Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Helyzetünk és reményünk (Bierbrunner Gusztáv)

35 a keresk. ministe

riumban technikai tanácsos. Vigasztalja meg őket az általános részvét, mely fájdalmukkal ölelkezik. — A megboldogultnak pedig legyen immár jól megérdemlett nyugodalma ! * A theol. akadémia, melynek a megbodogult egyik alapítója, -mindvégig hu gondviselője s jó szelleme volt, a legérzékenyebb vesztességet szenvedte kisbizottsági elnökének elhunytában. — Midőn már erői fogyatkoztak s minden egyházi fimctiótól tartózkodnia kellett, még akkor is átjárt abba a szomszédjában elhelyezett intézetbe, gondos figyelemmel kisérve annak fejlődését élénk és örvendező részt véve annak ünnepeiben, önfeláldozó kötelességérzettel vezetve annak szakvizsgáit, gazdag tapasztalatok által megérlelt jó tanácsaival halmozva el azt minden dolgaiban s bőkezűen megajándékozva jótéteményeivel is, mint erről 25 éves püspöki jubileuma alkalmával a theologusok számára ösztöndijalapul felajánlott s innen róla nevezett „Gedulyanurn" oly ékesen tanúskodik. — Most helye hűlt és üres. — Ad-e a gondviselés az intézetnek egy ilyen második jánosi szellemet, melyre pedig annak oly nagy szüksége van ! ? Az intézet tanári kara a megrendítő csapás első benyomása alatt azonnal ülést tartott, melyen intézkedéseket tett, melyek által a megboldogult iránt oly mélyen érzett kegyeletét s gyászát méltón kifejezze s emlékét, mely az akadémia történetével oly bensőleg összeforrott, megörökítse. — Mit veszített az intézet, mit annak ifjúsága, fájdalmas rövidséggel beszéli el az a két koszorú, melyeket ravatalára tettek: „Hű gondviselőjének — a theol. akadémia" és „Felejthetlen lelki atyjának — a theol. akadémia ifjúsága." m. Mielőtt Ígéretemhez képest szólnék az egyházi megadóztatásról, melyet a tartandó zsinaton okvetlenül rendezendőnek tartok, bátorkodom egy szerény észrevételt, illetőleg helyreigazítást koczkáztatni. Utolsó., czikkemben mellékesen érintettem, hogy tartandó zsinatunk a ref. testvérekkel, kik szintén 1891-ben zsinatolni akarnak, keresztül vihetné az adminisztratív uniót, minek folytán e becses lapok érdemdús szerkesztője tőlem több önérzetet követel s arra int, hogy ne fussak oly szekér után, mely minket fel nem vesz s melyen egymással el sem férünk. Biztosítom a nagyt. szerkesztő urat, hogy távolról sem szenvedek ág. hitv. ev. önérzet hiányában s a mennyi csekély erőmtől függne, világért sem engedném, hogy egyházunkon valami csorba ejtessék. Szóltam én a ref. testvéreknek is, kik egyházunkban pár év óta történt néhány, többnyire egyéni helytelenség miatt helyzetünket ferdén ítélik meg. Szóltam azért, mert mi ág. hitv. evangélikusok nehezebb körülmények között szintén oly nagy és becses szolgálatokat tettünk a szabadság és önkormányzat megmentése körül a hazának, mint ref. testvéreink s nekik egyáltalában nem volna okuk, tőlünk idegenkedni. Miután eme rövid nyilatkozattal, ugy remélem, a nagyt. szerkesztő úrnak aggodalmát eloszlattam, átmegyek tulajdonképeni tárgyamra és szerény tehetségem szerint hozzászólok az egyházi megadóztatáshoz, kifejtvén nézeteimet, miképen vélném annak egyetemleges rendezését a tartandó zsinaton. E czélból rövid vonásokban jelzem eddigi e tekintetben valóban szomorú helyzetünket ; megengedem és elismerem, hogy a szó teljes értelmében oldott kévék vagyunk. Nincsen azon kerületünk, sőt nincsen azon egyházmegyénk, melyben az egyházi megadóztatás egyöntetűleg rendezve volna. Mutatja ezt legvilágosabban a papi és tanítói fizetés módja. Daczára annak, hogy fen áll az az elv, miszerint a hiványokat csonkítani nem szabad, a papi és tanítói fizetések többnyire alku alapján jönnek létre, mint a közönséges szolgaszemélyzet évi bére. Említeni se kell

r miszerint e téren fejlődnek ki a legtöbb súrlódások az egyes egyházakban az üresedésben levő állások betöltése alkalmával s igen gyakran oly elkeseredés támad, hogy némely egyháznak békéje évekre elrontatik. Ezen visszás állapot oly szomorú, hogy annak hü ecsetelésére alig találhatni kellő szavakat. Avagy nem megszégyenítő állapot az, ha a pap a gyűjtő kocsi mellett, kisérve a gondnoktól és egyházfitól házról házra jár, hogy évi járulékát hiveitől kéregesse s sok helyen kénytelen a padlásokra felmászni, hogy ott sok kapacitálás és enyelgés vagy feleselés után valahogyan szert tegyen a jobb és tisztább búzára, zabra vagy tengerire. És ilyen kéregetést mi aztán büszkeséggel és öntudattal papi fizetésnek nevezünk?! Igaz, egy idő óta azon vannak a kerületek és egyházmegyék, hogy ezen sajnálatra méltó helyzeten javítsanak s be kell vallani, hogy már számos egyházban a papi és a tanítói fizetés fixirozva van és a gondnok tisztéhez tartozik, azt a hívektől beszedni s a papnak és tanítónak évnegyedenként kiszolgáltatni. De túlnyomó szánni egyházakban a fenntjelzett sajnos szokás divatozik. Egy másik anomalia abban áll, hogy némely különösen városi egyházban egyházi adót, mely a gyűlés által rendesen, önmegadóztatásilag kivettetnék, nem is ismernek, hanem az egyháznak összes szükségletei önkénytes adakozások utján fedeztetnek. Ez, nem tagadhatni, nagyon szép és dicsérendő eljárás lenne, ha a fentebbinél keserűbb és izgatóbb nem volna. Méltóztassanak csak elgondolni, mily tekintélyben részesülhet ily körülmények mellett valamely pap és tanitó, ha kötelességük teljesítésében még oly kifogástalan egyéniségek is. Gondolom teljesen felesleges, az ily körülmények közti helyzetet bővebben körülírni és kifesteni. A ki kénytelen ilyen helyzetben hivataloskodni, az legjobban tudja, hogy nem tulzom a dolgot. A napnál is világosabb annak szüksége, hogy