Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
2006. dece mber 20 5. Esztergom és Vidéke 13 1956. - Esztergom, Sötétkapu E gy szemtanú eml ékezik 1942-ben születtem, elsős gimnazista voltam Budapesten 1956-ban. Budán laktunk, sok mindent láttam, látnom kellett. Láttam a szovjet harckocsikat októberben, majd november elején az esztergomi páncélosokat. November 4-én a pincébe menekültünk, házunktól alig 50 méterre dübörögtek el a szovjet tankok, a Mártírok útján, a „Margit körutat" végiglőve. Az erkélyről láttam, amint ég a Magyar Országos Levéltár. 1942-től kezdve minden nyáron legalább egy hónapot töltöttem Esztergomban, volt hogy hat hetet. Nagyanyám tavasztól késő őszig kint élt a Kenderesen. Egyetemista voltam, történelmet tanultam, de soha senkitől nem hallottam 1956. október 26-áról, a Sötétkapuról. Közeli (?), távoli (?) rokonom ott ült a buszon, de senki sem beszélt. Felejteni akartak? Akartunk? Féltek? Féltünk? Már Esztergomban dolgoztam, Szentgyörgymezőn éltünk albérletben, amikor házigazdánk mesélt ezekről a napokról. Döbbenten hallgattam: Mosonmagyaróvár, Salgótarján ismert volt előttem. S itt, Esztergomban, ahol már csak az ősök révén is otthon kell lennem, semmit sem tudok? Mi erre a magyarázat? Ma sem tudok pontosan válaszolni. Számomra a Vasárnapi Újság sem magyarázott meg mindent. Rengeteg anyagot olvastam, sok emberrel beszéltem, de máig is rejtély sok dolog. Esztergom történetének sok homályos pontja van. Nem tudjuk: mi vezetett például a város XV századi hanyatlásához, háttérbe szorulásához? Nem tudjuk: Esztergom vármegye nemesi közgyűlése működött-e 1543-1618 között? A történeti kutatás majd egyszer válaszol ezekre a kérdésekre, de a még előkerülhető források mellett sokan élnek itt, Esztergomban, az országban, vagy külföldön, akik tanúi voltak 1956-nak. Jó lenne, ha leírnák véleményüket, elmondanák. Ha másért nem is, hogy én tudjam, mi történt? Hogy történészként, levéltárosként tovább is adhassam. O. A. Marcell György sorkatonaként szolgált 1956-ban Esztergomban. Emlékeit majd tíz ívben írta meg, közvetlen katonatársajnak nevét kissé megváltoztatta. írása nem szorítkozik csupán a tényekre, akkori gondolatait, érzéseit is megfogalmazta - több mint harminc évvel 1956 után. Gondolatmenetével, látásmódjával - a tények ismeretében - szerkesztőségünk nem ért teljesen egyet, de indokoltnak tartattuk írása egy részének közlését: O így látta! Szeretnénk olvasóink észrevételeit, esetleges kiigazítását is kérni. A Sötétkapu túlsó oldalán álló egyik tiszt így írt erről két évvel ezelőtt: „A Sötétkapu egy sötét ügy". Jó lenne egyszer már mindent tisztán látni! - Szerkesztőség. (...) „Iszonyú, dobhártyarepesztő, lélegzetelállító dörrenés. Négy-öt méterre vagyunk a harckocsitól. A főbejáraton túl, az emeleti ablakokból géppisztolyok ropognak. Aztán Kellert látom meg. A lövéstől hátra lökődött acélmonstrum kis híján odanyomta a nagy tölgyfakapuhoz. Alig tud kikecmeregni a kapu meg a tank közül. Aztán a Sötétkapu felé nézek. Az autóbusz elejét tisztán látom, sértetlen! Hátul viszont por, füst. Az ajtón ijedt fiatalok, sikoltozó nők tolongnak ki, magasba tartott kezekkel. - Ne lőjenek, ne lőjenek! Aztán vérző, jajgató sebesültek vánszorognak ki a busz ajtaján. Lassan elszáll a füst, látom a busz egész jobboldalát. Szörnyű! A hátsó kerék fölött nagy, körbeégett lyuk. Nem értem, nem tudom