Evangélikus Egyház és Iskola 1887.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - A lóláb (Dr. Masznyik Endre)

107 ugyan nagyon hasonlít ahhoz a felfogáshoz, hogy „kaptunk salátát, most már csak szerezzünk pecsenyét hozzá s kész a jó ebéd," az volna aztán az eredménye, hogy gyűlés hivatnék össze, ez kiküldene egy bizottságot, ez ismét egy másikat, míg végre a nem tudom hányadik fokú albizottságban, mely állna már csak két tagból, az egyik tag felkérné a másikat, hogv miután ő neki sok a dolga, csinálja meg a dolgot. Az a másik aztán, kinek természetesen szintén Ö 7 sok a dolga, fogna egy csomó régi határozatot és kész volna egy új javaslat, mely felett a zsinat azzal döntene, hogy: „legyen ügy, mint régen volt." A mikor pedig vége volna a zsinatnak, ött volnánk, a hol az egykori diákok, kik epedve várták az időt, a midőn a tanárok nem fogják őket többé tegezni, hanem per maga titulálni; mondhatlan dolgokat vártak ez új állapottól ; a mikor pedig eljött, tapasztalniok kellett, hogy az csak annyiban különbözik a régitől, hogy míg előbb voltak : ti sz . . . . ak, most lettek magok sz .... ak. Igy mi is keserűen vennők észre, hogy a különbség a régi és új közt csak az, hogy mig előbb voltunk zsinatnélküli egyház, most vagyunk zsinati egyház; különben minden úgy van, mint régen volt, legfeljebb, hogy egy illusióval szegényebbek lettünk. A természetben nincs ugrás, a társadalomban sem. Nem a zsinat az, a mi segíthet rajtunk, hanem más, egészen más valami. Munkára föl ! Válaszszon magának mindenki, ki arra hivatott, egy tért az egyházi ügyek körén belül, mely tehetségének és hajlamának leginkább megfelel, lásson szabadon és lankadatlanúl annak míveléséhez, vegyük igénybe teljesen a szabad kutatás jogát, melyet apáink kivivtak és a melyet mi most szépen nyugodni hagyjunk, tegyünk le egészen arról a „tku' mir nichts, so thu' ich dir auch nichts" féle lágymeleg, szinetlen szellemről ; csatlakozzék mindenki határozottan, nyíltan egy párthoz, egy irányhoz, legyen az bármelyik ; keljenek tusára e pártok, e különféle törekvések, a különféle orthodox és szabadelvű irányok ; lássuk, kik az egyik, kik a másik irány hivei, lássuk, mik az egyiknek, mik a másik, harmadiknak az elvei, eszközei ; szűnjön meg a mai állapot, a midőn sok maga sem tudja, hogy tulajdonké n milyen párt-, milyen iránynak a hive. S ha majd aztán e küzdelemben ledülnek a régi korhadt fák, melyek idejüket múlták, s hetyiikön új, életerős tenyészet indúl, ujabb hajlások sarjadzanak föl, akkor aztán jöhet a zsinat, hogy ezt a vadtenyészetet kissé megrendszabályozza, megnyesegesse. De akkor aztán nem is lesz szükséges a felett vitatkozni, legyen-e, ne legyen-e zsinat, „muszáj" lesz zsinatot tartani. A mig azonban e „muszáj" el nem hangzott, a mig még vita tárgya lehet az ügy, addig hagyjuk ; még nem jött el az ideje. Szabó Béla. A lóláb, H. Tartsuk jól szem előtt a kiinduló pontot: „Nemkatholikus elmében szlilemlett, de mégis már több katholikus elmén elharapózott tévely, mintha az egyház ügye csak a papság dolga volna." Sőt ellenkezőleg, a két szentség: az egyházi rend és a házasság két testületi intézményt „szüleményez", a papságot, mint lelki atyaságot és a családot, mint testi atyaságot." Magyarán megmondva ez annyit jelent, hogy a papoktól ered a „szellem", a laikusoktól a „test", mert a papok csupa szellem (hogy ne, hiszen ők nemcsak pünkösdkor, naponta veszik a spiritust, még pedig a javát),, a laikusok pedig csupa test, durva anyag — crassa matéria. Ugy-e bár, így érti a prímás úr is azt a lelki és testi atyaságot? Látja, Aranyszájú Szent János ezt még sokkal kerekebben s minden czifrázás nélkül odavágta a hivek fejéhez. „Az egyház — mondja „De sacerdotis" czimű könyvében — a papok igazgatására bizott isteni intézmény. A papok a laikusoktól épúgy különböznek, mint az emberek az állatoktól. Ok a szentségek és a kulcsok hatalmának kezelői, határoznak a mennybe- vagy pokolbajutás felett; királyoknál, fejedelmeknél fellebb valók." Ez legalább őszinte szó; de hát a magyar püspöki karnak ezzel a tévelyes világgal ngyan bajos dolog volna elhitetni, hogy ők csupa szellem, — testük talán nincs is ! — s hogy^ a laikusok s hozzá a SzentIstván-társaság tagjai! — merő anyag. Mi sokkal szebben hangzik ez; mi „lelki atyák", ti „testi atyák" vagytok. Ugy' de akkor, miért buzdítani őket, hogy szellemi munkásság, írói tevékenység által felsegéljék, oltalmazzák az anyaszentegyházat? Van ott értelme az „autonom" szellemi közreműködésnek, ahol a szellemet az egyénből eleve kitagadják s az egyént, mint nyers, idomításra váró s magában véve tehetetlen hústömeget, egy rá nézve idegen, külső szellemi hatalom, az ű. n. papirend korlátlan kényes eszközévé, rabszolgájává teszik? A fazekasnak van hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból az egyik edényt tisztességre csinálja, a másikat pedig gyalázatra (Róm. 9, 21), de — kérdem — az agyag csinált-e valaha fazekast? Lám! lám! igen nagyon csehül állhatnak Önök biboros római urak világgá kürtölt „isteni szellemükkel", hogy most a „testi atyákat" nógatják, hogy oltalmazzák, segéljék fel szellemükkel a „lelki atyákat"!! S csakugyan volna szükségük — a laikus szellemre? Látd-e, kedves olvasó, eddig te velem együtt bizony nyal ügy értetted a dolgot, hogy a herczegprimás úr az ő laikus iró-hiveit tényleg autonom ker. munkásságra, komoly és alapos egyházirodalmi működésre buzdítja. Csalódtál velem együtt. Ne hidd azt soha, hogy a „lelki atya" a „testi atyával" szemben csak egy fikarcznyit is enged valaha a maga kizárólagos jussából. Nem szellemet kérnek Ők, hanem szellemet nyújtanak azoknak, kikben az ő szellemük megfogyatkozott. Rossz időket élnek, rossz