Esztergom és Vidéke, 2006

2006-10-19 / 42-43. szám

Esztergom és Vidék

e 2006. október 19. Az 1956. október 23-ai pesti eseményekről a rádióból és az újságokból értesültünk. Tudtuk azt, hogy Budapesten tüntetnek, röpcéduláznak, és tudtunk a Petőfi Körben történt eseményekről is. Esztergomban az első megmozdulás 1956. október 25-én, csütörtökön volt. A késő esti órákban hatalmas tömeg vonult fel az utcákon, és még a külső részeket is felkereste a fáklyás menet. A felvonulást ütemes jelszó kísérte, legtöbbet ezt hallottuk: „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!". Este 10 órakor elvonult a tömeg, utána csend lett. Az emberek fegyelmezetten vonultak fel, semmiféle kilengés, felfordulás nem volt. Másnap, 1956. október 26-án kora délelőtt a tüntetések folytatódtak. Tíz óra tájban - amikor a városba mentem - már mindenfelé hullámzott a tömeg, különösen a Városháza és a volt járásbíróság előtt. Innen az emberek addig nem mozdultak, amíg az összes foglyokat szabadon nem bocsátották. így még a köztörvényesek is szabadlábra kerültek. Közben a Városháza erkélyéről a nagyteremben lévő Rákosi-szobrot kötélen leeresztették a tömeg közé, hogy a szoborral mi történt, azt nem láttam, valószínűleg összetörték, mert gipszből volt. Nem sokkal később a város területén is megjelent néhány tank, amelyet a tömeg többször is megállított. Esztergomban az egykori Szeminárium hatalmas épületében volt elhelyezve a magyar hadosztály-parancsnokság, melynek akkor Mecséri János ezredes volt a parancsnoka, idejöttek át Tatabányáról 1956. október 25-én, az esti órákban, azok a politikai vezetők, akik védelmet kerestek. Itt tartózkodásuk, valamilyen ismeretlen forrásból, hamar köztudottá vált. Néhány száz ember össze is gyűlt a hadosztály-parancsnoksághoz vezető, a Bazilika építésekor kialakított „Sötétkapu"-nak nevezett alagút környékén. Máig sem tisztázódott teljesen: ez a pár száz ember miért akarta a hadosztály-parancsnokság épületét megközelíteni? Egyes vélemények szerint azért, mert úgy tudták, az épületben politikai foglyokat is őriznek. Szerintem az ott lévő többszáz embernek semmilyen kialakult véleménye vagy szándéka nem volt mindaddig, amíg vidékről az autóbuszok be nem érkeztek. A parancsnokság épületét két oldalról lehetett megközelíteni: egyfelől a Sötétkapu városi oldaláról, másfelől pedig a kanonoki épületek előtti részről, amely azonban középütt kőfallal volt elzárva. A tömeg végül is a Sötétkapu előtt gyülekezett. Láttam, hogy a Sötétkapu közepén egy 10-15 főből álló katonai szakasz áll, fegyverrel a kezében, a tömeggel szemben. Az ott lévők nem mertek bemenni, de annál többet kiabáltak: „Ti nem vagytok magyarok!" „Magyar katona nem állhatja a mi utunkat!". Nemsokára a város felől, a tanítóképző előtt három autóbusz jelent meg; jöttek a Vár úton felfelé, tele ismert és ismeretlen személyekkel, sőt mpg az első busz tetején is ültek. Úgy fél tizenegy tájban zajlott le az a tragikus esemény, amelynek leírása ez ideig bizonyos tendenciózus beállítású volt. (...) Tehát ez történt: a Sötétkapuhoz érkező első busz megállt a bejáratnál, az ott lévő kiskatona, mint őrszem, figyelmeztette, hogy nem szabad bemenni. De akkor már a katonai sorfal a hadosztály előtt lévő kis térre vonult vissza. Az autóbusz vezetője kétszer, vagy háromszor megállt, ugyanis mint mondotta - félt. A bent ülők közül néhányan közölték a vezetővel: nyugodtan mehet, egyiküknél sincs fegyver, ők csak a 12 pontot akarják felolvasni a bent lévő és szolgálatot teljesítő katonáknak. (Ugyanez a busz, Nyergesújfaluról Esztergom, 1956 jövet, három nagyobb gyárnál már