Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Tanévmegnyitó beszéd (Schneller István)

345 vallási tudatába s e vallási tudatból kiinduló engesztelő s békítő, minden egyéniséget, sajátosságot megszentelő szellemben megnyugszik, egy uj, az örök élet boldogságát élvezve. E magaslaton a vallásos kedély végtelen sajátos sóhajai, s dicsőítő hangjai egy harmonikus hymnussá szövődnek egybe, mely harmóniának dominansa Krisztus vallásos tudata. E küzdelmet, e győzelmet kivánja Önöktől — kedves pályatársaim! theol. akadémiánk, mint evangélikus, tehát a reformatio elvein, annak protestatióján és evangeliomán alapuló intézet. Akadémiánk azonban ez evangelikus jelleget még egy jelzővel, az ág. hitvallásúnak jelzőjével határozza meg s e meghatározásával még egy uj kivánatot intéz Önökhöz : kivánja azt, hogy ág. liitvallásuaknak, Luther öröksége birtokosainak is tudják magukat. Igenis kivánja ezt! s mi ezt e helyen hangsúlyozzuk nem csak kötelességszerűleg, hanem meggyőződésünk szerint is. Okszeríi-e eme hangsúlyozás, nem korszerűtlen-e ép most eme felekezeti jellegnek kiemelése?! Hisz elveink protestáns testvéreink elveivel azonosak; egy szellemi mozgalom szülöttei vagyunk s mi természetesebb, hogy e tudatban egyesüljünk egymással. Tényleg ép napjainkban felhangzik egy emberöltő után ismét általánosabban a 40-es évek jelszava — az Uniónak kivánása. — Távol vagyok attól, hogy az elvek közösséget tagadnám, s hogy jogosultnak nem tartanám az Uniónak követeléséi. Örömmel meghajlok azon férfiak érdeme előtt, a kik. e tudatban ernyedetlenül, önmegadással, lelkesüléssel ez Unió zászlaja köré sorakoztak. Igenis, elveink egyek, egyesüljünk jó testvérekként a közös ellenség ellen s fejtsük ki elveinket egyesült erővel a tudomány terén, adjunk kifejezést az életben is, ahol csak lehet eme közösségi tudatnak, legyen az egyik szenvedése a másiké is, az egyik győzelme a másik testvéré is; s szervezkedjünk közös czél felé törekedve közös munkára. De van különbség Unió és Unió között. Van egy unió, mely az egyik fél absorbeálását kivánja, s van egy más unió, mely azt kivánja, hogy mindkét fél sajátosságáról lemondva, egy eddig még csak gondolati képben egyesüljön. Mindkét kép a szerves élet félreismeréséből, a materialistikus gondolkozás követelésétől származik. A materialismus terén van értelme az erősebb jogának, a gyönge absorbeáltatásának, van értelme a chemiai vegyiilésnek s egy uj alakulás létesülésének. De a szellem, a szervező élet terén egyéniségek mint sajátos szervek egyesülnek közös életre. Az életnek legbensőbb uniója, a házas élet uniója csak akkor lesz igazán szellemi és erkölcsi unió, ha közös czélért közös elvek feltétele mellett egyesülnek, kiegészítve, fokozva egymást sajátos egyének s sajátosságukat meg is őrzik, kölcsönösen elismerik, tisztelik, sőt kölcsönösen fejlesztik. Ezen szerves egész, az egyéniségnek eszméje volt a renaissance és a reformatio korszakalkotó eszméje : ezt az élet minden terén, a vallási téren is érvényesíteni : az uj kornak feladata. Az egyéniségI nek tekintetbe nem vétele, az egyéniség elvének következetes keresztülvitelének feláldozása — az újkor eszméjének ignorálása, ép a protestáns elvek feladása. Ily drága áron nem — uniálunk. Minden igaz protestáns és ezért keresztény uniónak alapfeltétele az egyes, valamint erkölcsi személyeknek az életben érvényesült egyéniségének elismerése, tisztelése, fejlesztése egy közös czél elérésére. Egy a szellem, de különbfélék a charismák, minden egyéniség ezen sajátos charismája által szolgálja mint végtelen értékű a közösséget. S lutheri egyházunknak van ily charismája, van ily sajátos egyénisége és így sajátos hivatása testvér egyházainkkal szemben. Ennek tudatra való emelése, ezen charismának kifejlesztése; ezen hivatás szerinti lelkesült élet : ez ev. theol. akadémiánknak Önökhöz intézett komoly kivánata. S miben látjuk ág. h. ev. egyházunk e charismáját? Hűtlen lennék a reformatió mozgató elveihez, ha ezt betűkben és nem a szellemben, egyes tanokban, szokásokban s nem az azokat létesítő szellemi sajátosságban; később kristallizálódott koriratokban s nem Luthernek határzó vallásos egyéniségében keresném. Igenis Lutherünk vallásos egyénisége, az ő küzdelme és győzelme által visszaszerzett ker. szellem sajátossága adja meg egyházunknak határzó sajátosságát. Nem az egyház bálványozó iránya elleni szentirásszerű reactió képezi Luther küzdelme és győzelme súlypontját; ő önmaga ellen küzdött, önmaga fölött győzedelmeskedett mindenek előtt és mindenek fölött. Üdvözülni kívánt! A világban békét nem talált, lelke édes atyja akaratában, tanulmányai elismert sikerében meg nem nyugodott. Mélyebb megnyugvást, maradandó békét keresett, olyant, minőt a világ nem nyújt. Elszakadt a világtól, hogy a világ és minden egyes; nek végső alapjában, Istenben megnyugodhassék : üdvözüljön. Az isteni intézvény, az egyház vezetésére bizta magát; s minden világi kötelék — mondhatjuk kegyeletlen széttépésével az egyházi rend kiválasztottai, klerikusai közé lépett. Üdvözülni kivánt! S ha bárki az egyház iránti vak engedelmesség által, törvénycselekedeteinek emberi erő alapján való művelése által üdvözülhet : ügy Luther üdvözült. Vak engedelmességének, hus természete elleni törvényszerinti önsanyargató, sőt önmegsemmisítő küzdelmének gyümölcse azonban a kétségbeesés volt. Az egyházban uralkodó törvényszerűség szelleme kérlelhetlenül minden uj és uj erőlködés után is csak arról győzte meg, hogy hiábavaló a küzdelme az egyes bün ellen; hogy minden küzdelem, minden törvényszerűség szolgaságának eredménye : a bün teljes szolgasága; s a bűn zsoldja a halál. — Oh én boldogtalan ember! ki fog engem megszabadítani ezen halál testéből? Feltekintett Istenre, de a törvényszerűség Istene mint szent Isten porba teríté a biinös semmis véges lényt ; felemelte karjait a közvetítő Krisztushoz: de ez mint világitélő elrémíté a kétségbeesetten könyörgőt. Nincs menekvés, nincs irgalom, ő menthetlenül elveszett. E küzdelme közben a Sauli tapasztalatokkal annyira rokon élményei közben, életének e sivár pusztájában,