Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Ritschl morál-theológiája a német protestanitsmusban. Szlávik M.

155. vezet megnyugvásunkra, de meg a tudomány követelményeinek sem felel meg. 2. Isten országának fejlődésére szolgál mint segédeszköz a vallás.

1) Akijelentés alapján definiálja R. a ker. vallást monotheistikus, szellemi és absolut erkölcsi vallásnak, mely alapítója megváltó életének alapján az istenfiúságnak szabadságában áll, s a szeretet mint a cselekvés rúgóját magában foglalja. Hit és erkölcstana igy Isten országa eszméjében culminál. A hivő gyülekezet, nem pedig az egyes hivő öntudatának álláspontján keletkezett R. dogmatikája. A vallás czélja a személyes önállóságra való vezetés, — ebben áll R. rendszerének kantiánus vonása, itt a vallás már nem önálló, holott az ember vallásos vonatkozása Istenhez époly önálló, mint az erkölcsi cselekvés. Több a vallás mint csak segédeszköze az erkölcsiségnek. Vallásfogalma tehát egyoldalú, a vallás nála az akarat cselekvésébe megy át. Mig Schleiermachernél a vallás csak a kedély — Hegel és követőinél csak a tudás, addig Ritschlnél csak az akarat dolga. A vallás igazi fogalmához azonban mind a három funkczió tartozik együttesen, tehát az assensus, cognitio és fiducia. 3. Ki a hitnek erkölcsi cselekvése által magát a keresztény gyülekezet tagjáúl mutatja, azaz ki Isten országának eszméjét mint legfőbb jót veszi föl akaratába, megállhat az Isten előtt, azt Isten igaznak tekinti, vagyis kiengeszteli magát vele. A megigazulást tehát csak azon hivő érheti el, ki résztvesz a gyülekezet viszonyában az Istenhez, jobban mondva, a gyülekezet igazul meg, minthogy az egyesnek üdvbizonyosságáról kezeskedik, ő a közvetítő Isten s az egyes ember között, — ezzel a hívőnek Krisztusban való Istenhezi közvetlen viszonya föl van adva.

2) A reformátorok fides spécialisa Ritschlnél el van törölve. Istentőli vallásos függésünk viszonyát az ember szabad öntevékenységéhez R. „theologiai mesterkérdésnek" tekinti, melyet megoldani nem a ker. hittan, hanem a bölcsészet feladata. Nem ok nélkül vádolja. Pfleiderer O. berlini egyet, theol. tanár és vallásbölcsész Ritschlt megigazulási tanáért neokatholicizmussal. R. szerint a gyülekezet s a megigazulásról szóló tan központja a protestantismusnak. A kiengesztelés szerinte nem az Istennek viszonyában keresendő a világhoz, hanem csak az ember erkölcsi subjektiv megtérésében; ha fölveszszük magunkba Isten országának tartalmát, megtérünk az Istenhez való viszonyunkban, vagyis az ember engeszteli ki magát Istenével. Ily subjectiv értelemben fogta fel a kiengesztelést már Abälard (1079—1142), s századunkban Schleiermacher (1768—1834). Az engesztelés szükséges volta nincs itt elismerve, a bün felületesen van megítélve, Istennek szentsége nincs eléggé mélyen fölfogva. 4) A ker. tant megismerjük az újszöv. iratokból, mivel bennök találjuk az ősker. gyülekezet vallásos öntudatát. Ezzel föl van adva az irás elve, az írás ez alapon csak produktuma az ősker. egyháznak, az irás elve a gyü») Ritsehl, id. m. III. 363. 2) Ritsehl, id. m. III. 119 s köv. 1. lekezet elvébe ment át.

1) A mellett tartózkodik R. elméleti tudásától annak : hogyan jutott Krisztus Isten által a kijelentés tartalmának birtokába, s azon kísérlettől : az inspiratio elméletéből a szentírás normáját levezetni akarni. Tudjuk pedig, hogy az új szövetség irói a sz. lélek által vezéreltettek, Isten szelleme beszél hozzánk irataikban, melyek a szellem szüleményei. Az inspiratio fogalma R. szerint csak mellékgondolat, Hülfsgedanken. 5) Rendszerének fölépítése czéljából kizárja Ritschl ametaphysikáta theologiából

2), mivel vallásos és tud. ismeret közönyös egymáshoz. Ne kérdezzük tehát, honnan az üdv? hanem elégedjünk meg a faktummal, istentőli függésünkkel. Mondottuk, hogy a methaphysika kizárása a theologia köréből nem tudományos eljárás ; minden lépten nyomon reá akadunk, Istent absolutnak kell gondolnunk, ha nem birjuk is felfogni. A lét problémája ki nem kerülhető, már maga a vallás ösztönöz a metaph. problémákra. így van az az erkölcsiséggel is. Lelkiismeretünk, az erkölcsi törvény absolut lételének kérdését el nem kerülhetjük. Ritschl theologiáját nem tekinthetjük a vallásos protestantizmus legbensőbb kifejezésének, nem lehet az a jövő theologiája, hanem csak átmeneti. A kereszténységnek moralizáló elkülönítése soká fönn nem tarthatja magát, de azért távol van a rationalismustól, mivel a vallás eredetét a kijelentésre viszi vissza. Azonban legkevésbé vezet czélhoz annak ignorálása, vagy egyszerű elvetése. Feledték a lelkészi értekezletek Németországban, hogy absolut tanegység a dogmákban sehol sem található az egyházban, s nincs is rá szükség. Annyi áll, hogy a kereszténység több lényeges pontja el van törölve az által, hogy a metaphysika a theologiából kizáratott. Isten országa Ritschlnél e világi, s nem természetfeletti, nem transcendens ; természetfelettiség és egyetemesség fedik egymást ez állásponton.

3) Bibliai kijelentésről itt szó sem lehet, Istennek külső valódi közlését R. nem ismeri. Kijelentés nála mindaz, a mi egyetemes világnézetünkké lesz, ez azonban — mondjuk — e világi is lehet. S mivel Ritschlnél nincs természetfeletti reális kijelentés, tán annyiban rokon a rationalismussal. Theologiája nagy hatással működik a jelenben a. legtermékenyebb a közvetítő theologia mellett.

4) Legkevesebb eredetiséggel bír az orthodox lutherizmus, a mint az Philippi és Kahnis hittanából kitűnik. Ritschl theologiáját az ószöv. segélyével Krisztus bizonyságából s a gyülekezet hitéből merítette, a traditionalis theologia s a bölcsészet fogalomképzésének elodázásával ; s a reformátori theologiáhozi vala tartozását is — kissé homályosan ugyan — az evang. egyház alaptételéhez való ragaszkodása által bizonyította be, a mely szerint t. i. a ker. tan egyedül a szentírásból merítendő. Tanítványai közé tartoznak Kaphtan a berlini, Her*) „Die heil. Schrift ist deshalb Norm, weil sie den noch ungetrübten christl. Glauben der ersten Gemeinde erkennen lässt." 2) Ritschl, Theologie und Metaphysik. Bonn 1881. s) Ritschl, Rechtfertigung und Versöhnung, III. 357. s k

öv. 1. 4) Dorner, System der christl. Glaubenslehre. 2 Bde. Berlin. 1879 — 1882. I. „Apologetik".