Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházi ének (Szabó Béla)

52 mely III. Incze pápa idejében államok feletti főhatalommá fejlődött, s a pápa akkor az összes fejedelmek legfőbb hűbérurának tekintette magát. Tudjuk, hogy e hatalom később — épen a pápai telhetetlenség és nyerseség folytán — nagyon alászállott ugyan, s hogy a reform áczió a pápa világuralmi terve az által, hogy vegyes sot protestáns államok keletkeztek, véglegesen tönkre tette : a róm. kath. egyház még sem mondhat le a világi dolgokban való kizárólagos fölényének igényléséről, mint ezt a jelenlegi pápának legújabb enycyklikája is tanúsítja; mert még mindig áll az, hogy „extra ecelesiam nulla salus", s azon ecclesia catholica, melynek hierarchikus feje a pontifex maximus romanus, most is azonos az ecclesia christiana apostolica sola salvificával. Az által, hogy a reformátorok az eszményi és való egyház közti különbséget (mint a hit általi igazulás és gyermekkeresztelés postulatumát) megállapították, a protestáns egyháznak mint uralkodó egyháznak még gondolatát is eltávolították. Sajátságos anomalia ezzel szemben az angol államegyház; de ez történetileg az egyház keletkezéséből kimagyarázható, s inkább állampolitikai mint egyházpolitikai szempontból Ítélendő meg. Némileg hasonló fejleménynyel találkozunk a németországi lutheránus egyházban, hol a püspöki hatalmat a fejedelmek foglalták le. (Innen a főpap nem episcopus, hanem superintendens). A fejedelmi egyházkormányzat közvetlenül mint jus circa sacra, de közvetve mint jus in sacra is nyilvánult, sőt a jus reformandit és reprobandit is igénybe vette. A németországi egyházpolitika tehát oda törekszik (protestáns egyletek által) hogy az egyház az ő belügyei — vagyis tisztán egyházi és vallási életére vonatkozólag — a tartományi egyházkormányzattól való függetlenségét elérhesse, s a gyülekezeti önkormányzatot meghonosíthassa. A helvét reformáczió a gyülekezetből indult ki; de mig Zürichben a polgári és egyházi község egygyé olvadt ügy, hogy maga a világi hatóság theokratikus színezetet nyert : addig Kálvin az egyházfegyelem gyakorlása érdekében oly szervezetet adott az egyháznak, hogy ez másutt is, nevezetesen hazánkban alkalmazva hatalmasan közreműködött az egyháznak az államtól való függetlenítésére. Ez azon presbyteri egyházalkotmány, melyből a hírhedett pátens minket kiforgatni hiába igyekezett; ez azon alkotmány, mely tiszta formájában már csak a skótoknál és a magyar ág. hitv. evangélikusoknál található, s melytől magokat református testvéreink legutóbbi zsinatukon, a teljhatalmú konvent megalkotása által, megfosztották. Gaál Mihály. Egyházi ének.: Egy bécsi zeneköltő tévedt egyszer Rómában a hires sixtini kápolnába és elragadtatással hallgatta a csodálatos, égbehivó zenét, a melynek híre az egész világon elterjedt. Gyors elhatározással ott, álló helyében, kottára szedte pontról pontra az egész darabot, s nemsokára Bécs egyik kápolnájában adatott az elő ugyanazon fölszereléssel és talán még nagyobb gonddal, mint Rómában. De mit kellett tapasztalnia? — A zene, a mely amott szinte mennyből jönni látszott és az emberi szív legrejtettebb húrjait is megrezegtette, itt nagyon is földinek tünt föl és majdnem minden hatás nélkül maradt. Nagy volt erre a csodálkozás. Mignem végre rájöttek, hogy korán sem volt elég, csupán a zenét áthozni; át kellett volna hozni mindama körülményt, viszonyt, a melyek közt az Rómában adatni szokott. így mintha nem is az a zene volna. E történetke jutott eszembe, a mikor egy igazi, jó lutheránus faluból visszaérkeztem a nagy városba. Mily fenséges, örökbecsű egyházi énekeink vannak, gondolám, a mint ott ülék a kisded falusi templomban és körültem fölzúgott a híveknek a mennyboltozatot vivó éneke, egy ének, a melyben Jókai szerint „Nem félig nyitott szájjal, nem lesúnyt fővel, aggóskodva; de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldús rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána." És aztán ott ültem a szép városi templomban és hallgattam, a mint a kántor egymagában, vagy legfeljebb egy kettőtől kisérve énekelte végig ugyanazon énekeket; oly vontatott, egyhangú, minden hatás, minden érzelem nélkülinek tűntek föl. Szinte azt kérdeztem, vájjon ugyanazon egy énekek-e azok. Honnan van ez ? Egyszerűen onnan, hogy azok az énekek gyülekezetek számára készültek; arra valók, hogy száz meg ezer hang énekelje azokat, betöltve teljesen a templomot, a termet; akkor szép, fölséges. De egy két hang, ha énekli, szinte karrikaturája lesz az éneknek; nem áhítatra, inkább szánalomra gerjeszt. Akár csak valamely induló, a mely egy erőteljes katonazenekartól előadatva, seregeket buzdít önfeláldozó harczra, lia gyönge gyereksípon fújnák azt, rá sem hederítnénk, ha ugyan még rá nem parancsolnánk, hagyja abba, ne rontsa hallérzékünket. És városi gyülekezeteink, egy két kivétellel, mégis egy hajszállal sem járnak el jobban egyházi énekeinkkel. Sok a panasz a gyér templomlátogatás ellen. — De vájjon csak a hívekben keresendő-e az ok? — Vájjon, ha bemegy, talál-e ott tápot, indítást az áhítatra? — A templom maga, mint templom, a prot. elvből kiindúlva, egyszerűségénél fogva nem hathat kedélyére, kivált, ha még itt-ott bújkál csupán egyegy alak benne. — Az ének a fentemlített okoknál fogva inkább zavarólag hat ájtatosságára. Marad a prédikáczió. Az megengedem, szép, gondosan kidolgozott és szívhez szóló hangon mondatik el. Csakhogy már Jézus tanította : a legjobb mag is elvész, ha a föld, melybe esik, nincs rá előkészítve. Hatás nélkül marad a legszebb, legragyogóbb beszéd is, —