Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Belföld - Sókút

266. vételt, György brandenburgi fejedelemmel készek arra, hogy inkább fejőket engedik leüttetni, mintsem a Krisztust megtagadják, az 1530. év ugyanezen hetében, melyben derék polgárainak álhatatossága közt az utolsó processiót érte: akkor ült Koburg vára magányában a száműzött Luther és végezte a legelső GusztávAdolf-egyleti munkát, erősítvén az Augsburgban lévő szorongatott testvéreket és a hegyen, mint Mózes az ő harczoló népéért, ezekért imára emelve kezeit; — Koburgban ott ült és megírta a 118. zsoltár páratlan magyarázatát. „Ez az é n zsoltárom, melyet szeretek" írja magyarázatában és hozzátesz e kívánságot : vajha többen kerülnének, kik „a szentírásra vagy valamely zsoltárra teljes életökben, szívből mondanák : te vagy az én kedves könyvem, te légy az én kedves zsoltárom. — Várbeli szobája falára pedig latin nyelven, saját kezével irta íel a mi zsoltárunk 17. versét és jegyzett fölébe hangjegyeket. Még húsz évvel később Razzenberger nevű orvos épségben találta ez irást : 15 K. 30 Non moriar, sed vivam, Et narrabo opera domini — „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak dolgait." És most, szeretett ünneplő gyülekezet, legjobban szeretném, ha helyemben, itt e szószéken állana e szavak irója és „hirdetné ma is az Úrnak dolgait" isteni szellemének teljes hatalmával, a koburgi falon lévő irást letörölni kivánó római vágyaknak, római szóval „a mit megírtam, megírtam" felelne meg, és onnan a kövekről lemásolva írná azokat lángbetükkel szíveinkbe és lelkiismereteinkbe és fölibe iktatná (a zsoltárban is folyton visszatérő hármas karének mintája szerint) hármas ének és diadal-dallamának lutheri hangjegyeit : „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak dolgait!" mint a Gusztáv-Adolf-ünnepen hármas hangon énekelhető zsoltárt. Énekelhető ez : 1) igazi lutheri hangon, mint reformátorunk vigasztaló zsoltára, 2) jó protestáns hangjegyek szerint, mint egyházunk daczoló éneke; 3) komoly evangéliomi dallam szerint, mint egyletünk hűségének éneke. Te pedig, szent Urunk és Idvezítőnk, légy velem és gyenge szavammal ! Légy jelen e gyülekezetben és engedd éreznünk közellétedet és lelked éltető lehelletét! I. „Ez az én zsoltárom" és egyúttal saját képe; az egész Luther tükröződik vissza e szavakból: „Nem halok meg." Korántsem hiányzik a buzgalom arra, hogy ezen alkalmatlan szerzetest, legalább elnémítsák, vagy hogy erőszakkal és ravaszsággal, csalogatással és fenyegetéssel, pápai átokkal és császári száműzéssel, nyilt utalással ama vőrős lángokra, melyek egykor Husz Jánost elhallgattatták és személyének alattomos rágalmazásával, sőt a Simei-kövekkel igyekezzék, még a megholt Luthert is holttá tenni. — Sőt már a 16-ik században több százra menő csúf-czíméből álló teljes lajstromot szedtek össze és A—Z-ig betűrendbe soroztak Luther bosszantására. A római történetírás legújabb állítása, mintha tulaj donkép en bárány-türelemmel és kímélő szeretettel viseltettek volna Luther iránt, — valóban nagyon emlékeztet Cajetán bibornok ama állítására, mely szerint Luther „engem annyira szeretett, hogy értem vért is kész lett volna ontani, — tudniillik a magam vérét." Mindazáltal igaz maradt Luther e szava : „nem halok meg." Nem mintha Luther maga részéről irtózott volna a meghalástól, félt volna a vértanúságtól, — mondá e szavakat. O, tekintettel Wormsra és "Wartburgra ezeket írja : „halva van, halva van, kiáltják ; remélem is, ha méltó vagyok reá, megesik, hogy engem megölnek és velem megtelik apáik mértéke;" és ismét, Augsburgra tekintve és fájlalva, hogy ott nem lehet hitök közős vallástételénél császár és birodalom előtt, ezeket írja Koburgból: „ha ez annyi nem volna, mint Istenkísértés, akkor már rég köztetek termek;" „de ha azt hallom, hogy ügyünk tinálatok rosszúl áll és veszélyben forog, akkor aligha tartózkodom, hogy felétek röpüljek és lássam, mily rettenetesen feni fogait ránk az ördög," — „szívesen esném áldozatúl ezen utolsó birodalmi gyűlésnek, úgy amint Husz János Constanzban áldozatúl esett a pápa utolsó szerencse — csillagának," — „jöhet utolsó órám, ha ezt jónak látja az, kit én annyira vágyom megláthatni, ki életét és vérét adta a bűnös Lutherért." De, — úgy gúnyolódnak újabban ismét a diadalmaskodó ellenségek, de — mit jelentenek ama sötét kisértetek és pokolbeli kínok, melyek ezen állítólagos hőst, saját vallomása szerint, gyakran meglepték ! ! — Pokoli félelmek? — de váljon világi életeért-e vagy az evangyéliom ügyeért? „Tudom — úgymond — hogy ügyünk igazságos és igaz, sőt hogy ez Krisztus és Isten ügye, mely el nem sápad bűne miatt, úgy mint én apró szent." Ellenben kínt, pokoli kínt vétke és lelke miatt érzett és — ilyen meghalástól ép úgy nem maradt ment mint Pál apostol sem, miután minden nap tapasztalta a Krisztusért való meghalást és a sátán ökölütéseit. Az volt épen Luther mély őszintesége, hogy egészen halálra ijedten képes volt kiáltani: „az én vétkem! az én vétkem! az én vétkem!" és hogy ezen halálos mélységből hivő lélekkel kapaszkodhatott Istene kegyelmébe és Krisztus karjába és ezen erő tudatában ijedés nélkül mondhatta : „Nem halok meg! az igaz ember hitből él! Krisztus az én életem!" Épen azért, mivelhogy töredelmes volt önmagában, nem volt megtörve az ő Urában; mivelhogy Isten előtt térdre borúit ember volt, ki ezerszer hal meg Krisztusért;" azért volt a világ előtt ama fennálló hős, ki kijelentheté : „itt állok!" Lábával állt Istennek igéjén, mely reá nézve menynynél és földnél erősebben állt ; keblében a Krisztusban kiengesztelt és szabaddá lett embernek békéjével; fejét ég felé emelve s azt imáival ekkép ostromolva: „Oh te, én Istenem, segélj engem a világ esze és bölcsesége ellen ! tedd meg ezt magad, mert ha én fogom belé, akkor végem van, halálharangom készen áll és az ítélet ki lesz mondva fölöttem. Segíts te rajtam, nem bizom én emberben!" — ez adta meg neki ama csodálatos, magasztos bátorságot, melynél fogva pl. koburgi leveleit fölül keltezhette : „a pusztából" és