megállt rövid ideig, ahol szintén felolvasták a 12 pontot.) A járműre a város centrumában néhány esztergomi lakos is felszállt. A másik két autóbusz szerencsére nem követte az elsőt, hanem kívül maradt. A felolvasásra azonban már nem került sor. Az első autóbuszt a Sötétkapu másik oldalán már harckocsi fogadta. Azt is látni lehetett, hogy a hatalmas épület első és második emeleti ablakai géppuskásokkal és géppisztolyosokkal voltak „megtöltve". Amikor a jármú az élvonalra megérkezett, a kézifegyverek megszólaltak, a katonák elmondása szerint az ablakokban az előző napon átjött AVH-s katonák álltak, ők tüzeltek a járműre és az autóbusz mögött betóduló tömegre. Pár másodperc múlva megszólalt a harckocsi ágyúja is. A jelenlévők később tanúsították, hogy a harckocsiban egy páncélos őrmester ült, aki azonban a mellette lévő páncélos százados tűzparancsát nem hajtotta végre, sőt a tankból kiugrott, így a tűzparancsot maga a százados hajtotta végre, tüzelt a harckocsiból. A tankágyú lövedéke az autóbusz hátsó részét a két kerékkel együtt leszakította úgy, hogy az oldalra billent. A detonáció óriási volt, hiszen a körbezárt kis téren a hatalmas falak visszaverték a hangot. A gépkocsi vezetője, valamint azok, akik az autóbusz elején tartózkodtak nem sérültek meg. A géppuskások azonban tovább tüzeltek a menekülők után, akik igyekeztek a Sötétkapu város felőli oldalára kerülni. Négy halott maradt a Sötétkapuban, itt estek el futás körben. Az autóbuszban, szinte felismerhetetlenségig összeroncsolva öt halott maradt. Szemtanúk állítják: az autóbusz beérkezése előtt néhány perccel két középkorú férfi kerékpáron, kezében nemzeti zászlót tartva jött a hadosztály felé, akiket azonban a szemben lévő. ablakból géppisztollyal lelőttek. így közvetlenül a hadosztály-parancsnokság előtt és a Sötétkapuban meghaltak száma tizenegy volt, míg a sebesültek közül további hat személy vagy még aznap, vagy az utána következő napokban kórházban hunyt el. így tehát 17 halottja lett e nap vérengzésének. A 17 halottból egy idősebb nőt a parancsnokságtól kb. 150 m-re lévő trafikbódéban lőtt agyon a harckocsi vezetője, összerombolva a bódét is. Esztergom „sötét péntekje" délután egy óra tájban fejeződött be. A fegyverek elhallgattak. A város területén egyetlen orosz katona sem tartózkodott: magyar pusztította a magyart! A sötétkapui tragédiának mintegy 50-60 sebesült áldozata is lett. De az utólagos megállapítás szerint a könnyebben sérültek egy része félelmében nem is jelentkezett a kórházban. A halottakat a késő esti órákban szedték össze a sorkatonák és beszállították a hadosztály-parancsnokság belső udvarára, ahol katonai sátorlapokba burkolva a köralakú virágdombon helyezték el őket. Voltak közöttük olyanok is, akiknek egyes testrészüket - lábukat, kezüket - a tankágyú leszakította. A halottakról egy ideig sem a hadosztály-parancsnokság, sem pedig más szerv nem intézkedett. A parancsnokság épületét az ott elhelyezett őrség miatt megközelíteni sem lehetett. Az épületében tartózkodó AVH-s katonák, illetve személyek péntekről szombatra virradóan elhagyták Esztergomot és a Dunán keresztül, csónakkal Párkányba menekültek. Ezt szintén a sorkatonák mondták el. A városra mélységes csend borult... Ezen a napon a városban felelős intéző személy vagy szerv már, illetve még nem volt. Az események után telefonált a lakásomra a városi tanács elnökhelyettese, Horváth Klára, aki arra kért, hogy sürgősen menjek be a városházára és vigyem magammal Korencsi Istvánt is, aki szentgyörgymezői polgár volt, tekintélyes, köztiszteletben álló ember. Délután három órára be is mentünk mind