Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther élete (Hutter Zsigmond)

145 dr. Masznyik is enyhíthette volna Luther azon tévedését, melynek elvégre semmi következménye se lett. Ha ezt elmulasztotta az ő hibája s művének ismét egy nagy hiánya. Különben dr. Masznyik szándékosan vagy anélkül — bocsánat a hasonlatért — úgy járt el, mint a csinyttevő, ki a csinyt zajjal, robajjal, lármával akarja elpalástolni, majd bölcsen elhallgat s megugrani iparkodik. 0 is dörgő szavakkal az ellenség bámulatára ugyancsak megvagdalja, megleczkézteti Luthert mint láttuk, de aztán, mint a ki dolgát a legszebben bevégezte visszavonulóban elhallgatja, elpalástolja Luther azon oldalát, mely az ellenség részéről mindvégig sebezhetőnek tekintetik. Ugyanis Cochläus óta századokon át mind e napig a katholikus világnak Luther ellen legsűrűbben használt fegyvere, kunyhóban, palotában általános hitellel fogadott vádja az, hogy a sátánnal czimhorált. „Ördög bagzott Lidércz módgyára az annyával ; — mikor a néma ördögről olvasná Luther az evangeliomot eldőle s azt kiáltá : non sum ! non sum ! (vesd össze : Köstlin I. 76.) — mikor Augustában Luther beméne a császár palotájába, I. Maximilianus császár meglátván, egy Erpach nevű urat szólítá és kérdé tőle, mit látna ama barát mellett ? mert én, úgymond, egy iszonyú ördögöt látok mellette."

1

8) Ezekben találták fel sokan Luther és a sátán közti viszony bizonyítékait ; mig mások egyenesen ördög által megszállottnak állítván, a római egyháztói való elszakadását ezzel akarták szépíteni malitiosus részvéttel. Sőt Pázmány tovább menve, Luther minden tanát olyannak tünteti fel, mint a melyet határozottan az ördögtől vett át s ennek frappans bizonyítékául idézi s hosszasan elemzi Luther művét : „de missa privata et unctione sacerdotum" (Von der Winkelmesse und Pfafïenveihe. Köstlin II., 315 — 317.), melyben Luther az ördöggel vitatkozván meggyőzetik s annak érvelését magáéva teszi, mire Pázmány levonja az ítéletet : „noha egyideig Luther az ördög incselkedéseinek helyt nem ada, de végre mindazokat javallá és tanítá, valamelyeket a pokolbeli mester eleibe adott vala.«

1

9) Nem szükség eltagadni az igazságot ; tény, hogy Luther bizonyos pontig hódolt a néphitnek, népies, érzéki meséknek s a sátán lételét, földi dolgokba avatkozását kétségbe nem voná. Azonban mindez csak azt bizonyítja, hogy korának gyermeke volt. Babonás édes anya mellett, ki hisz a megrontásban, elfogult bányász nép környezetében, mely minden sziklahasadékban s aknában egy-egy bujdosó, trónfosztott pogány istent Vénust, Dianát fedez fel, nem csuda, ha a gyermeki sziv mind az előtte megmagyarázhatlant, a mit látott „tükör" sokszor csalódás által, a hit dolgainak fogadva el magába zárt. Ha pedig az ifjú, a férfiú később mind e gyermeki benyomást le nem vetkezheté, csak természetes. Sőt talán így érthető meg az elhatározás, mikor szerzetbe lép és askétai gyakorlatoknak veti alá magát, mégis mikor lelkének nyugalmat nem talál, a néptudatban érzékien kiszínezett sátán hatalmára vezeti vissza azt, mely kezét kinyújtja nemcsak lelke, de teste után is, midőn szenvedéssel sújtja őt. így magyarázható egyénisége a Servet iszonyú végsorsára nézve egészen ártatlan." Révész J. Kálvin élete stb. 1864. 199. 1. 1

8) Pázmány. Kalauz 201—202. N.-Szombat 1766. 1

9) U. o. 212. meg, hogy ő, ki 95 tételében az egyházat s pápaságot alapjában támadja meg, mégis szentnek tartja az egyházat, attól elszakadni nem akar, szentnek a pápát, ki csak rosszul értesült s előtte meghajol. Luther gyermekded hivő kedély, kit kora előítéletei némileg foglyul tartanak és pedig előnyére, mert mint ilyen sokkal nemesebb, hogysem meggondolatlan kioltsa a hitnek édes világát; sokkal érzékenyebb, semmint millió szivektől vonja el a vigaszt; nem a világért el nem szívelte volna, hogy valaha róla énekelje a költő : „Weh! Weh! Du hast sie zerstört, Die schöne Welt ! — Die Trümmer in's Nichts hinüber, Wir tragen Und klagen Ueber die verlorene Schöne!" De a mit a világért nem, megcselekedte az igazságért, mely mihelyt lelkében diadalmaskodik, a pápai bullát a törvénykönyvvel lángokba veti s vallást tesz rendületlenül : „Itt állok nem tehetek különben, Isten engem úgy segéljen!" Itt e helyen, e szempontból visszautasítandó tehát Pázmány azon állítása is : „Luther, a ki az első kezdője volt a mostani újságoknak, oly tétovázó és állhatatlan Proteus volt minden írásiban, hogy őtet méltán a ház tetején forgó vitorlának nevezhetjük, mely oda fordul, a hova a szél viszi"

2

0), mert, ha Luther reformátori működésében ily tétovázás csakugyan észlelhető, az eredetét egyedül onnan veszi, hogy a kor előítéletei között nevekedve fel, azokban a római egyház meséi által még inkább megerősítetve, azoktól szabadulni lassan tudott; viszont magától elesik a sátánnal való czimboraság s az ebből folyó, minden hamis következtetés, mert, ha Luther a sátán incselkedései miatt sokat szenvedett, a római egyházban szenvedé azokat, mig nem attól megválva, az általa megtisztított evangeliomi egyházban a megfeszítettre, mint a ki megtöré a sátán hatalmát — örömmel tekintethetett. Épen semmit nem bizonyít e tekintetben a fentebb idézett, Jonas által „hatalmas faltörőkosnak" nevezett „de missa privata etc.

1* sem. Igaz, hogy Luther itten a vele vitázó sátán állítása ellen nem védekezhetvén, annak érveit igazságnak fogadja el, de akkor, midőn már arról előbb is meggyőződve volt és korántsem igenli a magánmisében a csalást, bálványozást, mit már előbb is tudott és hirdetett, hanem érzi a felelőséget és aggodalmat a miatt, hogy e csalásban a római egyházban ő is részes vala. így művének egyedüli czélja meggyőzni a katholikus papságot a felől, hogy okaikkal a magánmise tanát fenn nem tarthatják, az ördög érvelésére ők is, kell, hogy igent mondjanak s itt volna az idő, hogy ők is meggondolnák lelkűknek javát s nyugodalmát ! Önként felmerül most már a kérdés dr. Masznyik, miért feledkezett meg mindezekről; miért hallgatta el az igazságot, komoly érveléssel, miért nem czáfolta meg az abból levont hamis vádat?! Katholikus részről a legnagyobbtól a legkisebbig, a felnőttől az iskolás gyermekig, napjainkban is, mintha csak a régi, meggyászolt századok kisértenének, a XIX-dik század dicsőitett világosságánál emelgetik a setétség fegyvereit és szemünkbe vágják nyil2

0) U. o. 277.