Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egyházi beszéd Győri Vilmos síremléke felett (Horváth Sándor)

•350 a ki szép alapigéink névtelen prófétájával együtt méltán megérdemli az „Isten emberének" jellemző nevét ! . . . Szeretném, gyászos gyülekezet, ha az érdemkoszorúból, melyet ez ünnepi órában a kitűnő férfiú sírhalmára helyezünk, egyetlen virág sem hiányoznék, mely az ő szép életpályáján nyilott. De érzem, hogy én itt e síremlék előtt se részletes élet-, se tökéletes jellemrajzot nem adhatok. Az én hivatásom ez ünnepi órában egyedül az lehet, hogy a kitűnő férfiú jellemének és működésének csupán fővonásait érintsem, s aztán kimerítő tájékozódás végett odamutassak a jeles pap és költő élet- és jellemrajz-íróiának igazán szép művére és szabad szárnyalást engedjek az emlékezetnek, mely annyi szivet köt e drága sírhalomhoz ! . . . Kinek a sírhalma, kinek a síremléke ez? . . . Győry Vilmosé, az Isten emberéé ! A feledhetetlen egyházi férfiúé, ki majdnem egy negyedszázadon át fáradozott a vallás és erkölcs oltárai körül, a ki az orosházi evangyéliomi egyháznak tizennégy, a budapesti evang. magyar egyháznak pedig kilenczedfél éven át volt hűséges lelkipásztora. Midőn a lelkesedésre mutatok, melylyel ő az örök igazság igéit hirdeté, nemde mintha újra megjelenni látnátok őt? Mintha derült, nyájas arczán, imádságos ajkán, fenkölt alakján még egyszer megpihenne vágyó figyelmetek ! Mintha újra hallanátok az igét, mely oly édesdeden ömlött el ajkán, mintha éreznétek, a mint az viszhangot kelt sziveitekben, mintha újra könveket csalna szemeitekbe ! . . . Mikor fájt a szivetek, mikor csalódtatok az emberekben, mikor meghasonlottatok önmagatokkal, Isteniekkel s a világgal . . . nemde a nyugalom, a kibékülés édes érzete hatotta át benső valótokat, a mig az ő ajkának vigasztaló szavaira figyeltetek? ... S mikor szívetek búját, baját, fájdalmát vele együtt imádkozva panaszlátok el, nemde mintha gyógyító balzsam enyhitette volna vérző sebeiteket ! . . . Kinek a sírhalma, kinek a síremléke ez ! Győry A ilmosé, az Isten emberéé ! A jeles költőé, ki lantján a legnemesb emberi érzelmeket zendítette meg, hogy azzal a végetlen szeretettel, hittel és remény nyel, mely önlelkét elfoglalá, mindnyájunk szivét magával ragadja, megnemesítse s megdicsőitse ! A hirneves költőé, ki azt a csókot, melyet a Múzsa bölcsőjében homlokára nyomott, szíve őszinte és igaz érzelmeiből fakadó dalokkal hálálta meg. A költőé, kivel mindvégig nyilt arczczal társalgott a költészet géniusza, sohasem lévén oka, hogy kegyeltje lantjára figyelve, pirulnia s arczát elrejtenie kelljen. Nem hiába'költő is volt, pap is volt egyszersmind. Két oltáron áldozott : a vallásén és a költészetén. Az egyik oltár lángját a másik oltár lángjával éleszté. A vallás oltárához magával vitte a költészet verőfényes világának melegét, a költészet oltáránál mindig 'a vallásos ihlet dicsfényében jelent meg. Próféta és költő volt, mint az antik világ vatesei. Próféta és költő, ki mint ama névtelen szentírási látnók, magasztos ihlettel hirdette, hogy az emberi szív idegen isteneinek nincsen jövendője, hogy oltáraik összeomolnak, hogv jaj annak, ki az anyagi világ határain túl egy jobb, boldogabb hazát nem hisz, nem remél ! . . . Kinek a sírhalma, kinek a síremléke ez? Gvőrv Vilmosé, az Isten emberéé. Azé a lánglelkű férfiúé, ki megértve a végzetes jóslatot : ..Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való" — lelkesedve sietett a nevelés szent oltárához, hogy mint mindenütt, a hol megjelent, itt is eleget tegyen magasztos hivatásának. Érezte, tudta, hogy e nemzetnek itt a négy folyam szép hazájában a lehanyatló első ezredév után egy újabb évezredet egyedül a valódi műveltség, a kultura s a jellem biztosít. Érezte, tudta, hogy egyháza s vallása jövendőjét csak jól nevelt, felvilágosult utónemzedék teheti virágzóvá. Ezért lángoló lelkesedéssel karolja fel az ifjú nemzedék oktatását és nevelését, s hogy mindjárt az öntudatra ébredés pillanatában meghódíthassa magának az ifjú szíveket : egész kis könyvtárát alkotja meg a gyermek-irodalomnak, mely a naiv költészet kedves virágaival ékeskedik! . . . Kinek a sirhalma, kinek a siremléke ez? Győry Vilmosé, az Isten emberéé. A hűséges férjé s a derék atváé, a ki ép oly meleg szívvel szerette a családi élet szentélyét, mint a mily lelkesedéssel az egyház, az irodalom, a költészet s a nevelés oltárainál működött. Mint az emberiség annyi jobbjai, ő is családja meleg körében pihente ki fáradalmait, ott feledte el az élet csalódásait, ott nyert új erőt az ujabb munkára. küzdelemre. Ti szeretett, imádott neje s gyermekei. ti vagytok élő tanúbizonyságai gyengéd érzelmeinek ! Ti, egyedül ti tudnátok méltó kifejezést adni az ő hűségének, lángoló szeretetének, önfeláldozásának ! Sőt még ajkatok is elhallgat, elnémul, s zokogni, sírni kezdetek, mikor az ő nemes szivére gondoltok, mert érzitek, hogy az ő végetlen jóságáról és szeretetéről szavak nem, — csak omló könnyek tehetnek méltó tanúbizonyságot ! . . . Bánatos özvegy, elárvult gyermekek! Nem részletezem tovább a legjobb férj, a legáldozatkészebb atya családi erényeit. Szavaim újra megnyitnák a még alig hegedő sebeket. Pedig én nem megújítani, hanem enyhíteni óhajtanám végetlen fájdalmaitokat. Csak egv vigasztaló szót még ! Megdicsőült kedvestek imádkozó ajka elnémult ugyan : de imái, hite, szelleme, szeretete örökül maradt nektek. Oh imádkozzatok, higvjetek, reméljetek, a mint ő imádkozott, hitt és remélt. A szerető férj és atya áldó szelleme, mint őrangyal lebeg fölöttetek, s az árvák és özvegyek Istene gondot visel reátok! . . . De nem fűzöm tovább gondolataimat. Beszélj helyettem te, óh gránit-oszlop ! Beszélj a nagy veszteségről, mely Győry Vilmos kora halálában a budapesti evangyéliomi egyházat, a magyarhoni protestantizmust, a hazai tudományos és költői irodalmat s általában a magyar közszellemet érte ! — Feliratod ragyogó betűi jelezzék a kitűnő pap s a jeles költő kiváló érdemeit. A rajtad visszasugárzó napfény emlékeztessen az itt alant nyugvó Istenemberének tiszta, szeplőtlen jellemére. S mondd meg a vándornak, ki