Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Belföld - Vidéki hang a zalai ügyben

58 i s védte, de a mint a tények mutatják s a bizottság ítélete is megerősíti, első sorban a saját érdekeit védte ő; pedig ha első sorban az iskolára gondol és csak azután az elkerülhetetlen javításokra saját hajlékán, bizony alig tört volna ki az elégedetlenség. Ezzel nem azt akarom mondani, bogy egyáltalán nem kellett volna megcsináltatni saját lakását is, a mennyiben azt az egészségi szempontok megkívánták ; de igenis helyesen tesz, ha ezen pontnál ő maga félre áll és nem megcsináltatja, hanem a lelkészre hagyja, hogy az vigye keresztül azon határozatot és hajtassa is azt végre. Ekkor jóformán elmaradt volna minden zavargás, mert a támadás nem eshetik a tanitó érdekrovására. Es általában szólva, már a jobb érzés sem engedi azt, hogy a tanitó vagy lelkész a gyülekezettel szemben annak akarata ellenére, saját kényelmére, valami javítást tétessen. Hiszen ott van a tanitó mellett a lelkész, a lelkész mellett a felügyelő, hogy midőn ily kényes, saját személyünket érdeklő ügyek merülnek fel, melyek bennünket mégis csak feszélyeznek, azokat mindig a mellettünk álló vigye keresztül, kit személyes érdekkel nem vádolhatván még az irigység sem, sokkal szabadabban s hathatósabban szólhat az ügy érdekében. Ez esetben igaz, hogy azt a segélyt 0 Felsége a király az iskola és tanitólak javitására adta; de mégis a gyülekezetnek adta s az mint ilyen határoz, hogy a megjelölt czéloknál mily mértékben fordítja azt az egyikre s mily mértékben a másikra. Különben ha ez, mint a későbbiektől kitetszik, a gyülekezet által már előre benyújtott tervezet szerint történt, minek vette magára az ügy ódiumát, hiszen a kapott segélynek, a már elfogadott tervezet értelmében valahová forditására még a filiában is a lelkésznek kell felügyelni. De hát a tanitó ezen tapintatlansága folytán — mert csak annak nevezem — kitört a zavar. S kérdezem mit tett a tanitó ur annak lecsillapítására ? Azt, hogy midőn a felindult boszankodó egyháztagok azzal fenyegetőznek, hogy áttérnek számszerint 24-en, a mi bizony, igaza van az esperes urnák egy 35—36 családból álló kisded gyülekezetben mégis csak valami, — ő biztonságának érzetében rendületlenül áll s „laconice" azt válaszolja : „Ha a gyülekezetnek csak két-három tagja maradna is, azok is tartoznának fizetését kiszolgáltatni." Hát váljon mit akart ezzel elérni? Ez a nyilatkozat csak arra való, hogy a kik még áttérési szándékukat ki nem jelentették, azok is reá kényszeríttessenek, hogy „de bizony akkor már mi is inkább áttérünk." S mily tapintatlan itt is a fizetés emlegetése ! Hát csak a fizetés ? ! Hát a gyülekezet ? ! Az semmi?! ljgy látszik megfelejtkezik a tanitó ur arról, hogy nem a gyülekezet van a tanítóért, hanem megfordítva a tanitó a gyülekezetért s ha a gyülekezet megsemmisül, bizony megszűnik vele együtt a tanítói állomás is. Es szívesen elismerem, hogy a tanitó ur igen jó tanitó az iskolában, de ezen esetből kettőt látok : az egyik, hogy a tanitó ur nem tapintatos ember a ki a néppel bánni tudna s ennek kifolyása, hogy büszkének gondolják — szeretem hinni hogy csak gondolják ; — sa másik, hogy a gyülekezet felvirágoztatásában nem igen töri magát, bár mennyire védte is az egyház érdekeit. Mert megengedjen tisztelt lelkésztársam „hajdan őseink nem ily módon buzgólkodtak ám, hogy egyházunkat