Evangélikus Egyház és Iskola 1889.
Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egy kis lelkipásztorkodás
23 1 , I kicsinylés, gúnyolódás, elnyomatás és véres üldöztetés sorsában részesül. Minél inkább igyekszünk egyházunk sorsát Krisztusétól különválasztani, a keresztutjáról, melyre, mint Krisztusnak valódi egyháza utalva vagyunk letérni s az ellenkező irányban haladni, azaz e világban hatalmas, tekintélyes, imponáló egyház lenni ; annál inkább tereitetünk azon ferde síkra, .melyen nem lesz előbb megállapodás, míglen egyházunk teljesen ki nincs vetkőztetve életének s hivatásának eredeti lényegéből : — saját életünkben Krisztus életét visszatükrözni; embereket halászni, lelkeket Krisztushoz téríteni, szóval az emberiségnek Krisztusban az igért üdvöt hozni, — s lesz Krisztus egyházából e világ, vagyis az Antikrisztusnak egyháza. Tudva s megfontolva mindezeket, nem-e aggodalommal kell, hogy eltöltsön minden hivő szivet, ha látja és hallja, hogy egyházunknak messzelátó s az intéző körökkel érintkező vezérféríiai is áhitoznak s igyekszenek egyházunkat eddigi igénytelenségéből, szerény, szolgai állapotából kiemelni s a világi tekintély, befolyás, hatalom s dicsőség magas, de mulandó s végzetteljes polczára emelni? — Erről azonban zárczikkemben. 0 7 7 „ , -, ocnwalm Lrl/., ev. lelkesz. Egy kis lelkipásztorkodás. E becses lapnak hasábjain már évek óta, többnvire „a mi fizetéseink" czim alatt disharmonikus duettben éneklik a koldus tarizsnya és telhetetlen papzsák hordozói azt a régi dalt, mely ad notam Csáky szalmája megy. Fülsértő hangok valának ; nem találtak kellemes visszhangra. És miért ? Azért mert nagyon is kirítt belőlök a „minden szentnek maga felé hajlik a keze"-féle önző elv, a nélkül, hogy az igazi forrásra rámutattak volna, melyből minden erőltetett mesterséges artézi fúrás nélkül önkényt fakadt volna a lelkészi fizetések javulása. De ne essék kétségbe a tisztelt olvasó, én nem akarok ismét e sokat meghurczolt tengeri kigyó rémével kisérteni. Nem akarom bonczolgatni „a mi fizetéseink" milyenségét s azoknak milyetén javítását eléggé agyon van már csépelve e dolog. De e tárgyból folyólag nem állhattam meg, hogy e lapoknak f. évi 26. számában Dixi aláírással megjelent közlemény (mely a szöget meglehetősen fején találta) kapcsán egyetmást el ne mondjak, a mi nem annyira a papi fizetésekre, mint inkább a lelkipásztorkodásra nézve bir talán némi csekély értékkel. Hogy a papi fizetésekből induljak ki, előttünk állanak e kérdések : kit fizetnek a gyülekezetek lelkészi fizetés czimén? A lelkésznek miféle munkáját fizetik? A jó szónokot fizetik-e, ki beszédének gyújtó, szép szavaival gyönyörködtet, buzdít s lelkesít ? Az egyháztudóst, ki könyvei közt elmélyedve botorkál s keresi azt, mit könyvekben megírva meg nem találhatni, ki pápaszemes megjelenésével s tudományával imponál szükkörű intelligentiával biró hivei előtt? A fungáló papot-e, ki kötelességszeríileg elvégzi szószéki teendőit, ki keresztel, esket, temet, mert papi kötelessége ? Vagy talán azt a lelkészt, ki gazdasági ismereteivel útmutatója hiveinek a gazdálkodásban ? Fizetik bár ezeket is, de a legigäzabban és a legszívesebben fizetik a szó legteljesebb és legszebb értelmében véve per eminentiam a lelkipásztort. Ki az a lelkipásztor? Ki tisztét, melyre őt a Krisztus szolgálata hívta betölti igazán; ne legyen ragyogó szónok, — hisz ez oly charisma, mely nem mindenkinek adatik ; — ne legyen tudományos fő, ki fényes tehetségeivel tündököljön, — ide is Minerva csókja kell ; ne birjon encyclopaedikus ismeretek gazdagságával hogy hiveinek mindenből tálalhasson : csak legyen ember a szó igazi értelmében, tudjon együtt érezni híveivel, osztozkodjék örömükben, fájdalmukban, legyen biztató tanácsadójuk bajaikban, legyen résztvevő vigasztalójuk a szenvedések idején — s megelégedéssel, tisztelettel s szeretettel környékezve fogja megoldani lelkészi hivatásának feladatát, áldásul önmagának s hiveinek. De nem könnyű a lelkipásztori állásnak betöltése ; első sorban is le kell mondani sokról, mert szent hivatása ezt igen sokszor úgy kívánja ; hisz Krisztus azt mondá : ki én utánam akar jönni, az tagadja meg önmagát és úgy kövessen engemet. A tettek mezején sok és nehéz teendője van, mert mindeneknek szemei ő reá tekintenek. Nem szabad bitorolnia a lelkipásztori szép nevet az által, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, miszerint nyáját őrizné s affelett vigyázna derült és borús napokban. Nem lelkipásztor az, ki nyáját magára hagyja s privát passióinak áldozik akkor, — midőn szentebb munkára kötelezi őt hivatala. Ott álljon mindenkor nyája közepette, ismerje minden hívét, ismerje a tévelygőket, a közönyösöket, a megátalkodottakat ép úgy, mint az erőseket és tántoríthatlanokat. Ha úgy őrködik, úgy ismerni fogja hívei szükségeit s ezeknek kielégítéséhez meg is fogja találni a kellő eszközöket. Hagyja csak magára a lelkész nyáját s mi fog bekövetkezni ? Ép az a mi bekövetkezik, ha a pásztor nváját elhagyja : a juhok elszélednek, őrizet nélkül levén, járatlan ösvényeken tévelyegnek, szakadékokba esnek, elpusztulnak, vagy pedig a mindenütt s mindenkor ólálkodó zsákmányra leső farkasoknak esnek megmenthetlen prédául. Pedig a nép, a Krisztus nyája, hiven ragaszkodik lelkipásztorához, talán maga sem tudja miért ; jól esik tudnia már annak közelségét is s ha nincs is rá napról napra szüksége, de nyugodt, ha vele csak az utczán, a mezőn stb. találkozhatik, vele talán egy barátságos szót is válthat. Mig ha lelkipásztora nincsen : elhagyatottnak, betegnek érzi magát, bár nem tudja mije fáj. — Ezt csak rövid lelkészi pályámon is volt alkalmam a legkézzelfoghatóbban tapasztalni. A szétzüllés hibája és veszélye tehát nem a nyájban, de mindenkor a pásztorban keresendő. Ha a hívek látják, hogy van valaki, ki testi s lelki javaikat Őszintén lelkén hordozza, ki bizalommal szeretettel közeledik feléjök : az eiőtt feltárul szivök,
