérőleg a királyhoz fordulnak : a valamely hivatalnok indiscretiója folytán nyilvánossá vált felségfolyamodás a haragnak egész viharát keltette fel és annak aláírói oly bánásmódban részesültek, mintha Ephialtes csontjából való csont és véréből való vér volnának. Es épen most közlik a lapok a hirt, hogy a fővárosban egy népgyűlés tartatott, melyen országos és városi képviselők indítására elhatározták, hogy egy nemzeti ligát alapítanak, melynek feladata Budapesten a németséget „késhegyig" kiirtani. S mindez oly időben történik, midőn a levegő viharral telitett, midőn, talán nem is sokára kitörhet a katasztrófa, melyben Magyarországnak csak egyetlenegy oltalma lesz: a kitiltott, a gyűlölt németség." Nos, és ez a tudósítás is nem azt igazolja-e, hogy arra a nemzeti ligára nagy szükség van?! Míg ilyen szellemű tudósítások ismertetik Magyarországot a külföld előtt, addig — sajnos — nagyon is sok dolga akad itthon annak a Magyar Egyletnek. Aztán az ilyen beszédek nekünk sokat ártanak, a németnek meg nem sokat használnak, mert az már úgy is eléggé el van kapatva s már talán nem is lehet jobban megerősíteni abban a boldog hitében, hogy ő a világboldogító és világmegváltó egyedül. No de akkora felfohászkodás és német dicséretért fújt magyar-szólás után már csakugyan megérdemli tudósítónk a nyugalmat. 0 maga is érzi ezt és a vasárnapi munkaszünetről ír tovább néhány sort. De csak okosan tette volna, ha maga is munkaszünetet tart vala legalább e tudósítás megírásának ideje alatt ! De én is nyugtot hagyok már e leveleknek. Csak azt említem még meg, hogy a III. levél igen szépen, szigorú lutheri állásponton, éles látással és egyháza szeretetétől áthatott lélekkel bírálja a zsinat alkalmából a magyar evang. egyház világi és egyházi férfiainak iránytalanságát, mit épen a confessionalis hűség hiányával magyaráz meg. Tény, hogy nálunk most határozott theol. irányról szólni nem lehet, sőt az egyháziatlanság miatt a mi lapjainkban is elég panaszt olvashatunk. Megemlékezik még a hivatalos tiszti névtárról is, melynek adatait ismerteti és a primási szék kérdéséről. Hiszen ha az ember úgy végig néz ezen a három levélen, igazán úgy örül a lelke, hogy oly szépen, buzgón szedegeti össze egyházi életünk mezejéről az érett kalászokat és csinos bokrétába kötve mutatja azt be a külföld előtt. Ha tudósítónk szintoly éles látással magyarabb szellemben szólana : bizony hálára kötelezné működésével úgy az egyházat, mint a hazát. De hát ezzel a németbarát tónussal lerontja azt is, amit épít. Ne tessék a világot olyan sárgafekete színben látni s ekkor csak hadd jöjjenek azok a Briefe aus Ungarn ! „ , Raffay Sándor. s. lelkész.