Evangélikus Egyház és Iskola 1890.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Növeljük a protestáns szellemet (Farkas Géza)

103 Legfeljebb azt kell megemlítenem, hogy azon időtartamot, melyre a presbyterek megválasztatnak, meghatározandónak tartom és pedig, hogy ügykezelés folytonossága csorbát ne szenvedjen, a. közgyűlésnek is alkalom adassék bizalma kifejezésére, hat évi érvénynyel tartom felruházandónak a presbyter-választó szavazatot s megbízást, oly formán, hogy 3—3 évenkint a tagok fele kilép, de újra megválasztható egyénenként s összesen. Ezek előrebocsátása után javaslatomat a következőkben terjesztem elő. (Folyt, köv.) Kund Samu. o-o^o* I. Nehéz időket élünk, s e nehéz idők éreztetik magukat evangyéliomi egyházunk életében, fejlődési folyamában is. A protestantismus lényege a folytonos fejlődés, a tökéletesedés felé való törekvés lévén, — állapotainak, beléletének hévmérője annak a kérdésnek megfejtése, milyen lépést tart a tényleges fejlődés a korkövetelniények által támasztott igényekkel, az egyház tényleges szükségletével ? Semmi sem lenne igaztalanabb mint azt állítani, hogy egyházunk belélete általában nem fejlődik ; a sok Scylla és Charybdis között is, lassan bár s nem egyszer aggadalmak közt, mégis csak halad az egyház hajója. Egyszer máskor még jobban is, mint kivánatos lenne, a mikor nekivadult szelek belekapaszkodnak vitorláiba s messze eltérítik a helyes iránytól, vagy a sziklához paskolják, úgy hogy tört árboczczal, behorpadt oldalokkal s tépett vitorlákkal mehet csak tovább — s mennyi idő kell, hogy a kapott sebeket kiheverje ? ! [Máskor megfulladásig tikkasztó a levegő, sehol egy hűs szellőcske — de csak egy kis légvonat sem, a mely az erőlködő evezőlegények homlokáról csurgó verejtéket némiképen enyhítse. . . . Egyházi életünk mezején, Istennek hála, még mindig találkozunk mozzanatokkal, a melyek a legőszintébb örömmel töltik el a szivet, mozzanatokkal, a melyek véghezviteléhez az ősök puritanismusa és lángoló hite szükséges ; mozzanatokkal, a melyek homlokegyenest ellenkeznek a mai kor oly sokszor emlegetett materialistikus szellemével, a mely ellen egyházunk, erejének minden megfeszítésével küzd. Am azért meg nem szűnik, el nem hallgat a panasz, az egyházi élet, az egyháziasság hanyatlása felett. S bizony ezen nincs mit csodálkoznunk. Mert miben is áll az a fejlődés, a melyet oly fennen s a legapróbb részletekig hirdetnek egyházi jegyzőkönyveink s fenntartják emlékét a késő utódok számára soha meg nem bolygatott egyházi levéltáraink ? E fejlődés legfőkép anyagiakra vonatkozik. Lelkes hivek ellátják kisebb nagyobb mértékben egyházainkat kegyes adományaikkal, a minek köszönhetjük, hogy egy-egy gyülekezetünk terhes adósságától menekül, itt-ott egy-egy uj templom, iskola épül, vagy a régi roskodozó kijavíttatik vagy legalább jól rosszul kitataroztatik. Meg is ünnepelik a munka szerencsés bevégzését egy-egy isteni tisztelettel, a melyre a gyülekezet módjához képest az ünnepély emelésére, még a szomszéd papot is meghívják s ha már épen nagyot akarnak, magát az esperest. Aztán folynak csendesen a dolgok tovább, s visszaesnek a régi kerékvágásba. Nagyon könnyű belátni, hogy az ilyen fejlődés igen egyoldalú ; — de annál nehezebb megmondani, hogy ilyen módon miben különbözik egyházunk bármely más részvénytársaságtól. Tessék elővenni egy takarékpénztár, egy iparszövetkezet vagy bármely nyereségre alapított részvénytársaság évkönyveit — s azokat a mieinkkel összehasonlítani, s egy futólagos pillantás elég lesz állításunk bizonyítására. De a hitélet fejlődéséről, az erkölcsök nemesbedéséről, a vétkek és bűnök apadásáról, az egyházi közöny olvadásáról, a házi isteni tisztelet gyarapodásáról a vegyes házasságok gyermekeinek evang. vallásban való oktatásáról s több efféle igen épületes dolgokról vajmi kevés feljegyezni valót találnak egyházi krónikáink. Pedig hát ez lenne ^ egyházunk működési tere, tulajdonképeni hivatása. Építhetünk mi szebbnél szebb templomokat, ha azokat üresen hagyjuk, s ragyoghatnak nagylelkű adományaink a jótékonysági rovatokon, ha mellettök nem ragyog az evangyéliomi érzület, a mely a kegyességben és erkölcsökben nyilvánul — egyházi életünk mégis puszta, mégis sivár marad. S a rárakott disz, cziczoma lesz csak, — festék, a mely a tátongó ürességet eltakarja. S bizony nem egyéb önámításnál, midőn az imént emiitett körülményekből azt következtetjük és fennen hirdetjük a világ előtt, hogy „az egyházi élet élénken lüktet!" Tessék megtapintani azt a pulsust, nem a gyermek naiv s ártatlanságában tiszta szivének százas érverése az, inkább egy-egy meghalni félő aggnak vonaglásszerű küzködése. Nincs egyháziasság, nincs összetartás, nincs protestáns szellem. A katholiczismus, a maga érzékies pompájával sok szivet elcsábít, rabúl fog. S egyházunknak nem egy előkelő tagját hallottam ócsárlólag vagy legalább kicsinylőleg nyilatkozni egyházunk egyszerűsége, az isteni tisztelet egyhangúsága, ridegsége felől, a kath. isteni tisztelet előnyére. Kezdenek az emberek felejteni ; felejteni azt, hogy a protestáns egyház egyszerűsége, a középkornak mysticus, de lelkeket leigázó művészetével, mondhatnók szemfényesztésével szemben, a szabadságszeretetnek édes s sok nehéz vajúdás után szült gyermeke. A miféli (már mint evang.) lelkészre az intelligensebb osztályok csak ugy félvállról szeretnek tekinteni, s őt csak amúgy leereszkedőleg per „papom" tractálni, a papi család egyszerűsége sokszor czéltáblája az uraságok tréfáinak. De egy kath. „főtisztelendő úr" mosolyáért, kérszorításáért nem egy protestáns uraság vetekedik.