Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Belföld - Tervezet (Egy kültag)

r • 125 A „tervezetnek" úgy látszik egyedüli czélja az egyesület működési körét szűkebb határok közé szorítani. Czélja ugyanis egyrészt a tanítókat, másrészt a kerületből eltávozó lelkészeket az egyesületből kizárni. A tanítókról az 1. §. jegyzete intézkedik, mely szerint : „az elemi iskolák tanítóiról gondoskodván az állam nyugdíjaztatásuk tekintetében, ezek ezentúl nem vétetnek fel az intézet tagjai közé. A tényleges tagok azonban kötelezettségeik pontos teljesítése mellett az alapszabályilag (talán alapszabályok által ?) biztosított tagsági jogok élvezetében megmaradnak." A lelkészekről szól a 12-ik §. (új), mely szerint: „Azon intézeti tag, aki jövőben a bányai kerületet elhagyja és más kerületben foglal el egyházi állást, megszűnik az intézet tagja lenni ; összes befizetett illetékei azonban kamat nélkül megtéríttetnek neki." A tervezethez semmi további indokolás nincsen csatolva, hacsak nem vesszük indokolásnak a tanítókra vonatkozó jegyzetben annak jelzését, a mi tulajdonképen alapszabályba nem tartozik, hogy róluk az állam gondoskodik, e szerint csak feltevésekből kell kiindulnunk. Meglehet, hogy a tervezők azért mellőztek minden további indokolást, mert a szándékolt változtatásokat egész természeteseknek találják s mintegy olyanoknak, a melyek maguktól értetődnek. Meg fogják azonban bocsátani, hogy velők e tekintetben egyet nem értünk. Nézzük előbb a tanítókat. Hogy mert róluk gondoskodik az állam. Igaz, gondoskodik, de hogyan ? Alig hiszem, hogy az állam által nyújtandó nyugdíj elégséges lenne tanítóink nyugdíjaztatására, értem, azok tisztességes ellátására, mikor öregség, betegségek, talán még gyermeknevelés s több efélék fedezésére a rendes fizetés sem lenne sok esetben elegendő. Hát a mi tanítóink meg nem érdemelnék, hogy az egyház is bizonyos mértékben tehetsége szerint gondoskodjék öregségükre vagy haláluk esetére segítségről, vagy olyan fényes kilátásai vannak a tervezőknek a tanítók nyugdíjazását illetőleg, hogy e részben nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket. De ettől eltekintve, erkölcsi oldala is van ennek. Először is igaz, hogy a tanító 40 évi szolgálat után nyugdíjazható lesz, azaz megkapja teljes fizetését, de ép e körülmény sok esetben hátrányossá válhatik a tanügyre s nevelésre egyaránt akkor, mikor a tanító nyugdíjaztatása más különben kivánatos lenne; de az sem lesz rá kényszeríthető, hogy nyugdíjba menjen, mert be akarja várni a teljes nyugdíjat. S még ez a teljes nyugdíj sem teljes ám, mert a tényleges fizetésnél sokkal csekélyebb, ha már csak a lakás hiányát tekintjük is. Aztán kérdem, nem állana-e érdekében a tanítókat minél több erős kapocscsal az egyház kebeléhez fűzni — kivált most, mikor majd lassan a tanítók azt lesznek hajlandók hinni — mert az állam biztosítja fizetésüket, nyugdíjazza őket — mondom, hajlandók hinni, hogy ők nem az egyház, de az állam szolgái. Ez sokkal fontosabb kérdés, mintsem hogy felette egy „jegyzettel" elsiklani tanácsosnak mutatkoznék. Nem is hiszem, hogy a tervezőket az a szándék vezette volna, hogy a tanítókat elidegenítsék az egyháztól, hanem tisztán az a körülmény, hogy igy egy tehertől szabadul meg az intézet. Ez az indok azonban először nem jogosult, másodszor nem alapos. Nem jogosult azért, mert a tanítók ép úgy az egyház szolgái mint a papok, s szolgálatukat az egyház erkölcsileg kötelezve van viszonozni, tekintet nélkül arra, ad-e nekik az állam valamit vagy sem. Ha az állam ad, annak csak örüljünk, de e réven nem fosztanám meg az egyház által nyújtható jótéteményektől. De tekintve az intézet czélját s rendeltetését sem zárhatók ki a tanítók, a kerület úgyis oly intentióval alapította az intézetet — s az intézet vagyona nemcsak a lelkészek járulékaiból, hanem a kerület tetemes hozzájárulásából gyarapszik, s a tanító nem lehet a kerületnek mostoha gyermeke. A dunáninneni kerületben Reischl Károly hagyományozott egy papi gyámoldai czélra tekintélyes összeget s a kerület önként a tanítókat is részesíti a segélyben az alapból. De nem is alapos a tanítók kizárása a fent jelzett indokból. Az a teher, a melytől a tervezők esetleg félnek az intézet rovására, nem olyan jelentékeny, hogy miatta oly drákói szigorral kellene a tanítókat kizárni. A tanítók ugyanis, bár eddig teljesen tetszésükre volt bízva a belépés, mégis kérdem : hányan lettek az intézet tagja ? A bányakerület 554 tanítója közül, ha jól olvastam az utolsó pénztárosi jelentésből, 43—44. Ez nem oly szám, a melytől meg kellene ijedni, annál inkább, mert nincs kilátás, hogy e szám a jövőben szaporodni fog, először, mert amint a szabályzat jelzi, van már állampenzió, másodszor pedig a felvétel a tanítókra nézve már az által is meg van nehezítve, hogy a felvétel alkalmával tetemes összegek fizetésére köteleztetnek. Ennélfogva bízvást meghagyható jövőre is azon intézkedés, hogy a tanítóknak szabadjára hagyassák a belépés. Hanem igenis a méltányosság révén elmennék odáig, hogy tekintve a lelkészi állás magasabb igényeit s ennek daczára magára hagyatott voltát, másrészt a tanítók állami nyugdíjat, a tanítók jogosultságát s kötelezettségét egyaránt felére szabnám ; igy aztán a kecske is jól laknék, a káposzta is megmaradna. Ami pedig a más kerületbe átment lelkészeket illeti, tekintettel a nagyon ritkán előforduló esetekre, ezekre való tekintetből és az alapszabály változtatást, illetőleg ezeknek jövőben az intézetből való kizárását szintén nem javasolnám. Jelenleg a kültagok száma összesen 8. Ám itt a szám nem határoz — fogják mondani a tervezők, ha csak egy esetben is csorbítva lenne az intézet érdeke — az illető kizárásáról gondoskodni kellene. Helyes ! De jegyezzük meg jól, hogy a bányai papi stb. nyugdíjintézet nem papi nyugdíjintézet csupán; hanem kerületi papi nyugdíjintézet. A kerület a kebelében működő s ez által érdemeket szerzett papokat nyugdíjazni. Már most kérdjük, melyik pap távozik a kerületből, többnyire olyan, aki több-kevesebb évig harmad-negyedrangu eklésiában hordta az úr igáját, nem érdemelné ez meg a kerülettől hála fejében, hogy mert a kerület tisztességes ellátásáról szolgálata idejében nem gondoskodhatott, legalább öreg napjaira vagy halála esetére elvegye a szenvedések éveinek keserűségét. Hátha teszem azt, az az illető a terhes munka és a nagy gond alatt idő előtt összeros-