Evangélikus Egyház és Iskola 1887.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egy magyar envagelikus egyházi dallamról (Jeszenszky Károly)

eruditione et pietate Lanii non est cur prolixe edisseram. Utrumque enini evidentissime testetus est h y m n i s, quot et complures posteritati reliquit et ita elegantes, ut omnibus fere dubiam in hoc studii genere palmam fecisse videatur. Hogy Lányi a maga énekeit minden' dallam nélkül — már akár tőle erednek azok, akár a nép szájáról vette — szerezte volna, vagy hogy azok egyszer szárnyra kelvén, eredeti dallamuktól, mindjárt kezdetben megfosztattak volna, azt Schmal nak fentebbi szavaival nem tartom megegyeztethetőnek. A mi pedig azon lehetőséget illeti, hogy ezen dallam Thurzóék által kerülhetett a németekhez (a t. alesperes úr ezt úgy adja elő, mint ha azt állítottam volna, hogy „Gerhard hires éneke 1636 körül exportáltatott Magyarországból Németországba" Thurzóék által, a mi nem egyéb sajnálatra méltó — tévedésnél!) hivatkozom ugyancsak a Schmal könyvében a 70-ik lapon Thurzó Imréről mondottakra. Hogy a vittenbergi egyetem rectora, a Bethlent királylyá választó országgyűlés magyar szónoka, a „lánglelkü" Thurzó Imre*(úgy látszik a t. alesperes úr mind ezen tényeket, a századokon át gyűjtött és „fentartott hiteles történeti adatokkal" merőben ellenkezőknek tartja,,— bogy oly rikitó nagy belükkel szedette erre vonatkozó szavaimat), nem csak a receptivitás, hanem az aktivitás és moderálás viszonyában állott a vittenbergi theologusokkal szemben és ez utóbbiak igen nagy becsben tartották mind azt, a mi benyomásokat és szellemi kincseket az evangelikus Magyarországból az ott nagy számban időző főúri magyar családok útján szerezhettek, — annak Schmal nem egy bizonyítékát szolgáltatja. No már ha az a 30 kozák, a kik a Görgey Arnold udvarába berontottak, és miután pálinka helyett aludt tejet ittak, a maguk szép, harmonikus, a szívet megindító, sajátságos dallamú énekükkel oly maradandó benyomást gyakoroltak a t. alesperes úr lelkére, hogy csak egyszeri hallás és pár percznyi együttidőzés után négy évtized múlva is oly élénken emlékezik vissza rájuk: lehetséges-e, hogy azon idők, midőn a Hunyadyak és Zrínyiek népének fiai, a mohácsi gyászt, a „Lajos király veszedelmét" és hazájuk romlását oly szívrendítő dallamokban sirató nemzet virága Luther városának vendégszerető falai közt, mely őket a hitrokoni szeretet egész melegével és akkor még zavartalan lelkesedésével ölelte keblére, — éveket, sőt évtizedeket töltött, — Germánia ege felett minden maradandó nyom és szellemi örökség hátrahagyása nélkül multak volna el? Lehet, hogy a t. alesperes úr ezt is „alaptalan" és „komolyan nem vehető" „suppositió"nak, „deductió"nak, „combinatió

anak és „indokolatlan frázisának fogja mondani. De néha a psychologiai törvények és lelki jelenségek analógiája biztosabban vezérelnek, — mint egyes, a nemzetek hiúsága által féltékenyen őrzött okmányok és feljegyzések. A mit clairveauxi Bernát hymnusár^l mondtam, nem egyéb olyan feltevésnél, a minővel a t. alesperes úr is él Hassler Leóval szemben, midőn — minden positiv adat hiányában — felteszi, hogy „ő tán már elébb az illető népdalt is rendszeresen kótákba szedte, míg azt végre 1601-ben egyházi dallammá alakította." Hát ha a t. alesperes úrnak szabad — az általam fentebb jelzett valószínűtlenség mellett is — ezen dallam eredetére nézve ily suppositióval, deductióval és combina tió val élni, — mért veszi azt nekem rossz néven, hogy kifejezést adtam abbeli sejtelmemnek, mely szerint a kérdéses dallam elemei talán már clairveauxi Bernát hymnusában is fellelhetők volnáhak? Hisz nem a levegőre alapítottam ezen sejtelmemet, hanem megjeleltem annak alapját. Ugyanis tény az, hogy Gerhard az „0 Haupt voll Blut und Wunden" czimű éneket ezen dallamra szerezte. Ezt a t. alesperes úr „12 fontos" ütegei is demonstrálják. Tény az, hogy ezen ének Gerhard nak nem eredeti alkotása, — hanem clairveauxi Bernát „Salve caput cruentatum" czimű hymnuszának átdolgozása. Azt bármely számot tevő német irodalomtörténeti kézikönyvből be lehet bizonyítani. A t. alefeperes úr valami curiosumot lát azon állításomban, hogy ezen hymnusznak már Bernát korában bizonyosan meg volt a maga melódiája? — Hát váljon képzelhető-e egy hymnusz dallam nélkül? vagy talán a középkorban a szószékről deklamálták a szentek közé felvett egyházi atyák hymnuszait? vagy maga Bernát oly czélból szerezte azt, hogy a kolostorok könyvtárainak anyagát szaporítsa vele? És ha ezen hymnusznak, mint az isteni tisztelet liturgikus részéhez tartozó szellemi produktumnak csakugyan meg volt már Bernát korában a maga melódiája, — valószinű-e, hogy Gerhard ezen, oly nevezetes egyházi férfiútól átvett hymnusz dallamát önkényesen megváltoztatta volna, — midőn szövegét az evangelikus egyház hitczikkeivel tökéletesen megegyezőnek találta? — Vájjon Luther, a ki Ambrosius hymnuszát átdolgozta németre, mellőzte-e vagy újjal cserélte fel annak régi dallamát? Lehet, hogy ezen combinatióm csalódáson alapúi. De hogy a magyarok a Bern át-féle hymnuszt már a középkor derekán saját nyelvükön birták, azt Toldy irodalomtörténetéből tudom. — Ha tehát ezen dallam elemei csakugyan az említett hymnuszra volnának visszavihetők, még az esetben is a magyarok előbb vették birtokukba s látták el a maguk nemzetiségének bélyegével ezen dallamot, mint a németek. Következőleg ez esetben sem áll, hogy a németektől vettük volna át. De — mint mondám — ez „feltevés", mely mellett lándzsát törni nem akarok. Fejtegetéseim positiv eredményeként csak annyit tartok fel most is, amennyit Frühwirth énektanítóval szemben fentartottam, hogy t. i. ezen dallamot legalább is annyi joggal lehet a magyar földön gyökeret vert evangyélmi szellem termé-