Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egy kis dogmatika (Bancsó Antal)

264 s azért ügy sem fogom fel Agricola ítéletét, mintha ő azzal czélzatosan ártani akart volna munkámnak. Hanem véletlenségből az én munkám esett legközelebb keze ügyébe, s ő, sújtani akarván, épen arra ütött. A dolog, t. i. — legalább én így gondolom — úgy történt, hogy idézett munkám bírálata a „Prot, egyh. és isk. lap" 26-ik számában jelent meg. A bírálatban dr. Szlávik a Jézus személyére vonatkozó fentebbi két tételt — természetesen theologus szempontból — elismeréssel kiemelte és idézte. Ezen idézetek alakjában lett azokra figyelmessé Agricola és — talán a nélkül, hogy munkámat egészben olvasta volna? — czikkjében mindjárt hivatkozott reájuk, mint értelmetlen szózagyvalékra, melyekhez az igaz vallásnak semmi köze sincsen. így fogván fel a dolgot, azt hiszem, jogom van a következő rövid apologiára. Kezdem a középső tétellel. „Az üdvösség elsajátítása a szent lélek működése folytán,

4

4 — ez munkám hittani részének felosztásában a 4-ik rész czíme; megfelel a 3-ik résznek, melyben szó van „az üdvösség kij elentéséről és megalapításáról a Jézus Krisztusban." E felosztást s az egyes részeknek ilyen módon való elnevezését — a mi utoljára formai kérdés — csak annyiban vagyok bátor védelmezni, a mennyiben az megfelel az apostoli hitvallásnak, melyet pedig a kereszténység egyetemes hitvallásaként tartunk tiszteletben mindnyájan. Hogy pedig miképen értjük mi theologusok az üdvösség elsajátítását a szent lélek működése folytán, arról talán még az én igénytelen munkám is ád némi felvilágosítást annak, a ki azt — habár theologus munkája — elfogultság nélkül veszi kezébe s annak a fentebbi czím alatt kifejtett 4-ik részét figyelemmel elolvassa. Erre nézve itt még csak azt jegyzem meg, hogy midőn mi theologusok az üdvösségnek sajátunkká tevését a szent lélek működésének köszönjük s ily módon tanítjuk, ezt emberi természetünk gyarlóságának ismerete alapján s Jézus oly nemű kijelentései nyomán teszszük, melyeket megírva találunk p. o. János ev. III. 3—8; XIV. 26; XV. 7-15; Máté XXVIII. 18-20; Márk. XVI. 15 s k. versekben. Az Agricola idézetében előforduló első és harmadik tétel Jézus személyére vonatkozik. E tételek megmagyarázásában már szükségünk van egv kis dogmatikára, vagy talán még inkább egy kis bibliai theologiára, ámbár úgy az egyikből, mint a másikból csak oly tételekre, melyek a ker. vallásos tudat legelemibb alkotó részeit teszik s ennélfogva azt hiszem, hogy nem-theologusok által is elfogadhatók. A ker. vallásos tudatnak eredeti és legjellemzőbb alkotó része az a meggyőződés, melj- szerint az üdvösség egyedül a Jézus Krisztusban van. Maga Jézus, egyes világos nyilatkozatain kivül, különösen paraboláiban, az Isten országáról szóló tanban jelenti ki személyének és művének ezen egyetlen jelentőségét. (L. a parabolákon kívül p. o. Máté XI. 28—30; XIX. 21; Ján. III. 16; VI. 40, 47 sk.; VIII. 12; XIV. 6 sat.). Az apostolok tanítása és iratai mindenütt telvék a ker. vallásos tudat ezen alap-meggyőzodésének kifejezesévei. Legvilágosabban formulázza talán azt Péter apostol, amaz ismeretes mondásában : „Nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által megtartatnunk kellene." (Csel. IV. 12; v. ö. Máté XVI. 16; Ján. VI. 68, 69; I. Kor. III. 11 sat.). Ugyanazért a ki más uton s nem a Jézus Krisztusban, a hit által a vele való egyesülésben keresi az üdvösséget, az lehet vallásos ember, de kereszténynek nem nevezhető. A mennyire jellemző és elvitázhatatlan a ker. vallásos tudatnak e meggyőződése, épannyira természetes a theol speculatiónak — eleitől kezdve — azon törekvése, hogy Jézus személyének az emberiség üdvösségére nézve ezen egyetlen és universalis jelentőséget, minél megfelelőbb alakban kifejezze. Ezt akarja kifejezni Pál apostol is akkor, midőn Jézust egyéb neveken kivűl 2-ik Ádámnak és egyszersmind utolsó Ádámnak nevezi; I. Kor. XV. 45 — 49; v. ö. Róm. V. 12 — 19. Hogy miképen jutott Pál apostol ezen sajátságos névre, — mely mai nap már megbotránkozás tárgyául is szolgál ! — annak részletesebb megmagyarázását nem tartom itt szükségesnek. E tekintetben legyen elég itt — egyebeken kívül — Pál apostolnak minden írástudó előtt ismeretes typikus-allegoriai irásmagyarázatára emlékeztetnem. Minket itt egyrészt az a téliy érdekel, hogy e nevet nem a „dogmák kovácsai" találták ki, hanem Pál apostol használja; másrészt pedig érdekes tudnunk azt, hogy mely értelme van e névnek Pál apostolnál. És ez magából a névből világos. Világos, hogy e névben Pál apostol Jézust az első Ádámmal hasonlítja össze, úgy hogy Jézusnak bizonyos tekintetben ugyanazt a jelentőséget tulajdonítja az emberiség életére, mint a minő jelentősége van arra nézve az első Ádámnak. Ádámot viszont az egész bibliával együtt Pál apostol is ügy tekinti, mint az emberiség ős atyját, fejét, ki nem egyes egyén tehát, hanem az az ember, kiből az emberiség földi élete fejlődésnek indul s kitől a testi születés utján az egész emberi nem származik. Ádámnak tehát universalis jelentősége van, ámbár — és ezt különösen Pál apostol emeli ki — az emberiségnek csak földi, érzéki életére nézve. Épen ily universalis jelentősége van az emberiség életére Jézusnak, csakhogy szellemi tekintetben. 0 is feje, de szellemi feje az emberiségnek, kitől a szellemi születés vagyis az újjászületés utján az emberiség szellemi, isteni élete ered, kiben így a feltámadás és az élet, az örök üdvösség gyökerezik (I. Kor. XV. 21, 22 és a fent idézett helyek). A mennyiben most már az ember lényege nem az érzékiségben, hanem a szellemben, természetének ezen isteni alkotó részében van s rendeltetése is az, hogy szellem szerint, Istennek tetsző életet éljen, — annyiban Pál apostol Jézusban — kit 2-dik s egyszersmind utolsó Ádámnak nevez — az igazi, tökéletes, a mennyei embert látja, ki az evangeliomok