felfogni. A harckocsi szemben áll a busszal! Hogyan tudta oldalba lőni? Keller rohan a busz felé, Lapát szalad el mellettünk és ordít ránk: - Gyerünk menteni! Futok utána, valahonnan még két-három katona fut a buszhoz. Mire odaérünk, Keller már támogat lefelé egy sebesültet, akinek az arcára szorított kezeiről, az ujjai közt ömlik a vér. - Nem látok! Jaj a szemem! nyögdécseli. Józsi sírva segít, de a jó szándékán kívül csak valami koszos rongya van, azzal törölgeti a vért. Lapát ugrik be az ajtón. Lövés csattan, előbb hallom a golyó fütyülését, mint a dörrenést. Hát ilyen ez? Még egy sivítás, még egy csattanás. Lapát is meglepetten néz hátra, és akkor egy újabb hatalmas dörrenés. Dermedten nézek a harckocsira. A torony derékszögben elfordult, az ágyúcső a pilismaróti út felé néz. Arra nézek és is: Úristen, a trafik! És ha bent volt a trafikos néni? Lapát hátrafeléjön le a buszról, ölében hoz egy jajgató, vérző nőt. Két udvaros gyerek ugrik fel a buszra. Lapát óvatosan leteszi a sebesültet és rohan az alagút felé. A hátsó kerék egy vonalban van a kőoszloppal, talán fél méternyire attól. Ebben a szűk résben egy ember vergődik. Talán katonatiszt, de nem biztos, annyira széttépte a robbanás. És még dobálja magát! Majdnem elájulok. Lapát átugorja és ordít rám: - Gyere már! A tetőn is vannak sebesültek! A buszból hallottam! Iszonyodva nézem a szétszaggatott, vonagló haldoklót. Katonák szaladnak el mellettem, segíteni Lapátnak. Félájultan dűlök a busznak. Valami leesik mellettem, odanézek. Egy kis kék tányérsapka! Ordítanék a rémülettől, de csak valami hörgésféle szakad ki belőlem: - Öcsi, Öcsikém! (Marcell György testvére 1956-ban Esztergomban járt középiskolába szerk.) És ordít helyettem más. Sikoltó női hang a kőfal tetejéről, eszelősen, kétségbeesetten: - Gyilkosok, gyilkosok! Egyre többen lesznek, kórus ordítja hét-nyolc méterre a fejem fölött: - Gyilkosok, gyilkosok! Keller elránt, ő is ordít: - Gyere, nem tudom egyedül kihozni azt a sebesültet! Egy fiú sok sebből vérzik. Két hóna alatt fogom meg, fölordít a fájdalomtól. Kezeim csúszósak a vértől. Józsi átugrik az üléseken, a fiú lábait fogja, így visszük le. A buszban szörnyű bűz. A robbanás, égés szaga, kiontott, szétszaggatott gyomrok bűze. Alig tudom visszatartani a hányást. Időközben sátorlapokat, pokrócokat hoztak ki, arra tesszük le a sebesültet. A kórus a fejünk felett ordít, sikoltoz: - Gyilkosok, gyilkosok! Miránk, a sebesülteket mentő kiskatonákra! A fegyvertelen katonákra! Igazuk van? Világos! A mi kezünk, a mi ruhánk véres! Miránk lövöldöztek pár másodperce a trafik és a szerencsétlen trafikos néni mögé bujt hősök! Világos, hogy mi gyilkosok vagyunk! Valaki arrébb lök, ráébredek, hogy most nem érzékenykedni kell, hanem menteni, embereket, életeket. Már hallom a mentők szirénázását, mikor visszaugrom a buszba. Valaki liheg mögöttem: - Hátra! Hátul még lehet élő ember! A jobb hátsó kerék feletti ülést a robbanás kiszakította. Akik ott ültek, azokból mi maradhatott? A másik oldali ülés háttámláján egy emberroncs lóg, hosszú barna hajcsomó. Egy nő! Még valaki fölugrik a buszra, ettől megmozdul a szétszaggatott test, lecsúszik az ülésre. Fölismerhetetlen, véres arc fordul felém, mintha szándékosan rám nézne. Felismerhetetlen, s én mégis fölismerem! És csak valami artikulátlan üvöltés jön ki a torkomon, még nyöszörögni se tudom a nevét, ami az