Evangélikus Egyház és Iskola 1889.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Előítélet és balvélemény

129* összefoglalja. Mert ha mi amaz egyházpolitika hirdetésénél csak valamiképen is háttérbe engednők szoríttatni az egyháznak a vallás-erkölcsi élet, a ker. szeretet ápolásában adott feladatait, mit szólna ehhez a protestáns külföld, a melylyel a vallási közösséget meg nem tagadhatjuk, sőt testvéri szeretetökre appellálunk, midőn segélyadományaikért folyamodunk? A magyar chauvinismusnak már eddig is — minden alapos ok nélkül — rossz hirét költötték s látjuk az irántunk való elhidegülés jeleit. Felső-Lövőnek a Gusztáv-Adolf-egylet ama szép évenkénti segélyt (2500 frt.) ez évben adja utoljára. Tehát vigyázzunk! És ezzel a szeretetből adott német pénzzel is még alig hoztak be valami ragadós betegséget hozzánk; desinficiálódik az nálunk nagyon. Csak úgy nem germanizál ez bennünket, mint a rettegett uj lutheránus orthodoxia sem. Ha még úgy falra festik is az ördögöt, megjelenni biz az nem fog. Igaz, Némethonból jött át hozzánk a reformatió s a német prot. theol. tudományosság kincseit hazai egyházunk értékesítette is a maga számára minden időben : de e mellett egyházunk sajátlagos nemzeti irányát, mely népünknek a németétől egészen elütő jellemében bírja legmélyebb alapját, úgy vallási életében, mint a bár igen kevésre menő egyházi irodalmában is megőrizte. Ugyancsak kárba veszett munkát végezne az a lelkész, a ki a merev, száraz orthodoxiától szintúgy, mint az édeskés, érzelgős pietismustól egyiránt idegenkedő józan magyar népünket akarná szószékén a külföldnek ilyen irányú, busásan gazdag termékeivel traktálni, és nem különben azon egyházi iró is, a ki akár a népnek szánt épületes, akár pedig hazai egyházi viszonyainkat ismertetni vagy azokra behatni kivánó tudományos munkájában a sajátszerű nemzeti jellemmel nem számolna, hanem külföldi átvett chablonok szerint járna el. Felső-Lövőn volt a németek közt Wimmer Ágostonban valami abból a német földben termett orthodoxiából és bibliai supranaturalismusból, de mig a vallási téren hatalmas ellenfele akadt is Haubner Mátéban, magyar hazafisága a válságos idő alatt sem esett kifogás alá soha. Am jutott legyen hát Némethonban az uj császárral még oly merev conservativ és orthodox irány uralomra, a magyar evang. egyházi életfejlődésnek ehhez édes kevés köze van. A szászokért, kikkel szemben az állam sem bizonyul elég hatalmasnak, egyházunk nem felelhet, nagyon elkülönítik ők magukat egyházilag is. Még csak egy szót egy szintén e becses lapban folyt mult évi polémiához. A sokat meghányt ,,hazafisági nyilatkozat" jut eszembe. Nem szolgál-e ilyennek követelése is bizonvos előitéletek támasztására vagy erősítésére ? Igaz ugyan, hogy ebből azt is láthatja a világ, mennyire elkövet az egyház minden tőle telhetőt, hogy a hazafiatlan elemet tiszti karától távol tartsa. De másfelől azt is gondolhatja ám a közönség: mennyire kellett ott már a rákfenének elterjednie, a hol ily védekezésre van szükség. Tiszteletben tartva mindenkinek nézetet, csak azon szerény egyéni véleményt merem koczkáztatni, hogy ama nyilatkozattól a kivánt eredmény nem várható ; mert ha a hivatalos eskü nem tart vissza valakit a hazaárulástól, ez még kevésbé. Arra pedig nagyon könnyen szolgáltathat okot, hogy a bajt még nagyobb mérvűnek tüntesse fel s így az előítéletet erősítse. A mi pedig az aláírást illeti, a jó hazafinak önérzetét bántani fogja ugyan e követelmény, de mégis aláírhatja, oly szükséges rossznak tekintvén azt, melyet a társas együttélés rejt magában. A mint a keresztyén is, kinek minden szava az Ur kivánata szerint igen, igen és nem, nem, esküt tenni is kénytelen, bármint fáj is ez néki egyébként. 6. Mielőtt felmutatott bajaink ellenszereire áttérnék, az előitéleteknek még egy neméről kellene itt említést tenni, arról t. i., mely a tanári és lelkészi kathedrák képviselői között uralkodik. Feltűnőbb ez külföldön, hol az irodalmi munkásság mind két részen nagyobb. De hogy csak a mult év folyamán is többször szólaltak fel lelkészek azon kicsinylő, gúnyos kifejezés és tiszteletlen bánásmód miatt, mely által magukat a theol. tanárral folytatott vitában sértve érezhették, arra mutat e jelenség, hogy az előítélet némi kis nyoma meg van nálunk is. A „kis pápa, kathedrás bölcs, a csöngei vasas katona, a kontár, az idétlenség" oly titulusok, melyek ha az egyénn ek szólnak is, de oly egyénnek mégis, a ki reverendát visel. Egyes egyénnel a testület soha sem azonosítható, de talán az egyén mégis több tiszteletet érdemel azon testületért, melynek tagja. Hasonló dolgokról szólott Borsodi mult évi „Böngészetében", azt mondván, hogy ugyanazon tanár tanártársával szemben mégis csak kíméletesebben jár el, mint a hogy szokott lelkészekkel elbánni s ő sem akarná, ha bárki is „personifikált tudománynak" tekintené magát. És ez az — hogy úgy mondjuk — osztályi előítélet nincs-e meg lelkész és tanító között is ? A feszültségnek s igen sokszor a szomorú egyenetlenségnek bizony épen az előítélet is oka. Régi dolog, szinte közmondásszerű, hogy a két szomszéd udvarán még a különben szelíd, békés háziállatok is a kerítésen hangoztatják át előítéleteiket. A példa sok és odiosus. És végül még nincs-e valami nálunk is abból, a minek hírében áll a németeknél az „Evangelium vom Lande" ? Ha valaki szólni mer, nem ütik-e fel a névtárt megnézni, merre a hazája? Nincs-e ügy, mintha a szó értéke nemcsak az igazsághoz, álláshoz és személyhez, hanem a helységhez és gyülekezethez is méretnék, a honnan az világgá ered? A mily hangon a mult évben egyeseknek feleltek, volt abban valami,- a mi Csöngének szólt a falunak, más meg, a mi Kis-Babothnak. Pedig a közönség, úgy tudom, szívesen hallotta a faluról jött dolgokat is. Ha rhetorikai figurával egyes személynevek helyett per Budapest, Pozsony vagy Debreczen szólunk, ennek még előbb van értelme, mert utalunk vele azon fontos positióra, melyet az illetők elfoglalnak ; de ezen analógia szerint valami félre eső kis falu nevét hangoztatni a személy neve és hivatala helyett, ha