Evangélikus Egyház és Iskola 1888.
Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther élete (Hutter Zsigmond)
159 mikor Luther sírja fölött az emlékezetes szavakat hallatja „nem holtak, élők ellen küzdök én!" — senki V. Károlyban közönséges, mindennapi embert nem talál és a mint nagy idők kis emberének sem Luther, sem kortársai, sem a történet nem tartották és nem tartják, olyannak dr. Masznyik sem tekintheti. Vagy ha igen, saját állítását dönti meg saját szavaival : „értett ahhoz, országokat szerezni, házát nagygyá tenni, de a vallás iránt érzéketlen" — mert hatalma növekedésével, háza emelésével a pápai hatalommal inkább szembeszállhatott s e törekvéseiben közvetve csak is a reformátió ügyét mozdíthatta elő. V. Károlyt kis embernek nevezni már csak azért sem lehet, mert tetteivel, egész életével a világtörténet lapjain bebizonyította fényesen, hogy a gondviselés kezében eszköz vala. S milyen nevetségesen szomorú alak volna egy Luther, ki a wormsi országgyűlésen egy tehetetlen viaszbílb, egy bíboros czégér, egy álmos konfrater előtt szónokol s gesztikulál, ellenben milyen dicső, milyen hős, milyen erős az igazi Luther, a kinek bátorsága van, hogy bizonyságot tegyen a világ leghatalmasabb, ifjú, tetterős császárja előtt, ennek ellenére is az igazság felől. Ám tudjuk be itt az elhamarkodott Ítéletet dr. Masznyik túlbuzgóságának, V. Károly elvégre is ellenség volt, — de mit vétett Melanchton?! Ez az apró emberke, alig látszik ki a kathedrából, de azért „Praeceptor Germaniae" ; csupa szív, csupa jóság a légynek sem árt; mint Pláto a bölcseségben, mint a csecsemő az igénytelenségben ; értelemben Herkules, ki erős kezekkel megszabadítja az igazságot, gondolatot bilincsei közül, az életben gyenge nő, kit a lombnak megzirrenése félelembe ejt ; nyilvános gyülekezetben egyetlen beszédet elmondani képtelen, mégis szavának édes zengése, csengése mind e világon, mind e napig kihat. Ama sokszor istenien nyers Luther, ki szúró tekintetével pillanat alatt minden szíven és vesén áttekint az ő vállaira hajtja le megfáradt fejét; változatlan szeretettel ennyi baj s vész között, őt a régi barátot öleli forró szívéhez csupán, szemei ő érte nedvesülnek meg, midőn Istenhez könyörög, hogy ám haljon ő, de Fülöpöt az ügy javára tartsa meg, mint tündért, mint jó szellemet, kinek félénk lépteitől megretten a vész, szenvedély és hulláma lecsillapul. Csudálkozásomnak kell tehát kifejezést adnom, hogy dr. Masznyik, mely jogon beszél Melanchtonról lépten-nyomon olyan gúny nyal, kicsinyléssel, tiszteletlenséggel, mert részemről nem bírom azon adatot. hogy Luther házassága alkalmával „azt se tudta á-t mondjon-e vagy b-t!" (219. 1.) viszont nem ismerem levelét, melyben „jajgatva panaszkodik" stb. stb. — de azt tudom és bizonyságot tesz mellettem az ellenség is, hogy Melanchton soha nem lehet cynismussal rajzolt Sliakespeare-i clown. Senki nem tagadja a félénkségét, a végtelenig kicsinyeskedő igénytelenséget, mely Melanchtont jellemzi, de ezen vonásnak minduntalan kiemelése, a többi elhallgatása, ez a torzkép rajzolás egyszerűen bántó sérelem Melanchton emléke, a kegyelet és történet ellen. Szóval dr. Masznyik művében ügy jár el, mint a khinai művész, ki a távlatot nem ismeri — az ő vásznát teljesen Luther foglalja el. Előtte az egész reformátiói kor sivár, kietlen pusztaság, melyen vigasztalan törpeségtől környezve egyedül Luther alakja emelkedik fel, — pedig, ha egetostromló koronával hatalmas czédrus volt Luther, állt mellette magasan sudárzó csemete is elég, mert nem sivatag a reformátiói kor, hanem sűrű erdő, melynek árnyában az édes dal, az evangeliom vigan csattoghatott. Tulajdonképeni feladatommal most végeztem volna, miután az előszóban igért „lehető önállóságot s részben egészen sajátos felfogást" — X—XI. 1. — sorról-sorra vettem és méltattam érdeme szerint. — A többire nézve röviden megjegyzem, hogy dr. Masznyik műve jórészt Köstlin műve kivonatolásának tekinthető és ha a 116., 117. lap tizenöt sora idéző jel közé záratik, talán idéző jel illetné meg a műnek legalább 300 lapját is. Korántsem kifogásolhatjuk magyar szerzőtől, ha mind a Lutherre vonatkozó adatot nem is az eredeti forrásból, nem is első kézből veszi át, de azt megkövetelhetjük, hogy a magát eredetinek valló szerző gondolatmenete, anyagcsopor! tosítása, érvelése, idézete egy más idegen műből lapról-lapra kimutatható ne legyen. Pedig úgy látszik, hogy dr. Masznyik műve, eltekintve a keresett, épen nem történeti névleges felosztástól, Köstlinével, szerkezetre, anyagbeosztásra, idézetekre nézve megegyezik; mégis, ha előszavában Köstlin mellett forrásokra hivatkozik, ez csak azt jelenti, hogy ugyanezen forrásokból dolgozott Köstlin és dr. Masznyik Köstlin I munkáját véve alapul, Köstlin után a Köstlin által feltüntetett forrásokra is hivatkozik. Igy nagyon kétséges, hogy dr. Masznyik Luther : „An den ch. Adel" czímű művét használta volna, de í használta Köstlinnek abból feltüntetett kivonatát, mert a 112-dik lapon nem Luther eredeti szövegét: 2 3) „dass Gott deinen Stuhl vom Himmel aufs baldeste zerstöre und in den Abgrund der Hölle senke!" — hanem Köstlin kivonatát 2 4) fordítja, „hogy döntse le a mennybeli Isten székedet a poklok fenekére!" Itt Köstlin kihagyási jelet ér, de dr. Masznyik ettől eltekintve folytatólag fordít Köstlin bői „En uram, Krisztusom ..." — holott az eredetiben még 6 sor következik. Ha nem csupán Köstlin után fordít, hanem beletekint az eredetibe is, lehetetlen, hogy mind a kétszer a „Nest" helyett „Netz"-et olvasson és nem fordította volna ezt „— zerstöre des Teufels Nest zu Rom" — ezzel: „— tépd szét az ördög hálóját Rómában." Még eklatánsabb példa, mikor Luther legterjedelmesebb művét — Von den Conciliis und Kirchen — nem az eredetiből, hanem teljesen Köstlin kivonatolásából kivonatolja (324—327.; Köstlin II. 413—418. 1.). Vagy állításaim igazolására vegyük fel a leg2 3) J. Köstlin: Martin Luther. Elberfeld. 3. Aufl. I. 351. i 2 i) Luther : An den ehr. Adel . . . Reclam. 72. 1.