agyamba sikolt: Ica, Ica-a-a! Eszelősen lököm el a mögöttem jövő katonákat, rohanok ki a buszból, Kellert lökődöm ki az ajtón. Nem akarom, hogy fölmenjen, hogy ő is megismerje. Bár biztosan tudom, hogy nem tévedtem, nem akarom. Nem tudnám elviselni, hogy más is mondja. Mert hátha, hátha mégis tévedtem! (...) * A visszaemlékezés szerzője nem tévedett, a harckocsi ágyúlövedéke többek között Neuhauser Ilona 24 éves gépírónővel is végzett, azonnal szörnyethalt. Legyen neki könnyű a föld, és minden ártatlannak! /EVID, 1991. okt. 31., 40. szám/ Esztergom Város Polgárai! A váró* élni akar. A Táros lubidoa és • Jól akar élni. A polgárok nyugalmat kívánnak Elért szükségé*, bory a várost ebbe az Irányba haladéktalanul rtMMék. A munkásság, paraastság. értelmiség t* honvédség képviselőiből Megalakult ** Esztergomi Nemzeti Tanác3 A NEMZETI TANÁCS a város Agyéit, a rendkívüli állapotokra való tokintettet, csak add!* vezeti. ami* a mielőbbi demokratikaa válaastásokkai a vároa új vezetőséget kap. Felhívja a NEMZETI TANÁCS a város lakoeságát, hogy 29-én, hétfőn reggel 7 órától munkahelyét mindenki foglalja el! Biztosítjuk, hogy »» élelmezési- és közüzemek nyugodian dolgozhassanak, hogy a város lakosságának igényeit teljesen elláthassák. Esztergom város helyőrségé elég erős ahhoz, hogy a város rendjét mindennemű szovjet csapat nemkívánatos beavatkozása nélkül (s biztosítani tudja. Legyünk továbbra is bizalommal honvédeink iránt, akik az árvíz veszélyében, a mezőgazdasági munkákban, az építkezésnél és az élet sok más területén értetek dolgoztak. A további időszerű problémákról rendszeres tájékoztatást adónk. Eaxtergom. 1K*. október 28. Esstergom Város Nemzeti Tanácsa A ha todik koporsó Júliusi felhívásunk nyomán elsőként az alábbi visszaemlékezés érkezett szerkesztőségünk címére. A kísérőlevéllel együtt köszönettel közreadjuk. „Hatvannégy évi ott lakás után, magas korom miatt Esztergomot elhagyni kényszerültem, de tovább is esztergominak érzem magam. Az Esztergom és Vidékét kezdettől fogva előfizetem és érdeklődéssel olvasom. A júliusi számban megjelent A hatodik koporsó című szép megemlékezés az ötvenhatos eseményekről indítást adott, hogy röviden az újság számára leírjam a történteket. Szívélyes üdvözlettel régi ismerősként: Budapest, 1989. július hó. özv. Homor Kálmánné" A hatodik koporsó c. megemlékezés biztatást jelentett számomra, és illetékesnek érzem magam, hogy Ottilia (Lia) leányomra vonatkozóan (akit Zolnay László könyvét idézve név szerint is említ a cikk) néhány visszaemlékező gondolattal én is hozzájáruljak a teljes és hiteles kép kialakításához. Lányom, Homor Lia 1956 júniusában érettségizett a Dobó gimnáziumban. Nyáron a Földmérési Hivatalnál dolgozott, október 22-én pedig a Postánál helyezkedett el. Tisztaszívű, bájos és lelkesedő fiatal lány volt. Már október 20. előtt Budapesten járva, megérintette a változást követelő szellemi levegő. Október 23-án, kedden este a Budapestről vonattal hazaérkező kishúga beszámolóját fokozódó izgalommal hallgatta. Csütörtökön sugárzó arccal hozta a hírt, hogy a Tanácsháza tornyáról ledöntötték a vörös csillagot. Este kikönyörögte tőlem, hogy a Duna-parton, a házunk ablaka alatt vonuló tömeghez csatlakozhasson. Pénteken, 26-án reggel a szokott időben munkahelyére indult. Az utcákon egyre több ember sietett a Széchenyi tér felé. Kivonultak az üzemek, hivatalok dolgozói, az