Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther élete (Hutter Zsigmond)

137 Csak egy férfiura várt, a ki kifejezi a névtelen óhajtást, a ki megérti milliók gondolatát, kinek szava pöroly, mely zúz, kard, mely vág, kar, mely irányt mutat s ha ezen hatalmas férfiú megjelent, a nemzet nem lesz többé puszta néző csupán, hanem vele áll vagy esik. És Luther megjelent, szavát sikerrel hallatá, fellépését eredmény koronázta, de akkor, amikor, ott, a hol, a világtörténelem ama fényes polczára az isteni gondviselés állitá egyedül. Természetes az aratást vetés előzi meg, hosszú századoknak kellett elröpülni, sok könynek, vérnek felszikkadni, sok máglyának kihamvadni, tenni, hatni, cselekedni a munkának, gondolatnak, mignem megszilárdulván az az ingadozó talaj, melyen eddig minden reformátor állt — végre Luther ráléphetett s rajta megállhatott. Vagy hasonlatot használva, Luther megjelenése, nem mint a villámlás, mely váratlan bevilágit a setét éjbe, hanem, mint a menydörgés, melynek dörrenése a lassan tornyosuló felhőkből, nemcsak sejthető, de bizton várható. Csak sajnálni lehet tehát, hogy Dr. Masznyik művéhez irott bevezetésében ennek hangsúlyozásáról megfeledkezék, holott a történeti styllal össze nem egyeztethető hosszadalmas szepergés helyett, 5—6 1. talán helyesebben cselekszik, ha Luthert nem mint deus ex machinât, nem is mint „csodát", hanem mint az isteni gondviselés által, az általa századokon át bölcseséggel egyengetett reformatori pályára elhivott kiválasztottat tünteti föl. Ekkor korántsem mondhatná: „a papismus tengeri kigyója úgy körültekergődzött a népeken, hogy tőle szabadulásra gondolni se mertek. Isten csodáját várták. 4 1. mely bátor mondás a történelemmel homlokegyenest ellenkezik, mert mindig voltak, Luther előtt is, a kik, nemcsak, hogy „a szabadulásra gondolni", de érte cselekedni is „mertek." Ennek elismerésével mitsem vonunk le Luther nagyságából, ő így is óriás marad — rEiche die dem Sturme steht." „Egyhitében, eszméiben, alkotásaiban megrendült bomladozó világ határán, — Kazinczy G. — sa szülemlő újnak küszöbén téveteg vívódásai s kísérletei közepett nyúlik fel nagyszerű alakja. Óriás conceptiókkal agyában, nemes szivvel kebelében, akarva mindent, megbírva többet, mint bárki más; — a ki ment, a merre] nagy eszméi és mély szenvedelmi ragadák s utába állni nem birt semmi — ; önérzetes bártorsággal — lába poráig hajtá azon hatalmat, amin, alap-kövül, a középkor összes alkotása nyugovék: az egyházi oligarchiát — ő a párvenű, kit a hóhér kézből a gondviselő történet szabadita meg."

