Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Az ó szövetségi próféták és a pentateuchi törvényhozás (Bancsó Antal)

39 sonló cselekedetekért következetesen kárhoztat egyes királyokat. (V. ö. különösen I. Kir. 18. f. Illés áldozata a Kármel hegyén.) Abban a hitben, hogy a Deuter, mózesi törvénykönnyv s a melynél fogva a szerző azt egészen jóhiszeműleg már Dávidnak kezébe adja, egészen jóhiszeműleg ád Ahija próféta szájába oly szavakat, melyekben úgy látszik, mintha a próféta irott törvénykönyvre volna tekintettel. (I. Kir. 11. 33. k.) Mert hogy ezek a szavak a könyv szerzőjének szavai s általában, hogy mindazokon a helyeken, melyeket a Kir. könyvéből Guggenberger t. lelkész úr és én is idéztünk, a Kir. könyvének szerzője maga beszél, azt talán nem szükséges bizonyítanom. Nagyon könynyen meggyőződhetik erről mindenki, a ki az idézett helyeket összevetve olvasván, figyel a bennük ismétlődő kifejezésekre s az egész felfogásra. E szerint tehát a Kir. könyvéből idézett mondások egyenként és együttesen nem egyebek, mint a Kir. könyében uralkodó pragmatismusnak mindmegannyi nyilvánulásai. Ily értelemben pedig világos, hogy a szóban forgó s általam vitatott Ítéletnek czáfolására nem alkalmasak, mert ily értelemben azok nem azt bizonyítják, hogy p. o. akár Dávid, akár Ahija próféta ismerték a törvénykönyet, hanem csak azt, hogy a Kir. könyvének szerzője ismert ilyent, t. i. a Deuteronomiumot s az idézett helyeken ő csakugyan erre czélzott. Hogy viszont a Kir. könyvének pragmatismusa csakugyan a Deuter.-ban gyökerezik és a könyv szerzője más törvénykönyvet nem ismert, nem ismerte nevezetesen a leviticus törvényt, annak bizonyításába itt nem bocsátkozhatom. Csak röviden említem meg, hogy a könyvnek számos egyes helyein kívül, melyekből ez az itélet következik, erről győz meg a Kir. könyvének egész szelleme, különösen ha a Kir. könyvét egészen összehasonlítjuk a Krónikák könyvével, mely ugyanazon kor történetét tárgyalja, de legalább két századdal később keletkezett s mint fentebb említém, már határozottan a leviticus törvényhozás álláspontján áll. Nehogy azonban valaki a Kir. könyvéből vett amaz idézeteknek fentebbi megitéléséből, melyszerint t. i. azok a szerző pragmatismusának nyilvánulásai, túlságos sokat következtessen, következtesse nevezetesen azt, mintha én a Kir. könyvének szerzőjét a történet meghamisít ójának tartanám s ezzel művének történeti hitelét támadnám meg; szükségesnek tartom határozottan kifejezni, hogy én ezen következtetést a fentebbi Ítélettel semmi módon nem kötöm össze. Fentartom igenis azt az Ítéletet, hogy a szerzőnek pragmatismusa nem objectiv és az események megítélésében idegen mértékkel mér; de ezt, mint már fentebb is kifejeztem, jóhiszeműleg teszi s e mellett úgy, hogy az ő egyéni reflexióit könnyen el lehet a források alapján közlött eseményektől választani. Fentartom azt az Ítéletet is, hogy azok a szavak, melyeket Ahija próféta mond, nem a prófétának, hanem a könyv szerzőjének szavai, melyeket ő kétségtelenül a Deuter.-ra vonatkoztatva értett. Elismerem azonban, hogy e szavak — eltekintve ezen s egyedül a szerzőtől származó vonatkoztatásuktól — épen nem olyanok, melyek a profetismus szellemével ellenkeznének s melyeket Ahija próféta maga is nem mondhatott volna. Ennek elismerését megengedi nekem az 'az itélet, melyet a Deuter.-ra vonatkozólag fentebb már kifejeztem, melyszerint t. i. a Deuter, törvényeit egészben véve a profetismus szelleme lengi át. De ezt elismerve is, e szavak, mint Ahija prófétának saját szavai is, egyáltalában nem bizonyítanak a vitatott Ítéletnek helyessége ellen és pedig egyszerűen azért, mert e szavak annyira általános természetűek, hogy azokat senki sem veheti valamely irott törvénynek idézeteként. S ha a Kir. könyvéből általam vett idézetek nem figyelmeztetnének rá és általában ha a Kir. könyvének egész pragmatismusából nem tudnók, hogy e szavakban a Kir. könyvének szerzője a Deuter.-ra czélzott, — maguk e szavak erre az ismeretre bizonyára nem vezetnének senkit sem. Ha ilyen általános természetű helyek megdöntenék a vitatott Ítéletet, akkor ily döntő argumentumok végett nem szorulnánk a Kir. könyvére, mert ily természetű helyeket találunk magunkban a prófétai könyvekben is, melyek sokkal hatásosabban érvényesítenék magukat, úgy t. i., hogy megtiltanák amaz Ítéletnek felállítását. Ilyen helyek különösen Jerem. 7. 23. és Mik. 6. 8., hol a próféták világosan mondják, hogy az Isten adott — már az Egyptomból való kijövetelkor — parancsolatokat és megmondotta, hogy mit kiván, mi az ő akarata. Ez a két prófétai hely, melyet a szóban forgó Ítéletnek támogatására fentebb már idéztem volt, eléggé felvilágosítja — ha különben még nem volna világos — azt is, hogy mily értelemben veszem én azt az Ítéletet, mely szerint a próféták irott törvényt, mely a vallásnak positiv alapját képezte volna, nem ismertek. Veszem t. i. először is általánosan abban az értelemben, melyet ezen itélet az által nyer, ha benne az „irott" jelzőt hangsúlyozzuk. Veszem továbbá különösen abban az értelemben, melyben azen Ítéletnek egész éle a leviticus törvényhozás ellen, illetőleg azon nézet ellen irányúi, mely a leviticus törvényhozást mózesi eredetűnek állítván, azt teszi Izrael egész vallási és nemzeti életének positiv alapjává. Nem veszem tehát ezen Ítéletet abban az értelemben, mintha a próféták a vallásnak positiv alapjaként törvényt semmi módon, még elvben sem ismertek volna. Ezen felfogás ellen leghatalmasabban tiltakoznának maguk a prófétai könyvek, azoknak úgy szólván minden sora. Az ó-szövetségi vallásnak monotheismusa világosan mutat positiv isteni kijelentésre, mint a maga alapjára. S az ó-szöv. prófétákról írt czikkemben az ó-szöv. vallásnak monotheismusát ősréginek mondottam és kiemeltem, hogy már a patriárchák részesültek különös isteni kijelentésben. A próféták vallásának és theologiájának jellemzésében pedig különösen kiemeltem a szövetség és a theokratia eszméjének kiváló jelentőségét s kifejeztem ezeknek régiségét és azt, hogy a tudomány helyes úton jár, midőn a