a ketten; a polgármesteri szobában akkor már körülbelül tízen lehettek. Úgy emlékszem, ezek többségükben tatabányaiak voltak, talán ha egy-kettő volt helybeli. Ott volt a megyei párttitkár is, Nagy nevezetű, akinek javaslatára elhatároztuk, hogy megalakítjuk a Munkástanácsot. Ennek a feladata lesz - mondta Nagy - egyrészt kibővíteni a testületet, másrészt pedig gondoskodni a nyugalom és a rend helyreállításáról, a további vérontás elkerüléséről. A Munkástanács megalakulása után és /Nagy/ eltávozása előtt egy-két perccel a megyei párttitkár bejelentette, hogy nem is Munkástanács lesz, hanem Nemzeti Tanács. Hazafelé jövet sokat morfondíroztunk azon, hogy alig egy óra leforgása alatt a Munkástanácsból vajon miért lett Nemzeti Tanács, mi történhetett a fővárosban?! Mi ketten Korencsi Istvánnal párton kívüliek, illetve kisgazdapártiak voltunk. Ismétlem: voltunk, mert Kisgazdapárt már akkor sem volt. Úgy váltunk el, hogy szombaton újból összejövünk a szükséges intézkedések megtételére. Éjjel még voltak ugyan lövöldözések, de összecsapásról nem hallgttunk. (Évtizedek múltán tudtam meg, szinte véletlenül, hogy ezen az alakuló munkástanács ülésen Szalay Ferenc tanár is jelen volt, akit én addig nem ismertem. Őt szintén a tanácselnök-helyettes hívta be a„ helyi pártszervezet ajánlására. O volt ugyanis az, aki az előző napi, október 25-én este tartott tömeg - főleg diák - felvonulást szervezte; példás, fegyelmezett felvonulás volt ez, amit a párt is Szalay Ferenc érdemének tulajdonított, nagyon helyesen. Évtizedek múltán tudtam meg azt is, hogy az első két napon a Munkástanács elnöke Szalay Ferenc volt, később pedig a vállalati küldöttekből megalakult 34 fős Nemzeti Tanács elnök-helyettese lett. Szalay Ferenc bátor, önzetlen, fáradhatatlan igaz magyar ember, akinek tevékenységét mi akkor is nagyra értékeltük. Később „mások" is...) Ahogy megbeszéltük, szombaton össze is jöttünk; lényegében ugyanazok voltak ott, akik az előző „fekete pénteken". Megjelent egypár újabb személy is, azokat nem ismertem. A pártbizottságból álló Nemzeti Tanács megbeszélésének lényege az volt, hogy másnap, vasárnap újból összeülünk az üzemek és a vállalatok által küldöttek kibővítésével. Vasárnap 9-re, mire én bementem, az előző napi személyek közül csak 2-3 jelent meg, de megjelentek a vállalatok és üzemek küldöttei, akik közül talán a felét sem ismertem és életemben sem láttam. Ezek lettek az új Nemzeti Tanács végleges tagjai. Tehát ez egy teljesen ismeretlen társaság volt, ennek ellenére jól megvoltunk, közöttünk soha sem volt hangoskodás, vitatkozás, vagy lényeges eltérés az álláspontokban. A jelenlévőkön inkább csendes, komoly, gondterhelt arcokat láttam: a gondterheltség később is érezhető volt. Egy általam ismeretlen személy vállalta az ad-hoc elnökséget, aki engem javasolt a Nemzeti Tanács elnökének tisztére. Az adott körülmények miatt ezt vállalnom kellett és vállaltam is végig, mindaddig, amíg a Kádár-kormány 1956. december 13-án fel nem oszlatta a Nemzeti Tanácsokat. Dr. Bády István /EVID, 1989. okt., 10. szám/ Visszaemlékezések 1956-ra Kertváros temetőjében nyugszik Albecker Rudolf (1935 - 1956) alhadnagy. Sírhelye: III-as parcella, I. sor, 3. sírhely. A sír védett. Észtergom-tábori négy gyermekes család harmadik gyermeke 1935. március 13-án született Budapesten. Altalános iskolát Esztergomtáborban végezte el. Szobafestő szakmunkás bizonyítványát 1953-ban szerezte. A Tokodi Üveggyárban dolgozott, amikor 1955. november 12-én hívták be sorkatonai szolgálatra, Esztergomba. Piliscsabára, a 8. piliscsabai gépesített ezredhez 1955. december 13-án helyezték. 