iskolák tanulói, a házak lakói, a békés felvonulók tömege egyre nőtt. A lelkesedés engem is magával ragadott. Hétéves kisfiammal csatlakoztam a Kossuth-nótát éneklő lelkes tömeghez. Útközben, a Bibliotéka közelében tétován sétálgató katonákat láttam. Sapkájukról hiányzott a vörös csillag! Amikor a Széchenyi térre értem, már zsúfolásig tele volt emberekkel. Liát nem találtam. Beszédek hangzottak el. Az egyik férfi az autóbusz tetejéről szónokolt. Amikor a tömeg már oszlani kezdett, a Tanácsháza előtt elhaladva, láttam egy ledobott Sztálin-szobrot összetörve. De ezekben a délelőtti órákban lövésről, pláne ágyúzásról még szó sem volt. Siettem haza, reméltem, hogy Lia már hazaért. Még nem volt otthon. Nélküle kezdtünk ebédelni, de akkor már ágyúlövéseket hallottunk, és aggodalmunk fokozódott. A házunk Vár felé néző teraszáról a meredek vároldalon lefelé menekülő embereket láttunk. Nem sokkal később telefonon kaptuk az értesítést, hogy leányunk megsebesült és kórházban van. Hogy hogyan történt, azt másnap, szombaton (27-én) ő maga mesélte el: „A Széchenyi téren felszálltunk az autóbuszra és mentünk vidékre terjeszteni a lángot. A gyárakból jöttek a dolgozók és mindenfelé bekapcsolódtak a tüntető jelszavakba és a Kossuth-nóta éneklésébe. Olyan szép volt, olyan felemelő" - mondta a kórházi ágyon fekve, még mindig meghatottan. Nyergesújfalutól aztán viszszafordult az autóbusz. Esztergomba visszaérve többen le akartak szállni, köztük Lia is, de néhány „forrófejű" nem engedte • Homor Ottilia a buszt megállni. Jrány a Szeminárium épülete! így értek a Sötétkapuhoz. Állítólag felszólították a buszt, hogy álljon meg. Mivel tovább gördült, ágyúval rálőttek a fegyvertelen utasokat, lelkes ifjúságot szállító autóbuszra. Úgy hallottam, nyolc halott volt. Lia az autóbusz hátsó roncsain át kimászott (ajtó csak elöl volt!). Combsérülése miatt erősen vérzett. A segítségére siető Egri Jenő kórházi ápolónak köszönhette, hogy nem vérzett el, hanem teherautón perceken belül a kórházba került, ahol ismételten vérátömlesztést kapott. A kórházba - úgy mondták - 54 sebesültet vittek be, de dicséretes számban jelentkeztek véradók is. Sajnos, a szükséges szérummal a kórház nem volt kellő mennyiségben felkészülve. Lia sebesülése nem tűnt életveszélyesnek, ezért a fertőzést megelőző szérumot súlyosabb sérültek kapták. Másnapra azonban a fertőzött szilánkoktól gáz-ödéma lépett fel. Az orvosok és ápolók áldozatos munkája ellenére már nem lehetett visszafordítani a folyamatot. Vasárnap (28-án) szentségekkel ellátva ő is a hősi halottak közé került. Nagy fájdalmunkban vigasztalóan hatott a sok év után újra megszólaló déli harangszó, melyet az egész ország számára sugárzott a rádió. Kedden, október 30-án temettük el a szentgyörgymezői temetőben. Becslések szerint kb. 1500 ember vett részt a temetésen. A koporsónál dr. Etter Jenő és volt osztályfőnöke: Szathmáry Anna mondott beszédet. A koporsót postás munkatársai vitték. Rengeteg virág és 16 szalagos koszorú került a sírjára ilyen feliratokkal: „Drága kis hősünknek", „Az ártatlan kis áldozatnak". Kedves személye harminchárom év után is nagyon hiányzik. Veszteség, nemcsak nekem, édesanyjának, hanem a többi, sok-sok kioltott fiatal élettel együtt az egész Hazának. Mégis, meggyőződésem, hogy a hősök és vértanúk áldozata nem volt hiábavaló!ű Homorné Szkalka Anna /EVID, 1989. szept., 9. szám/
