Evangélikus Egyház és Iskola 1884.

Tematikus tartalom - Cikkek - Gyermek istentisztelet

156 hogy abban Kr. u. 600-ik évben „diakonisszák temploma" is létezett. Azótától fogva virágzott a diakonisszaság, mint a keresztyénséggel összeforrt s általa többé nem nélkülözhető intézmény. Jdevágónak tartom IV. Frigyes Vilmos e nyilatkozatát: „Man kann ohne Nase leben, man ist aber schimpfirt ohne Nase." (Az ember élhet ugyan orr nélkül, de meg van csúfolva orr nélkül.) Luther idejében léteztek már olyan nők és leányok, kik nemcsak mint magán személyek gyakoroltak szeretetet szegényeken, betegeken és ínségeseken, hanem e czélra hivatalosan, egyházi alkotmány értelmében alkalmazva is voltak. Okmányilag be van bizonyítva, hogy a lutheránussá vált Keppel, a Siegen melletti női szerzet, már 1567 előtt viselte a diakonissza nevet és hivatalt. Keppelt, akkoriban rendtartásainál fogva világhírű diakonisszaintézetnek tekintették. A református egyházra vonatkozólag tudva van, hogy az alsó Rajna mellékén fekvő Wesel városában, a spanyolok dühe elől oda menekült hitbuzgó hollandiak, 1568. nov. 3. tartott konventjökben, a diakonisszaságot tárgyalva, elhatározták, hogy „ahol csak lehetséges, apostoli példa szerint, élemedett hitbuzgó nők is vétessenek fel a diakoni hivatalba." Fenn is állt ott ezen intézmény 1515—1610-ig, a harminczéves háborúig, mint a lelkészi hivatal áldásos támogatója. Mindezekből kitűnik, hogy a diakonisszaságnak gyökérszálai mélyen bele nyúlnak az apostoli korba. A harminczéves háború közben és után pedig rossz idő járt a diakonisszaságra. Nincs azonban még 50 esztendeje, hogy Fliedner Tivadar, kaiserwerthi lelkész, katholikus vidéken fekvő gyülekezetében fölelevenítette és fölvirágoztatta a diakonissza intézményt. Pénz, birtok, név és tekintély nélkül, csupán azon élő hittel kebelében, hogy a nővilág evangelikus hitének tettekben is kell nyilatkoznia, fogott a munkához. Alig 12 négyszegöles kertilak lett ott bölcsője, azon diakonisszaságnak, mely már két évvel később 25,000 talléron emelhetett czélszerű lakot ez intézmény számára. Az életképességnek csirája — a szeretetben munkás hit — rejlett ez intézményben ; ezért növekedett — Isten kedvezése mellett — életnek fájává és vált minden más intézménynél inkább közkedveltségűvé. Ha mégis kérded, honnan a nagy népszerűség? azt felelem neked: Onnan, mivelhogy ez először tisztán evangyéliomi intézmény, melyben nincs semmi római érdemkeresés. Es másodszor, mivelhogy ez intézményt a közinség tette szükségessé. Vannak ugyan az egyház körén kívül pompás, márványtól csillogó kórházak, de vájjon mi lett az azokban ápolt betegekből ? Felismertük a fogyatkozást, mely szerint mi férfiak egymagunk többé nem vagyunk képesek diadalmat venni a gonoszságon s azért a sajátos, férfiak által nem pótolható hatékony adományokkal bíró nőket kellett segitő társak gyanánt belevonni ez ügybe. Innen van az, hogy minél több valahol a diakonissza, annál több utánok a kereslet és hogy, ahol nincsenek diakonisszák, nem ismerik fel szükséges voltukat. Most már, Istennek legyen hála, 50 annyi intézetnél több létezik 4000 diakonisszával, kik 1800 állomáson dolgoznak. Mennyi könyet töröltek ezek le, hányat ragadtak ki az erkölcsi bukásból és életveszélyből magánházakban és országos csapások idején. Egy vesztfáliai város községi diakonisszáját, síkosjeges időben, megállították az utczán azzal a kérdéssel, hogy igazán meghalt-e már az a bájos, mindenki által kedvelt kisasszony? — Felelet helyett elsietett a nővér a beteghez, kinek atyja lehorgasztott fővel állt leánya ágya mellett. Hallgatagon tette meg kötelességét a nővér, mire megszólal a beteg: „Atyám, kérlek, imádkozzál velem!" E szokatlan hangra frissítővel kínálta meg kedves betegét az atya, de ez azt visszautasítva, egyre csak az imádkozást kérte. Zavarában az atya rákezd a miatyánkra, de leánya e helyett nem betanult, hanem szívből eredő, szabadon mondandó imát kivánt. Ilyenre az atya nem volt képes és így megkérte a diakonisszát, hogy imádkozzék helyette. Akkor a nővér meghajtotla térdeit, a bateg is megalázódott szivében Isten előtt és enyhülést vőn a buzgó, közös imából. Ezek a diakonisszák által nyújtott balzsamcsöppek, melyek felől a világ nem tud, de melyek oly kimondhatatlanul jól esnek a léleknek! Nyomorult házikóban fekete himlőben fekszik egy erkölcstelen előéletű nő, ki diakonisszát kéretett magához. A megérkezett nővér ápolja, de élelmet nem talál a háznál s a kőfallal elkerített és elszigetelt házhoz, a kórtól való félelemből, senki sem közelit. Honnan vegyen kettejök számára élelmet, mikor a betegség elhurczolásának elkerülése miatt, nem távozhatik a háztól? Sok kutatás után végre lát a nővér egy nagy követ, azt hengeríti a falhoz, rááll és odakiált az utczán járkelőkhez: Segítsetek, hogy enni adhassak fekete himlős betegemnek! Ezen önfeláldozás mély hatást gyakorolt az arra mentekre és gondoskodva lett az élelemről. így veteményeznek a diakonisszák szeretetet ott, hol a szeretet hiányzik. Katholikus városban tanítással foglalkozó diakonisszához jön egy 90 éves aggastyán azzal a kéréssel, hogy adja el neki azt a könyvet, melyből másodunokája a nővértől megtanulta ez éneket: „Wo findet die Seele die Heimath, die Ruhe?" (Hol találja fel a lélek otthonát, nyugalmát?) mert — úgymond — előbb nem halhat meg nyugodtan, mig szive szerint nem tudja elénekelni ez éneket. Átadja tehát neki az ének-füzetet. De most kéri az öreg, hogy tanítsa meg énekelni ez éneket. Megteszi a nővér ezt is, sőt eljár házához, mig be nem tanulja az agg az éneket. Mikor azután dicsekedve mondja az öreg ember, hogy most már szive szerint megy az ének és most már bizonyos, hogy nemsokára meg fog halni; — csakugyan néhány hét múlva csendesen ki is múlt az aggastyán. A bádeni hadjárat alkalmával Fliedner harcztérre küldte diakonisszáit, de akkor még visszatetszőnek látszott, hogy csatatéreken nők ápoljanak férfiakat. De már az 1864-ki schleswig-holsteini háborúban 18, az 1866-ki hadjáratban 36, az 1870. és 71-ki háborúban Francziaországban 66, Németországban 200 diakonissza munkáját a legnagyobb és a legmagasabb elismeréssel vették igénybe. Járványok idején, mig mások félnek a ragálytól, addig diakonisszáink nyugodt lélekkel mennek a betegek közé. Ily időben jelszavunk: Elő az önkéntesekkel! mert erővel senkit nem küldünk a járvános betegekhez. Mindazáltal