Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - Márton napján (id. Sztehlo János)

•393 sem lehettem, azt irta nekem az akkori főesperes Juhász Ferencz vigasztalódásomra : Beatus est ille mista, ubi nullus nobilista. Mi meg, a kiknek egj'házuk a r. k. plébánusok közeli szomszédságába esett s a kiknek egyháztagjai, r. katholikus népességű községekben szerte szórva élnek, azon paptársainkat mondhatjuk boldogoknak, a kik oly egyházakban működnek, a melynek közönsége egyszersmind ams község lakosságát is képezi. Nem tudnak ilyen paptársak a kesertísködésről ; talán képzeletükben sincs fogalmuk azon fejtörésről, melyet nekünk az álnokság mestereinek cselfogásai s túlkapásai ellensúlyozása s visszaverése okoz. Hát a kinek 35 községben szétszórva élő hiveit, 13 plébános és ugyanannyi káplán ragadozásai ellen, úgyszólván egymagamnak kell védenem, — én, én szólhatnék csak a gonoszság vezéreinek éktelen miveletei felől hallatlan dolgokat. Node most ezúttal csak a hasonló esetekre terjeszkedem. Haldokló betegek nálam is el lettek gyóntatva. Az egyik ily esetnél semmiféle jelentést, értesítést sem nyertem. Csak nagy sokára jutott tudomásomra. Egy másik eset alkalmából két tanú azzal állított hivatalomba, hogy az illető beteg annak kijelentésére küldi őket, miszerint nevében nyilvánítsák az ev. egyházból való kitérési szándokát. [ Természetesen azzal fogadtam az illetőket, hogy a törvény személyes jelentkezést irván elő, várja be tehát a beteg, míg felgyógyul s kijelentését akkor elfogadom, így mások közvetítésével történő nyilatkozata a törvénynek megfelelő nem lévén, tekintetbe nem vehetem. Ezzel aztán egyik szó a másikat szülte s kitudtam, hogy tulajdonképen a rk. plébános az elgyóntatást saját módja szerint már véghez is vitte. Gondolkoztam, hogy mit tévő legyek? Am mert láttam, hogy a törvény világosan mondja, hogy a ki 18 éves kora előtt vesz át más felekezetbelit az ő egyházába, hogy csakis arra van kiszabva a büntetés, a feladással felhagytam. Volt azonban egy harmadik esetem is. Az illető férfibetegnek az úrvacsorát magam szolgáltattam ki. A vele törvénytelen házasságban élő neje azonban azt kívánta, hogy eskessem őket össze. Mivel vegyes házasság volt szóban, azt tanácsoltam a nőnek, várjon türelemmel míg a beteg fölgyógyul; én addig is tudomásul veszem a férj azon vallomását, hogy a beteg az együttélésből született gyermekeknek apjául vallja magát, így a gyermekek már ez alapon is fogják viselhetni az apa nevét. Hja de a nő ennyivel be nem érte. A sok r. k. szomszéd összebujt s abban állapodtak meg, hogy más nap a plébánost hivták a beteghez ennek tudta s beleegyezése nélkül, a ki aztán hogy az elgyóntatást elkövette, nem lehet kétségünk. Minthogy hasonló eljárásról, mint a mely ez esetben történt, még nem olvastam, jónak látom azt tanulságul egész teljességben közleni. A r. k. plébános átirata a következő : „Laczko Mihály, videfalvi születésű ág. ev. losonczi lakos, tegnap azaz f. év és hó 12-én magához hivatott azon kérelmet terjesztve elém, hogy őt, mint halálos ágyon levőt, a rk. egyház kebelébe felvegyem. Miután ebbeli szándokát, dr. R. J. helybeli orvos és D. J. helybeli szabómester jelenlétében ismételten kifejezte ; én fentnevezettet a kir. ítélőtábla 1887. év jun. 14-én 19,181. sz. a. kelt ítélete és a kir. kúria ugyanazon évi okt. 11-én 7190. sz. a. hozott döntvénye