Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Gusztáv-Adolf-egylet 1888. szept. 4–6-ikán S. m. Halleban tartott 42. nagygyűlése (Láng Adolf)

madik ének elhangzása után szintén ő a szószékre lépett s Józsue könyve XXIV. 14—18-ból vett alapigék nyomán értekezett az evangyéliomi lelkész hivataláról, feltüntetvén azt 1-szÖr mint a hitnek, még pedig a Krisztusban való hitnek, 2-szor mint a szeretetnek 1. Kor. XIII. 1, 2. és 3-szor mint a reménynek, az Istenbe vetett bizodalomnak szolgálatát. Egy ének vers eléneklése után pedig nagyt. Csepregi György, újíazekas-varsándi lelkész úr mint beigtató az oltárhoz ; az új lelkész pedig mint beigtatandó az oltár elé lépett, a hol is szívből jövő előfohász után a beigtató az egyház tagjaihoz egy megindító beszédet tartott, értekezvén a felől, hogy mint váltakozik a bú az örömmel. Az adatokat ehhez az egyház életéből vette. Nevezetesen szépen festette a kis egyháznak ama szomorúságát, midőn kis temploma roskadozó félben volt s a maroknyi hivő képtelen volt azt önerejéből megjavítani. E feletti fájdalmában kesergett nemcsak az apatelki evang. egyház, hanem az esperesség. a kerület, az egyetemes egyház ; de sőt még az ég is, midőn esős időben annak cseppjei a templom rozzant tetőzetén át annak oltárára hulltak. S íme az egyház eme szomorúsága örömmé változott, midőn úgy egyesek könyöriiletessége, valamint a gyámolító intézetek segélyezése folytán most már szép s ízlésesen kijavított templomban dicsérheti az Urat. De ez öröme sem volt állandó, a mennyiben buzgó lelkészét, ki ez egyház javáért annyit fáradozott, Ambróczfalvára választatván, az egyház elveszítette. Ez általános bánat azonban örömmé változott, midőn új lelkészt nyert az egyház s figyelmezteti azt, hogy lelkipásztorát fáradságos működésében szeretettel támogassa. Majd a beigtatandóhoz fordult, fejtegetvén az evang. lelkész teendőit s a szokott módon átadta a templom kulcsát, kelyhet, patulát (pártfogásába ajánlotta a keresztelő medenczét) agendát és a bibliát mindegyikét szép s a szentírásból vett alkalmatos mondat kíséretében. Erre az egész gyülekezet buzgó imában Isten áldását kérte úgy a beigtatottra, valamint az egyházra. Ennek megtörténtével oltár elé lépett nagys. Solymosy Lajos úr. az egyház most választott új felügyelője, kihez magyar nyelven — eddig az összes tót nyelven volt — szólt a beigtató, fejtegetvén a magyarhoni evang. egyház történelmének alapján, hogy mint fejlődött az idők során a felügyelői állás, mint tűntek fel fénylő csillagokként az egyház sötét korszakában az egyes evangelikus főurak, kik sokszor vagyonuk s életük veszélyeztetésével védték egyházunk jogait. Majd örömét s az egész evang. egyház köszönetét fejezi ki ő Nagysága előtt, hogy kész volt eme kicsiny egyháznál a felügyelői tisztet elvállalni, mely ugyan fényt nem nyújt, de annál több munkát ád. Azután következtek a szokott kérdések s a bányakerületi utasításokban előírt eskü letétele, majd pedig a gyülekezet buzgó imában áldást kért működésére. Ezután egy énekvers eléneklése után az új lelkész az ároni áldást adta a gyülekezetre. Hogy pedig e kettős örömünnep emléke maradandó legyen : a presbyterium este a paplakon közvacsorát rendezett a két beigtatott iij hivatalnok tiszteletére, melyen a község intelligencziája