virágzóvá tehessék" értve nemcsak a tagokat, hanem a vezetőket is, mert akkor sem Zánka sem Kapolcs sem egyéb gyülekezeteink nem állanának mai nap. Es itt nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt a kicsinylő hangot, melylyel ezen áttérésekről nyilatkozik, mumusnak, minek nevezve, mely csak „ijesztgetésre való. Bizony egy gyülekezet esetleges megsemmisülése sokkal több komolyságot'igényel, mert azon nagyszerű fölfedezésével, hogy az a pár holdnyi földbirtok nem térhet át, hanem marad gyülekezetnek ugyan nem igen örvendeztet meg bennünket. Mi kik egy-egy elkeresztelt gyermekért, reversálisok miatt pörölünk, küzdünk, a körülhálózottaknak utána sietünk, csakhogy az egyház testéhez minél szorosabban füzzük őket — s elszakítani ne engedjük, bizony nem értjük meg ezen kicsinylő hangot, ha csak magyarázatul az nem szolgál, hogy czikkező lelkésztársunk fiatal kezdő lelkész, a ki még csak kicsinyli az ilyenféle veszedelmeket. Azonban ezek után nem csodálkozom, ha Kapolcson is, a mint az annyiszor emlegetve volt ezen czikkekben — kitört a zavar — s csak azon csodálkoznám, ha az teljesen lecsillapult volna, a mi ha mégis megtörtént, hajlandó vagyok azt az egyházmegyei elnökség tapintatának és bölcsességének tulajdonítani, mert nem hiszem, hogy kapolcsi lelkésztársam és bárki is hasonló gondolkozás mellett valamely kitört zavart lecsillapítani képes lett volna. Ezek után tehát szerintem mégis csak a zánkai tanitó úrban találom én okát a viszálynak, mert hasonló eljárással minden gyülekezetben lehetne zavart előidézni s azért a tanitónak első sorban kötelessége és érdeke is a viszály kiegyenlítése, nem pedig talán a dacz és a „csak azért is" féle eljárás által az ügy elmérgesitése. Hogy a háborgó zánkai atyafiak eljárása is Ítélet alá esik, az természetes; de hát hiszen azért vagyunk mi vezetői a népnek, hogy azt félrevezetni, elvakítani ne engedjük. Hanem ahhoz szükséges, hogy a népnek bizalma legyen hozzánk s megtudjuk tartani mindenkor az önzetlenség szigorú határát, mert a hol ez nincs meg, ott nem is kell bujtogatni, annélkül is megterem a viszály. Az, hogy az egyházi tisztviselőt csak szolgának tartják, még nem bizonyít semmit; mert én is tudok esetet, a hol az egyházi tisztviselőkről igy nyilatkoznak, de bizony ott én is kénytelen vagyok nekik igazat adni, mert az illetők csakugyan béresek és nem pásztorok, a kik talán más tisztviselőknek igen jók volnának, de egyházi tisztviselőknek igen rosszak. Hiába az egyházi életben mégis csak beválik az üdvözítő mesternek szava: „Aki köztetek nagy akar lenni legyen a ti szolgátok, és valaki köztetek akar első lenni legyen a ti szolgátok" és követni kell az ő példáját „ki nem jött hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon." (Máté XX. 26—28.) Jó ezt mai napság is tudni és a szerint cselekedni. Es most még nem hallgathatok el valamit, a mi, nem tagadom, roszul esett s a mi miatt bizony kissé nehéz keményebb szavakat nem használni — s ez az a hang a melylyel Magyari testvérem a nagytisztelendő esperes urat oktatja és per „esperes uram" traktálja. Mert igaz hogy az esperes és minden egyházi tisztviselő nálunk csak primus inter pares, de mégis a kiket egy egyházmegye bizalma az egyenlők közt elsőkké tesz, méltán megérdemelnek annyi tiszteletet — midőn a hivatallal járó sok kellemetlenségekért úgyis csak az a fizetésük, önön lelkiismeretük jutalma