alapján saját egyházam kebelébe felvettem. Jelen esetet "azzal van szerencsém a ntű lelkészi hivatalnak tudomására hozni, hogy L. M. hulláját, ki ma reggeli 4 órakor elhalálozott, holnapi nap délutáni 4 órakor a rk. egyház szertartása szerint fogom eltemetni" stb. Ez átiratban csak az nincs felemlítve, hogy az illető elgyóntatott férfit egyszersmind össze is eskette az azzal törvénytelenül élt rk. nővel. A mi ismert törvénykezésünk folytán nekem mindezt tétlenül kellett néznem. Az illetőt nem óvhattam az elgyóntatás ellen, mivel csak egy-két év óta lakott itt és helyben rokonsággal nem birván, nem szólíthattam fel senkit, hogy ellenőrzést gyakoroljon a haldoklónál ; mikor pedig meghalt, eltemetése czéljából bajos lett volna a rk. gyülevész csoport közt megjelennem. Hagytam s még csak fel se adtam a plébánost. Igen! de már régen lestem az alkalomra, hogy megragadjam a farizeust! Joggal nevezhetem igy; mert mikor ide jött, nagy barátságot igért; kísérői is nagyban biztosítottak barátsága felől. Azonban nem mult el egy félév sem s már is sérelmeket kezdett elkövetni egyházunk ellen. Nem sokára jött püspöke. Ez alkalomból díszebédre hívott meg. A meghívót kapva, azt irtam neki : hogy mihez leendő alkalmazkodásom végett szükséges tudnom és tudtára adnom, tisztelegni akaró gyülekezetemnek is, ha a jövőre tiszteletben akarja-e tartani egyházunk iránt a törvény biztosította jogokat? Nekem ma is meglevő válaszában minden szépet igéi', természetesen csak azért, hogy püspöke fogadtatása tisztelgésünk által emelve legyen, de hogy azontúl igéretét meghazudtolja. Mikor pedig egyetemes gyámintézeti gyűlésünk alkalmából a mi püspökünk jött egyházunkba, akkor bár nem harangoztatott, mindazáltal a tisztelgésre beállított, üdvözletében hangsúlyozva, hogy mily testvéries szeretettel van ő egyházunk iránt! Ily mézesen beszélő, de ellenségesen cselekvő fráter, hogy az elkeresztelést nagyban űzte, onnan is képzelhető, miszerint a bábák által tudósíttatta magát, a vegyes házasságbeli nők állapotáról s azokhoz aztán járni kezdett, hogy azok abbeli igéretét vegye, miszerint bármi nemű is leend a szülött, azt általa keresztelendik. S a ki máskülönben is egyenesen térítési szándokból s arra való felszólítással kezdett családainkhoz férkőzni, elképzelhető, mily jesuistikus hévvel tört ellenünk. Egyházunk megsokalván e túlkapást, jegyzőkönyvi kivonatban szólította fel az elkereszteltek adatainak beküldésére. Mert közbe legyen mondva én hathatósabbnak, tekintélyesebbnek találom, ha az egyház, mely sértve lett jogaiban, az követeli be azokat. De nem hajtott erre sem. Sőt a jegyzőkönyvi kivonat átküldése után más napon, egy erdei mulatság alkalmával találkozván vele, egyenesen kimondta : Tiszteletes ur! híjába küldte ellenem harczba egyházát; mert én annak sem adom ki az adatokat. Természetesen, hogy én is per Tiszteletes úr czímeztem tovább s oly hangsúlyozással, hogy mások is meghallották, a mire aztán azzal interpellált, hogy miért czimezem per Tiszteletes úr? Válaszom az lett, hogy a minő az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Erre ő azzal támadott meg, hogy én talán azt kívánom tőle, miszerint Főtisztelendőnek szólítson?! 0 majd ezt — úgy mond — akkor teendi meg, ha püspök leszek. A mire azt feleltem: no édes Tiszteletes úr, én is akkor czimezem majd Főtisztelendőnek, a mikor szintén püspök lesz. Ily