valláskülönbség nélkül, és a presbyterium teljes számmal jelent meg; a fiatalság pedig az iskola tantermében rendezett tánczmulatságot X + Y. X11 f i l1. A Gusztáv-Adolf-egylet 1888. szeptember 4—6. S. m. Halléban tartott nagygyűlése. Szeptember 5-én, szerdán reggeli 8 órakor a harangok zúgása a Mária-templomba istenitiszteletre hívta a gyülekezetet, mely alkalommal dr. Baur egyetemes-superintendens Coblenzből szónokolt János 18, 36—37 nyomán e tétel felett : Munkálkodjunk Jézus Krisztus országának érdekében ! Mert mi az ő királyságához tartozunk; mi ő róla teszünk tanúbizonyságot; mi áldozatot hozunk neki. 10 Va órakor ezután az Ulrik-templomban énekkel és dr. Beyschlag hallei egyetemi tanár imájával s dr. Ericke elnöki megnyitó-beszédével vette kezdetét az első nyilvános gyűlés. A jeles megnyitó megemlékezik a hallott templomi szónoklatokról .s azokkal egyértelműleg nevezi ez esztendőt, komoly esztendőnek s a német népre kiválóan gyászos esztendőnek. Felhozza, hogy Vilmos és Frigyes császárok ravatalaira koszorút tett az egylet s hogy Frigyes betegágyában is elfogadta az egylet feletti védnökséget. Enuntiálja : hogy a protestáns szellem az uj időnek atyja és első sorban a német birodalomnak is atyja volt. „Meg vagyunk győződve — úgymond — hogy az államnak kölcsönös közreműködése szükséges ahoz, hogy magasztos czéljai felé törekedhessék és hogy az egyháznak segédkeznie kell abban, hogy épüljenek fel ama láthatatlan és ideális oszlopok, melyeken egyedül nyughatik az állam. Egy vallás-erkölcsileg felavatott állam védelme és oltalma és azon ideális egyház nélkül, mely öntudatosan képes önmagára támaszkodni épúgy, mint szolgálni a köznek, — nincs jövőnk és fegyverünk Róma ellen! Megemlíti, miszerint II. Vilmos a Gr.-A.-e. feletti patronatust úgy tekint, mint „háza szent hagyományát", melyet orosz földön, Peter ho f ban vett át. „Más helyen mondva lett : Senkitől sem félünk e világon, csak Istentől ; — én hozzáteszem : és a mi lelkismeretünktől ; többiben elutasítok mindennemű félelmet, akár Rómától, akár bárki mástól, Isten velünk és áldása a mi munkánkon. Egyletünk emelkedőben van ; beleléptünk a 9. százezredbe; gyűjtöttünk ez évben 907,000 márkát." Mindenütt növekedőben van a mi evangyéliomi életünk; nem csupán a Gr.-A.-e.-ben, hanem épúgy a belső és külső misszióban. A régideje elárvult templomok mindinkább megtelnek. Végre valahára ébredeznek az evangélikusok milliói, kik hitvallás és közreműködés nélkül kivántak evang. egyházuk és iskolájok áldásaiban részesülni. Mert hisz a legjobbat, a mivel bírnak, befelé és kifelé, az evangyéliomnak és az evangyéliomban rejlő szabadságnak és fenséges erőnek köszönik. „Ébredjetek, ti evangélikusok, kik még alszotok, álljatok a munkába, ti vagytok Istennek áldottai. — Felséges adomány az, melyet a mult évben adhattunk a testvéreknek, de mindez csupán az ínség forró kövére hullott csepp, pedig e követ hütenünk kell." „Úgy tudom, hogy talán Halle volt az utolsó város, melyre a haldokló Luther mondott áldást. Haldokolva kérte az urat : könyörülj Halle kedves városán ! Ha Luther élne, bizton hiszem, itt lenne közöttünk. Ámde a megdicsőülés hazájából is ráteszi áldó kezét ez órára és e napokra és ő mondja s mi is mondjuk : mienk marad az ország! Amen."