1956 tavaszán három hónapos gépkocsivezetői iskolába küldték Sárbogárdra. Az iskola befejezése után visszakerült az ezredhez. 1956. október 23-án este, az alakulatának kötelékében Budapestre vezényelték. A rádió környéki harcokban, illetve az ekkor elszenvedett sebesülésekben a pilscsabai ezred állományából Albecker Rudolf honvéd, Bajkai János honvéd, Kőszegi Imre szakaszvezető, Králl János őrvezető, és Szabó Kázmér honvéd vesztették életüket. Albecker Rudolf 1956. október 24-én éjjel fél háromkor sebesült meg először, haslövés érte. Ekkor segítettek rajta, bekötözték, és tovább maradt az autójánál. Négy órakor újabb találat érte, tarkóján kapott sebet. Nem sokkal ezután meghalt. Szülei 1956. október 26-án értesültek a tragédiáról. Rajner Miklós egészségügyi tiszthelyettes (az ismert esztergomi dr. Rajner főorvos fia) tudatta a családdal. Először a Szentkirály utcai kórház udvarán hantolták el. 1956. november 10-én a kerepesi temetőben temették el. 1956. november 28-án, a rákoskeresztúri temető 18. parcella 2 sor 6. sírhelyébe helyezték át. Az, hogy mégis Kertváros temetőjében nyugszik, az egy, 1957. január 23-án leszerelt sorkatonának köszönhető, nevezetesen Maros Fábiánnak, aki szintén esztergom-tábori lakos volt és most is az. Őt kerestem fel és kértem a visszaemlékezésre. Kecskeméten, a repülősöknél töltötte hároméves sorkatonai szolgálatát. Leszerelési szabadságon, a civil ruháért volt itthon 1956. október 23-án. A szabadság letelte után vonattal ment Budapestre. A vonatot az Északi összekötő híd előtt megállította két szovjet harckocsi. A vonat utasainak egy része a vágányok mellett, gyalog ment be a Nyugati pályaudvarra. Két napot vett igénybe, míg gyalog, „stoppos" teherautókkal kijutott Monorierdőig. Innét ment vonat Kecskemétre. Az alakulat katonáit „szélnek" eresztették novemberben. Hazajött. 1957 januárjában visszament leszerelni, ami január 23-án megtörtént. Már civilként, a leszereléskor hazafelé tartva, bement az Óbudai temetőbe. A temetői személyzettől kérte, nézhesse meg az elesett halottak listáit. A rákoskeresztúri temetőbe irányították. Itt a temetés előtt készült halotti fényképről felismerni vélte Albecker Rudolfot. A fénykép hátoldalán a parcella és a sír száma volt olvasható. A fényképet elhozta a családnak, ők egyértelműen felismerték. Édesapa és Ferenc bátyja exhumáltatta, ők voltak jelen kihantolásnál. Egyszerű fakoporsóban, katonaruhában volt, alatta saját, civil ingjében. Ez is az azonosítást segítette. Mindez 1957. február 24-én történt. Február 26-án örök nyugalomra helyezték Esztergom-tábor temetőjében. A jelzett sírhelyen látható sötét színű márvány síremlékét a honvédség állította. Posztumusz alhadnaggyá léptették elő. A bevésett felirat: „Albecker Rudolf 1935-1956 alhadnagy a Néphadsereg hősi halottja." * Az 1956. október 26-ai sötétkapui vérengzés áldozatai között esztergom-tábori is volt: Bugárdi József 28 éves segédmunkás, ő is benne volt abban az autóbuszban, illetve a tetején, amelyre tüzet nyitottak. Sírja Kertváros temetőjében van. Sírhelye: III. parcella, I. sor, 1-2. sírhely. Miután több nap után kiadták a holttestet, a család temette el. A síremlékén a felirat: „Bugárdi József 1928. 04. 18. - 1956. 10. 