Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházi teendőink (Nyílt levél) (Buschbach Péter)

424 IgjMii teendőnk. Örömest és hálával közlöm, személyes tulajdonai­val s egyházunkban elfoglalt állásánál fogva is ki­váló hitrokonunk alábbi „nyilt levelét", — s hiszem, hogy olvasóink is szivesen fogadják. —Hitsorsosaink közül sokan érzik s fájlalják evang. egyházunk ál­lapotát s a benne fel-feltünedező jelenségeket. — Hála Istennek megszólalt egy; adja Isten, kövessék többen ; mert bizony, bizony ideje van az álomból felserkennünk. Szerk. Nyilt levél. Nagyságos Zsilinszky Mihály úrhoz, a békési evangelikus esperesség felügyelőjéhez. Kedves barátom! Borongós deczemberi nap van ; 2°-R. hideget mutat a hévmérő ; a hó kezd szálingózni, s jól esik a szobába visz­szavonulva a kandalló pattogó tüze előtt magamat gondo­lataimnak átengedni. Szórakozást keresek. Czélt értem. Kezemben van dr. Masznyik Endrének Luther életé­ről írt könyve ; lapozgatok benne ; egy mondat köti le figyel­memet : „Luthernek éles szeme volt. Ha valaki, ő tudta azt, mi volt a róm. kath. egyház gyengéje, s mi lehet az evan­gelikus egyház ereje. Kik az ifjúság és a lelkészek neve­lésével mit sem törődtek, elbuktak, — ki hát élni akar, ke­resse a bukás és halál ellenóvszerét ..." s atb. (239— 240 lap.) Egyházunk képe tünt fel előttem. Múltja — jelenje. Azon „éles szem" mely saját erejét felismerte és fejlesz­teni tudta, s azon „élni akaró", ki a bukás ellenóvszerét mindég megtalálta és alkalmazta. Voltak szép napjai, mi­kor vezérei lelkesedéssel és törhetlen eréllyel, — a sereg fel­tétlen buzgalommal és odaadással szolgálták czéljait ; mi­kor a bizalom kölcsönös, a közreműködés czéltudatos volt. Csak igy volt lehetséges, hogy súlyos harczok közepette, üldöztetés és fájdalmas szenvedések daczára nemcsak fenn­állani, de megerősödni és terjeszkedni volt képes, csak így volt lehetséges, hogy a nehéz napok alatt is oly köz­kincseket gyűjtöttek s hagyhattak reánk iskoláinkban, templomainkban, szervezetünkben s atb., melyek nemcsak „ellenóvszerei" voltak a bukásnak és halálnak, hanem biz­tosítékai az erőnek és felvirágzásnak. Azonban az eszkö­zök csak a viszonyokhoz mérten jók vagy roszak. Nincs absolut jó, mint nincs absolut rossz. A külvilág századokon át mindent megtagadott tő­lünk, de beléletünk s összetartársunk kárpótolt mindenekért. Ma megszűntek a harczok, eltűntek a szenvedések ; mélységes béke közepette élünk. Az állam nemcsak elis­mert, nemcsak egyenjogosulttá tőn bennünket : de helyeket nyitott vezéreinknek az ország törvényhozásában, hol egy­házunk ügyeinek hivatalos védői gyanánt bírják székeiket*) Ma már szabad a pálya, sem támadástól tartani, sem vé­delemre gondolni nem szükséges ; s ha mégis itt ott egy­egy fegyverrobbanás hallatszik, az csak egy kis párbaj — mélyebb jelentőség nélkül. *) A melyeket el is kellene foglaluiok. Büsbach. S mégis honnan van az, hogy ma, midőn az emel­kedésnek, az izmosodhatásnak minden előfeltételei megvan­nak oly mértékben, mint eddigelé még soha : mégis hala­dásunknak, fejlődésünknek nyomát alig látjuk ? honnan van az, hogy alig birunk befolyással befelé — tekintélyei kifelé ? — közöny, kimagyarázhatlan közöny tűnik minden oldalról szemünkbe, s ez csakis akkor látszik pár perezre eloszlani, ha egy nemzetiségi csuka int cselekvésre egyházi közigazgatásunk posványosodni indult csendes vizében. Pedig nem az az idő jár, mikor közönnyel nézhetnők le­folyni kihasználatlanul a jelent, ks várhatnók be tétlenül a jövőt. A mostani kedvező helyzet soha sem fog többé visszatérni ; és nagy felelősség terhe fekszik rajtunk, ha nem használtuk fel az alkalmat egyházunk érdekében ! Körülöttünk mindenütt pezsgő élet és alkotás a kü­lönböző egyházak körében. Itt zsinatot tartanak és új szer­vezetet alkotnak, vagy a régit szorosabban és korszerűen megállapítva, sanctionáltatják, — ott az anyagi erő növe­lését, culturalis és felekezeti intézmények teremtését látjuk elérni törekedni ; — ezek saját híveiket, azok az államot veszik igénybe — és eredménynyel — terveik kivitelénél. Alkotnak erős központokat, melyek nehéz napokban vé­delmet nyújthatnak. No és nálunk ? Hát kedves barátom ! sajnálatos dolog, de valami kezd rothadni Dániában ! . . . Mi mindezeket kedélyes phlegmával nézzük. Nekünk nincs semmi bajunk, nekünk nincs szükségünk semmire. Egyházi kormányzatunkban sok a jó akarat; élén derék, tiszteletre méltó férfiak állanak, kik lelkiismeretes buzgó­sággal és odaadással végzik teendőiket. Minden kerületben rendesen foly a megélhetéshez szükséges napi munka, és — az évszázados összeszokás ereje még összetart bennünket. De mégis valamiben van hiány. Hiányzik az egész kormányzatban a nagy és termékenyítő gondolat; hiányzik a czéltudatosság, tájékozatlanok vagyunk a czélhoz vezető út, a sikert biztosító eszközökre nézve. — Nem vesszük észre, hogy azon egyházi közigazgatási keret, melyben egy évszázadnál tovább mozogtunk, kezd minden izében ropogni és szétmállással fenyeget, — nem vesszük észre, hogy az állam ereje egy központ felé gravitál, s minden egyház­testületnek szüksége van arra, hogy maga is egy erőteljes Organismus segélyével hatási képességét fokozza, mert ebben fekszik jövő felvirágozhatásának biztosítéka. S éppen mert e hiányokat nem vesszük észre, azért nem is gondolunk azok megszüntetésére. Nem gondolunk arra, hogy a legerősebb gép is időjártával elkopik, használ­hatlanná lesz részeiben vagy egészében, s ahhoz képest újításra vagy kiváltásra szorul. Mert hiszi-e valaki, mi­szerint jelen szervezetünkkel — helyesebben : jelen szerve­zetlen állapotunkban — képesek vagyunk az erősebb és rendezettebb egyházakkal szemben fennállani ? megmaradni ? Ugyan mi az oka annak, miszerint ujabb időben is annyi kellemetlen küzdelmünk volt bizonyos izgató elemekkel, melyeket megfékeznünk nem sikerült? Nemde az, hogy egyházunk jelen keretében nem találunk eléggé hatályos eszközöket a béke fenntartásához. Vájjon ki hiszi azt, hogy az egyházlátogatásoknak más czéljok nem volna, mint constatálni, miszerint X. köz­ségben a pap és tanitó megkapják azon fizetést, mely mel-

Next

/
Thumbnails
Contents