Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Gymansiumaink s az állam (Szabó Béla) I.

146 tudtunkra, hogy a többi kegyelmi eszköz csak egyedül annak használ, ki azt befogadja hittel; midőn azt hangsúlyozza, hogy imánk által nemcsak lelki de testi jókat is nyerhetünk (Csiky szerint „ki is erőszakolhatunk") Istentől, mintha azt adná implicite és negative értésünkre, hogy a többi kegyelmi eszközök által csupán lelki jót érhetünk el. Az imának ily előtérbe helyezését, ily egyoldalú kultusát nem helyeselhetem, mert vakbuzgóságot, rajongást szül, a mi az angol nép túlbuzgó vallásos jellemével egyezhetik ugyan, de a mi csendes, áhitatos kedélyű népünknek úgy hiszem mindig idegenszerű marad, s azért üdvös eredményt nem is fog szülhetni. Tisztelem a vakbuzgóságot, a rajongást, mert úgy hiszem, ez is Isten lelkének egy külön adománya, a mit czéljainak elérésére fel is használ, pl. a pogány misszió terjesztésére, de hagyjuk ezt az illetőknek, a kik jobb hasznát vehetik s nagyobb sikerrel forgathatják. Ne vegyék akadékoskodásnak a felhívás terjesztői, de szükségesnek látom megjegyezni még azt is, hogy én nem találom korrektnek eljárásukat, t. i. e mozgalmat mint egyeseknek, mint egy külföldi bár magát nemzetközinek nevező bizottság megbízottjainak nem kellett volna megindítani illetve magukat a felhívás által az egyes egyházakkal mint ilyenekkel érintkezésbe tenni ; hanem az egyetemes képviselet útján, az összes egyház nevében kellett volna e mozgalmat inscenálni. Hisz maga a felhívás is azt kívánja, hogy e nemzetközi imaegyesületbe az egyes nemzetek, mint ilyenek lépjenek be, már maga a név „nemzetközi" erre utal. Óhajtandó lett volna mindenesetre, hogy az illető kezdeményezők egyházunk viszonyait, népünk jellemét jobban tekintetbe vették volna. A rajongás szektákat nevel, nekünk pedig sajátos viszonyainknál fogva, a széthúzó elemeket szaporítani nem tanácsos; s miután e mozgalomban az angol rajongásnak és vakbuzgóságnak egyik jelenségét látom, ennélfogva tekintettel viszonyainkra s népünk jellemére, azt nem pártolliato

m- Jeszenszky Nándor, nagy-becskereki lelkész. I. Egy főrendiházi vita alkalmával Haynald biborosérseknek egy szellemes hasonlata járta be a lapokat. Deák koromban, úgymond, több tanulótársammal elvitt a tanárunk egy gyárba, a hol egy hivatalnok szívesen fogadott és nagy készséggel magyarázta a gépek működését; hirtelen elkapja az egyik kerék kabátja szélét, utána a karját, egész testét; másodpercz alatt az egész ember összelapított, élettelen tömeg volt. Azért félek én, így folytatta, az államnak még csak kabátom csücskét is odaengedni; mindig szemeim előtt lebeg a gép, a mely egy ily csücskénél fogva az egész embert berántotta. Minekünk, ! protestánsoknak azonban nincsenek ilyen aggodalmaink. A mi kabátunkat már megkapta egv ilven gép, az állam. S mit csinálunk mi? Talán aggódunk? Dehogy, még örülünk neki! Szinte sajnáljuk, hogy mindössze csak ennyit fogott meg ; szívesen odaadnánk mi neki sokkal többet is. Középiskoláink ügyét értem, a melyeket a legújabb középiskolai törvény olyan szépen kivont az egyház kezéből. Az állam következetesen halad a czél felé, mindent a maga hatósága alá vonni. S a felekezetek iskoláival szemben, mondhatom, szépen is sikerült ez. A népiskolákat, illetőleg azok tanítóit megnyerte már előbb az állami tanítói nyugdíjintézet felállítása által. Az egyházak pénzén állította azt föl, de ő állította, tőle kapják, neki vannak lekötelezve, iránta lesznek hálásak a tanítók, a kiknek most már minden vágyak Mekkája az állam, az egyház csak egy nyűg. Aztán a középiskolákra került a sor. Itt a „divide et imper a" elvet alkalmazták. Ha nem lehet egyszerre az egészet megkapni, akkor hát egyenként. A legnehezebb valahol megkapaszkodni, a többi már könnyebben megy. Korunk egyik törekvése, a munkafelosztás, a mi nagyon helyes egy gyárban, a hol a különféle szakmájú munkások fölött áll a felügyelő, mindnyáját irányítja, összetartja az igazgató. A társadalomban ilyen igazgató azonban eddig még nincsen. így mindegyik a maga útján jár, a maga érdekét tartja legelsőnek, sőt egyetlennek; szétvonás, ellenségeskedés mindenütt a mit nagyon szépen ellehetett nevezni „az erők szabad versenyének", de a minek gyümölcse már is kezd nem izleni. E tekintetben az állam sem tesz kivételt; az is csak egy érdekelt fél a többivel szemben. Segíti ugyan őket, de csak akkor, ha meghozzák az áldozatbárányt az ő oltárára is. A felekezetek iskoláinál is, lia segélyt akartak, nem volt még elég ajánlat az, hogy kulturális czéljaiknak megfelelnek, hogy biztosítékot adnak loyalitásuk iránt, nem, jogaik egy részét, egy pár tanár kinevezési jogát is áldozatúl kellett hozniok. Vájjon okvetlen szükséges volt-e ez, azt ők tudják; a nevelés érdekében állt-e, a jövő fogja csak megmutatni; én nem kutatom. Az állam csak következetesen, jogosan és a maga szempontjából tagadhatlanűl helyesen járt el. Hanem az egyház, azt, annak eljárását nem értem. Minden ellenállás, minden próbálgatás, más modus vivendi keresése nélkül egyszerűen belement. Az egyes intézetek siettek a nyújtott segélyt mielőbb megkapni, s az volt a boldogabb, a mely többet szoríthatott ki az államtól. . . . Bizony megfogják majd adni a drága kamatait minden egyes garasnak és mentől többet vettek, annál biztosabban. Az állam hasonlít a tőkepénzeshez, a kinek szeme megakadt szomszédja szép házán; de a helyett hogy azt azonnal készpénzen megvenné, egy kis, jó drága kölcsönt ád a megszorűlt tulajdonosnak, arra számítván, hogy ügyes játékkal ezen kis összegért is megkapja a szép házat. Nem rosz számítás és az államnak aligha be nem vág. Én legalább meg vagyok győződve, hogy az államsegélyt és vele a min beavatkozást elfogadott