2) Jelleme nyilt, őszinte, nemes, maga az alkudni nem tudó becsület ; büszke, bátor, mértéket nem ismerő az ellenség előtt, de baráti körben gyengéd, szerény, kiméletes; gyűlöli halálig, ki Isten s igazsága ellen pártot üt, de szereti, szánja az embert még az ellenségben is ; Isten előtt meghajol, de a föld hatalmasai ellen talpra áll. Költő, a zsoltárok ihletett, édes szava tolmácsolója : demagóg, ki nem narancsvirággal, hanem csalánnal, tövissel csinálja a forradalmat s a kifejezésekben nem válogat; gondolkodó, betűhöz ragaszkodó, ki tárgyban elmélyedve, feleletet nem találva leszáll a régi irások katakombáihoz, hogy az igazságot onnan csillantsa fel — ábrándozó, ki csillagos ég alatt a hárfa hangjai mellett andalog. Szava, mint Jozsue trombitája, melynek harsonására öszseomolnak a százados falak, mint a harczi kürt, mely riadóra szól, mint a tárogató, mely romok között életet kelteget, mint a fuvola, mely álmatag szavával bűvöl el. Nagy a mi Lutherünk, sokkal nagyobb, hogysem életét megírni ne volna nehéz. Nehéz feladatra vállalkozott Dr. Masznyik is, de itt feketítve, ott szépítve, majd felemelve, majd megalázva sok helyen Lutherről olyan képet rajzol, mely sem az igazságnak, sem Luther valódi jellemének meg nem felel. Épen ezért, miután illetékes oldalról hiába vártam, egyrészt, hogy Luther iránti kegyeletemnek s az igazságnak kifejezést adjak, másrészt, nehogy magunk setétitve be Luther jellemét, ellenségeink előtt nevetségeseknek láttássunk, viszont több más fontos okból, kötelességemnek ismerem, hogy Dr. Masznyik némely állítását s néhol a történelemmel szemben elfoglalt álláspontját megvilágítva kellő értékére szállítsam alá. Ugy tudom, hogy Luther a következetességet és jó szivét a parasztháborúban sem tagadta meg, holott Dr. Masznyik művében (199—212 1.) jónak találja, sok egyéb között, következetlenséggel vádolni (206 1.), sőt merészkedik pálczát törni fölötte, mint a ki „ridegen eltaszította magától a szegény népet," ő a képmutató, ki „előbb merészen hirdette a hit evangeliomát, s most a vérengző cselekedet egyedül üdvözítő hatásáról beszél (209—210 1.)." Kemény szavak, ellenség ajkára valók ! Mindenekelőtt mérlegelve a viszonyokat, kijelenthetjük, hogy a forradalom közvetlen indító oka korántsem Luther fellépése volt egyedül, a mint azt Dr. Masznyik, anélkül, hogy a többi hathatós okról a történetíró kötelessége szerint megemlékeznék, — mereven állítja. Luther előtt is, mikor még a pápai tekintély megtörve nem volt, volt ilyen lázadás elég, ott a würtembergi „Bundschuh" (1502) ott a „Szegény Konrád" név alatt felkelő parasztság (1513—14) ott hazánkban az 1514 diki paraszt felkelés, melynek küzdelmeit, vágyait, borzalmait német földön, nemcsak a hadjáratban személyesen résztvett németek terjeszték, hanem az „Ain gross Wunderzaichen" és „Auffrur" saját nyelvükön hirdeté. E traditiókhoz, mint gyújtó anyaghoz járult továbbá, hogy az ok, melyért az előtt fegyvert ragadt a parasztság, még most sem távolittatott el, sőt az önkény, zsarnokság mindinkább gyakoribbá s elviselhetlenné vált; a papok és nemesek fényüzésök, dorbézolásaik, kicsapongásaik miatt folytonos pénzzavarral küzdve, kényszerülve voltak követeléseiket, akár tényleges, akár képzelt jogczimen, a parasztságon szigorúbban, könyörtelenebbül behajtani. De ugyanekkor nem szabad eltakarnunk a kép másik oldalát sem, sőt le kell vonnunk a konsequentiát, hogy nemcsak fejétől bűzlik a hal, hanem a feloszlás kiterjed a többi részekre is és ha fényűző, eladósult volt a nemesi rend, csak olyan volt a közrend is. Jellemző e tekintetben, a mint S. Brandt, már 1404-ben, a német parasztot festi :

3) Megvetve a becsületes egyszerűséget odahagyta kunyhóját az igazság, mely előbb a városok falai közül hozzáköltözött Többé nem olyan józan s együgyüen jószívű; szereti a bort, dőzsölést, furfangjaival csalja a városit, „mert a paraszt tanít mostan, Gonoszságra a városban!" Saját hasznát keresve, magas árakra spekulál, bort, 2) Kazinczy G. Először M. Galeot könyvéhez. 3) S. Brandt: Narrenschiff. LXXXII. 154.