26." A sötétkapui márvány emléktáblán neve a második helyen szerepel. * Dr. Sári Pál, jelenleg Debrecenben élő nyugállományú fogorvos írásos visszaemlékezése (ő 1956. júniusában érettségizett Esztergomban, a Szent István Gimnáziumban, Piliscséven élő fiatalember volt): „Felvételiztem a Budapesti Orvostudományi Egyetem Fogorvosi Karán, ahol megfeleltem, csak az akkori szabvány szöveg szerint „férőhely hiányában" nem vettek fel, többszöri fellebbezés ellenére sem. (Később, 1957 februárjában pótlólag vettek fel 25 hallgatót és ezzel a csoporttal sikerült bejutnom az Egyetemre). A sikertelen fellebbezések után, egy kis segítséggel, 1956 szeptemberében az esztergomi kórház szülészeti osztályára kerültem „műtős-beteghordó" beosztásba. Koromnak megfelelően a napi politika nem érintett. így az október 23-ai budapesti eseményeket is csak másnap (24-én), a vasútállomásra érve tudtam meg, hogy vonatközlekedés nincs. Mivel a munkahelyemre minden nap szerettem volna bejutni, többszörös „autóstoppos" (teherautó!) átszállásokkal jutottam Esztergomba. A főutcán (Kossuth u.) hatalmas tömegben diákok vonultak, akik a „Míg az orosz itt lapul, magyar diák nem tanul!" szöveget kiabálták. Amikor az utca túloldalán két határőr sorkatonát fedeztek fel, többen feléjük indultak. A megszeppent kiskatonákkal mindössze annyi történt, hogy az egyensapkájukról a vörös csillagokat levették és megtaposták. Délelőttöm szokásos osztályos munkával telt (műtétek, szülések, sterilizálás, mosogatás stb.). Pontos időt nem tudok, de a délutáni órákban hozták teherautóval a sebesülteket a kórház udvarára. Az első meglepetésemre, volt kollégista ismerősöm, Farkas Kálmán (Szerszámgépipari Technikum) átlőtt bokával, féllábon ugrálva biztatott, hogy „győz a forradalom!" A sok sérültre való tekintettel a szülészeti műtőben is sebészeti beavatkozásokat végeztek. Elsősorban a sebészet főorvosa, dr. Oravecz István, és a fiatal sebész, dr. Csernohorszky Vilmos, valamint az urológia vezető főorvosa - sajnos a vezeték nevére már nem emlékszem, valamilyen Pista bácsi volt! (Dr. Marczell István főorvosról van szó - szerk.) A tragikus sérültek közül sajnos csak kettő neve maradt meg az egyre meszesedő fejemben. Mindkettő velünk egy időben érettségizett leányok voltak. Az egyik a Szerszámgépipari Technikumban 'érett' - talán Juhász Anna, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos, mármint a nevében aki tüdőlövést kapott és rövid idő alatt meghalt. (A név sajnos jó, 19 éves volt!). A másik, a Tanítóképző igazgatójának a lánya (Homor?), aki egy combszilánk utáni „gázödéma" fertőzésben, a műtét utáni másnapon halt meg. (Igen, a 19 éves Homor Ottilia Máriáról van szó! - szerk.). Mivel ennyi tömeges sérült már nem volt, én a továbbiakban csak szülészeti munkát végeztem, így az esetleges további sebészeti tragédiákról nem tudok." Mindkét név megtalálható a Sötétkapu márvány emléktábláján, a hatodik és hetedik során. * Esztergom-tábor hívő emberei, magukévá téve az Esztergom Város Nemzeti Tanácsa október 31-ei és november 2-ai ülésén a „Mindszenty hercegprímás úr fogadása" tárgyában hozott határozatát, elkészítették a virágos diadalkaput. Az „érkezése Esztergomba november 3-ra várható" - áll a dokumentumban. Ebben a témában visszaemlékezők: Stiglmayer Gyula (64 éves) és Marosi József. (76 éves). Tőlük tudom, hogy az idő rövidsége miatt azonnal hozzáláttak a templomkert bejárata előtti országút-szakasz fölött, a diadalkapu építéséhez. Ezért november 3-án éjszaka és hajnalban is dolgoztak, ácsolták a faszerkezetet. A munka fő mozgatói voltak: Tóth János plébános, Tóth József, a helyi Kossuth Tsz elnöke, Harcz Elek, mezőgazdasági gazdálkodó. Az állványzat elkészült, virág-, és zöldágas díszítést kapott, rajta „Isten hozott" felirattal. Ez a felirat Dorog irányából volt olvasható. Abból az irányból várták a hercegprímást. Mindszentyt országos kötelezettségei a fővárosban tartották. Nem jött Esztergomba. A diadalkapu két hétig állt. (Folytatás a 6. oldalon)