Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Egy kis egyházjog (Szabó Béla)

szervezkedést és berendezést oliajt az állam ; ha már minket is kényszerít boldog egyszerűségünket elhagyni és e tekintetben rászoriílni, az ország támogatására, akkor vajmi mostoha elbánás az, egy ágost. hitv. ev. egyház tekintélyével szemben az aszódi gymnásium segedelemért való felfolyamodására egyszerűen azt felelni „n i 11 c s pénz", mert ha törvényt alkotunk, akkor kell hogy legyenek ama eszközeink is a melyek által az alkotott törvényt az életben valósíthatjuk — másként bábéit építünk. Mostoha elbánás ez mi velünk már azért is, mert a szükséglendő segély nem egészen kegyelmi, hanem minket megillető jogos követelmény. Mi ágost. hitv. ev. egyház hívei nemcsak édes hazánknak fiai, hanem országos közadók fizető polgárai vagyunk, sőt még egyházaink közvagyonától : templom, paplak, iskola, jótékony intézetektől, földbirtoktól s. t. b. még most több adót — az úgynevezett „egyenértéket" — fizetünk, mint hajdan s igy a befizetett adók arányához képest ép oly jogunk van talán az országos pénztár támogatásához, mint más — az országban törvényesen elismert — hitfelekezetnek. Azonban nemcsak az adó censusánál fogva, hanem azon sokoldalú szolgálat és kötelességekért a melyeket lelkészi hivatalaink az országnak a közigazgatás terén tesznek, szintén van jogunk visszont — kötelezettségre ; mert a hol van kötelesség, ott viszont- kötelezettségnek is kell lenni. Miben rejlik tehát a mai kornak mostoha s jogainkat ignoráló viselkedése ? Erre a kérdésre általános kitérő válasz az, hogy a törvényhozás kérlelhetlen szigorában. De ha őszintén vesszük a dolgot s azt vizsgáljuk, milyen álláspontot foglaltunk a kornak ezen mostoha viselkedése ellen ? akkor be kell vallanunk, hogy semminőt; nagyon engedékenyek valánk s föltétlen engedelmességgel megbíztunk a magas kormány bölcs rendelésében, még annyit sem tettünk, mint a református testvérek, a kiknek lett vala okuk, különben megbizni a kormány intézkedésében, kormány élén lévén az ő legfőbb embereik; mégis zsinatilag rendezték és tisztázták a tanintézeteiknek az államhoz való viszonyát. Gymnasiumaink és az állam fontos horderejű czikk az „Egyház és Iskola" 19, 20 és 21 számaiban elég helyesen és talán még elég jó idején tárgyalja, hogy mit adtunk föl mindent a meg nem magyarázható engedékenységünk miatt s egyszersmind engedékenységünkből történt tévedésből keresi a lehető kimenekülésre való utakat is. Ilyen gyönge elnézésből származott mulasztásunk az állam által szervezett tanítói nyugdíj alap, mely egyes egyházaink és tanítóinkra kivetett pénzbeli adó alapján van szervezve, egyházunk minden beleszólása vagy ellenőrzési felügyelete nélkül. No hát ezt egyetemes egyházunk épen úgy nem szervezhette volna-e ? s ennek egybegyűlt alaptökéjéből a lehetőség és igazság határai közt hasonló szorult esetekben — mint most a középtanintézeteink ügye — inkább maga magán nem segíthetett volna-e ? Nem lehetne-e itt is visszatérő út, legalább ujon szervezett tanítói állomásaink és ujabb tanítói nemzedékre nézve ? Jó mindenesetre erről is gondolkodnunk s egyszersmind oda törekednünk, hogv minden egres egyházainkban — a melyek eddig is az önfentartás fontos és nehéz feladatának elég megnyugtatóan megfeleltek — pénztárak szerveztessenek a melyekből azután, egy oly közalapra is lehetne áldozni, a melyből egyházunk szorúlt helyzetben segedelmet meríthetne. Egyházi történelmünk legközelebbi dicső múltja; őseink bátorító szelleme s küzdő egyházunk érdeke int és serkent, hogy minden lehetőt elkövessünk miszerint a labirintusból a melybe már jó messze behatoltunk, kibontakozzunk, s egyházunkat önmagunknak addig is fentarthassuk. a mig jogaink érvényre és elismerésre jutandnak. Igaz nehéz a feladat ! de az ágost. hitv. ev. egyetemes egyház is magyarhonban elég erős és tekintélyes arra, hogy egyesűit erővel, egyetértés és kitartás mellett, Istennek szeretete, Krisztus urunk kedvelnie és Szent7 o./ lélek bátoritó erejével sokat tehet. Micsinay Pál. Egy kii egyházjog. Két budapesti r. kath. segédlelkész állott nem rég a törvényszék előtt. Mindkettő egy heti fogságra és pénzbirságra ítéltetett. A felsőbíróság azonban feloldotta az ítéletet és a két vádlottat fölmentette. Jogászok nézete szerint ennek az egész eljárásnak a czélja s tanúsága: egy erőteljes vigyázzatok, a melyet valamennyi lelkész e tényből levonni tartozik önnönmaga számára. Miután az ügy közös, a kath. és prot. lelkészeket egyaránt érdeklő, méltassuk azt némi figyelemre. A vád alapját képező eset, mint a legtöbben ismerik, következő : egy férjezett nőnek gyermekét hozták keresztelni, a mely gyermek azonban nem a férjtől, hanem egy más férfival folytatott viszonyból származott. A keresztelő s anyakönyvező lelkész ezt saját tudomása vagy az illetők bemondása folytán szó nélkül törvénytelennek irta be. Ezért ítéltetett el. S egész jogosan, a törvény értelmében. A törvényes házasságban született gyermek mindaddig törvényesnek tekintendő, míg a férj törvényszéki Ítélettel nem kötelezi a lelkészt az anyakönyv rektifikálására. Nem is az ellen szólok. A törvényszék még nagyon humánusan járt el, a midőn a villámcsapás előtt egy ilyen kis dörgést bocsátott előre. Mert hát annak a jele leliet ezen ítélet, hogy immár most szigorúbban fognak végrehajtatni e törvények. A mire már csak azért is el lehetünk készülve, mert egy-két ilyen Ítélet felkölti a közönség figyelmét is és többen keresnek majd ilynemű ügyeikkel orvoslást a törvényszék előtt, mely akaratlanul is kénytelen volna szigorúbban föllépni. De hát mi védje meg a lelkészt az ilyen lapsusok és a vele járó büntetések ellen? Azt mondhatnák : a saját vigyázata. Csakhogy a ki ismeri a lelkészi hivatalos életet, kénytelen bevallani, hogy ez épen