Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Apró pénz (Hutter Zsigmond)

199 mint rakja ott le művének „alapeszméjét, gondolatmenetét, tervét stb. persze csak elvinagyságában." Hát ez mind nagyon szép, egész az elragadtatásig szép, mégis esedezném, a következők meghallgatására. Vagy szükséges valamely műhöz a bevezetés vagy nem. Ha szükséges, úgy az a művel kell, hogy szervi összefüggésben álljon, a hol az iró szükségszerűen háttérbe vonul, s ha voltak, vagy vannak intentiói, itt korántsem jelenti ki, legföljebb csak sejteti. Épen azért, ha Doktor úrnak valami mondani valója volt olvasóihoz, művének felosztását, irányzatát illetőleg, elmondhatta volna azt az előszóban, a hol mondott nagyobbakat is, de mivel nem ott, hanem a bevezetésnél mondotta el, az 5. 6. lapot szepergésnek azért neveztem. Mégis, ha ez becses tetszését megnyerni szerencsés nem volna, szivesen irok helyette „programmbeszédet" vagy „polemikus imádságot." Bevallom, hogy ezen utóbbbi elnevezés nagyon furcsa lehet, de megbocsásson, kedves Doktor úr, mondtam már én ennél nagyobbakat is. Heu! ... t. i. az a „sűrű erdő." ! Világosan szóltam. „A szerző vásznát teljesen a hős foglalja el." Ezt mondottam azon bizonyos Melanchtonról, kiről Dr. Masznyik olyképen nyilatkozik, hogy felfogás dolga, váljon bohócz-e, burger-e, vagy mi a csoda ? ! Pedig, ha ő nincs aligha irna most Ön Dogmatikát ; ha ő nincs, nem tudva ki irja meg azt a hitvallást ugy, hogy ennek igazságáról az ágostai gyűlésen még az ellen is bizonyságot tegyen. Kétse'genkívűl rendkívüli alak Luther, de magára hagyatva, aligha lesz clZ, 8j ki most ; ellenben ha a gondviselés gyermeke volt, ugyanazon gondviselés rendelt mellé akár közvetve akár közvetlenül segítőt is eleget, akár V. Károlyt, akár VII. Kelement, akár Melanchtont és sok más számtalant. (Szántszándékkal hozom fel itt VII. Kelement, mert a reformatió ügyének közvetve ő is többet használt, mint Karlstadt, vagy az On imádott hőse — Münzer !) Hasonlatot használva ugyanekkor nagyon helyesen mondhattam: „ha eget ostromló koronával hatalmas czédrus volt Luther, állt mellette magasan sudár zó csemete is elég, mert nem sivatag a reformatiói kor, hanem sűrű erdő, melynek árnyában az édes dal, az evangeliom vigan csattoghatott." Sem értelmileg, sem stilisztikailag e mondatért szégyenkezni nincs okom, mégis ha Dr. Masznyiknak annyira megtetszett, hogy három czikken át elferdítve variálja, emlegeti, legyen szabad, műélvezetét fokozandó, szolgálnom a kommentárral is. ^ i g — ez melléknév, felel a kérdésre : milyen ? vigan — ez már határozó s azon kérdésre felel: hogyan? Mái* most, ha tudja Ön, mi az az evangeliom, hogy az korántsem lesújtó, szomorú hír, hanem talán felemelő örömhír ; viszont, ha nem kiinéli a fáradságot s utánna néz az akadémia nagy szótárában, hol vigan anyit jelent, mint bátran, biztosan, hatalommal; nemkülönben, ha megszívleli Ón a népdalt : Reám hajlik a rózsafa ága, Piros bort iszom az árnyékába' — (és nem árnyéka alatt); ugyancsak, ha pillanatra feledésbe teszi saját kedves szülöttjét, ezt a csinos szót : „romárny" (én ezt az urat elsőben a természetrajzi lexikonban kerestem) és ettől eltekint — akkor zavartalan lelki örömmel, élvezettel olvashatja fenti hasonlatot. Ugy látszik, a nyelvtanban a jó Margócsi alaposan megoktatá a Doktor urat pár év előtt s most én iszom meg a levét ; de azért oda se a bajnak —• „a jó féle italt beveszem" — én is. Különösen Melanchtonért. S nem fogom engedni, még kevésbé szó nélkül hagyni, hogy valaki ugyan egy műben, Tetzellel behatóbban, talán nagyobb kedvvel foglalkozzék, mint Melanchtonnal. Pedig a Doktor így jár el, lelkesedésében messze hajítván a sulykot. Ugyanis az ártatlan Tetzelre fogja Mihály arkangyal tolláról, az az szent Lőrincz parazsáról a nyalka rögtönzést 62—63. 1., melyet Giovanni Bocaccio (Il Decamerone LX. Fráter Cipolla) elbeszélései között már 1471-ben, Velenczében kiad. Már most irodalom történeti tájékozottságánál fogva tudni fogja a Doktor úr azt is, hogy Bocaccio legnagyobb részt az a franczia „Fabliau" és a „Cento novelle antiche"-ból merít, mely gyűjtemények elbeszélései, népszerűségüknél fogva, nagyon is ismertek voltak a német nép előtt is. így Tetzelnek sokkal több esze volt, sem mint elcsépelt adomát jelenetezve az eldöngetésnek tegye ki magát. Tetzel ezt nem tette, nem tehette; ellenben én erre mutatva s mindazokra, melyek czikkeimből Doktor úr zsebjében maradtak, bátran kérdezhetem : Quo jure beszél Ön irói hitelről?! Nem vagyunk még annyira tudatlanok, még kevésbé gyávák ; s ha azt hiszi Doktor úr, hogy engem

; mint masculinumot „kidomborít", ha azt gondolta Ön, hogy doronggal nagykönnyen megrezzent, ez egyszer nagyon csalódott ! Épen most támadt egy „önkénytelen" gondolatom. „A komoly kritikus ne restelje a kabát anyagát, szabását, állását, varrását se megvizsgálni." Ezer bocsánat, sohase tudtam, hogy az On műve — kabát ! nem is képzeltem Ont szabónak czérnával, ollóval, hanem tiszteltem irónak gondolattal, tollal, mégis ha a varráshoz, szabáshoz nem szóltam, szolgáljon mentségemül, hogy divatlapot nem járatok. De az talán mégsem felel meg a valóságnak, hogy „a mű, mint egész nem érdekel." Megmondottam, hogy miután a parasztlázadásnál, a marburgi vitánál, Fülöp házasságánál, az előszó nagy Ígéreténél a felfogás — eredeti, megbiráltam, a többi úgy tünt fel előttem, mintha Köstlin kivonatolása lenne, tehát ezt nem bíráltam. Talán az sem áll egészen, mintha „a kabát