Esztergom és Vidéke, 2006

2006-03-23 / 12. szám

2006. március 23. Esztergom és Vidéke 3 Hegedűs András beszéde a Honvédtemetőben A mai napon több ezer településen, ahol magyarok élnek, elhangzanak a Nemzeti dal gyermekkorunk óta jól ismert szavai. Nekünk is, akik most itt vagyunk a szentgyörgymezei honvédtemetőben, óhatatlanul Petőfi sorai jutnak eszünkbe: „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak ". Tiszteletet adni jöttünk, és emlékezni. Emlékezni, még akkor is, ha ez nem a személyes kapcsolatból, hanem a történeti tudatból fakad. Múltunk ismerete pedig annál is inkább fontos, mert a jelen a múltban gyökerezik, a jövő pedig mindkettőben. Milyennek is látjuk hát a kort, melynek eseményeit, szereplőit jól ismerjük? Azt mondhatjuk, hogy alapvetően igaznak, melyet maga az idő igazolt, pontosan úgy, amint azt Petőfi Voltak fejedelmek című versében megírta: „Voltak fejedelmek, Akiknek emlékoszlopot emeltek, Magast és fényest, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop? ... elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, ami nem az" Mennyire igaz szavak. Hazugságra nem lehet építeni semmit. Sem életet, sem politikaj rendszert, mert előbb utóbb ellentmondásba keveredik és elbukik. Am 1848-49 forradalma nem bukott el, nem belső gyengeség, önellentmondás okozta vesztét, hanem külső katonai erő roppantotta össze. Miben gyökerezett az a csoda, mely egy év alatt saját hadiipart, önálló hadsereget hozott létre, mely képes volt Európa egyik legnagyobb hadseregét számos győztes csata után kiűzni az ország területéről? Ezt a hatalmas teljesítményt nem szemlélhetjük csak önmagában, hiszen a forradalmat a reformkor készítette elő, mely létrehozta a Tudományos Akadémiát, hidat és vasutat épített, folyókat szabályozott. És mi volt e tettek mozgatórugója? Pénz és tehetség sikeres találkozása? Lehetne ez is a válasz, de nem az, hiszen az akkori mágnások a pénzt és tehetséget nem saját boldogulásukra, hanem a nemzet javára fordították, jól tudva, hogy „non sibi soli vivere, sed aliis profícere", vagyis nem önmagunkért, hanem mások hasznára élünk. Vajon mikor ajánlják fel a mai mágnások egy évi teljes jövedelmüket a nemzet céljaira? A fejlődés motorja tehát alapvetően morális síkon keresendő, mint Berzsenyi írja „mert minden állam támasza, s talpköve a tiszta erkölcs, mely ha elvész, Róma ledől, s rabigába görbed." Őseink pedig minden jognak és erkölcsnek forrását Istenben látták. Petőfi maga is így határozza meg a küzdelem célját: „Szent a csata, nem harcolunk királyért: Király ellen szabadságunk, Istenünk és hazánkért!" Sokan kérdezhetik most, mi köze Istennek március 15-éhez? Ugyanaz, ami a Himnusznak a nemzeti ünnephez. Hiszen a himnusz nem más, mint imádság, s ha ezt énekeljük, hívők és nem hívők, nem teszünk mást, mint Istenhez könyörgünk nemzetünkért. Rákóczi is zászlajára íratta híres jelmondatát: Istennel, a hazáért és a szabadságért! De mi volt a '48-as zászlókon? Egyik felén a címer, a másikon pedig Magyarország Patrónája: Szűz Mária. Ősi nemzeti szimbólumról van szó, hiszen évszázadokon át pénzeinken Máriát hordoztuk felekezeti különbség nélkül. A protestáns erdélyi fejedelmek Bocskai, Bethlen, a két Rákóczi György is verettek máriás pénzeket. Damjanich János kardpengéjére a Nagyasszonyt vésette. Ezért, amikor valaki azon viccelődik, hogy Szűz Mária levette a kezét Magyarországról, és nekünk kell magunkon segíteni, akkor egyrészt bántja Magyarország Patrónáját, vagyis vallási érzéseket sért, másrészt nem törődik az ősi nemzeti szimbolikával sem. Ugyanakkor önteltségében azt képzeli, hogy mi önmagunkban elég erősek vagyunk a problémák megoldására. Ez ugyanolyan meseszerű, mint amikor Münchausen báró kihúzza saját hajánál fogva magát és lovát a mocsárból. Az ilyen kijelentések az egoizmusból fakadnak. Sajnálatos volt hallani az egyik neves színésztől, hogy neki nincs példaképe, ő önmaga akar lenni. Pedig korunknak minden eddiginél nagyobb szüksége van példaképekre, és 1848-49 sok ilyen személyt állít elénk. Nem csupán a nemzetéért lángoló költőt, hanem a haza bölcsét, aki megfontoltan szól, vagy inkább hallgat, sem hogy rossz időben, rosszat mondjon, vagy a legnagyobb magyart, aki mindenét feláldozta nemzetéért, vagy a tábornokokat, akik mindhalálig hűek maradtak ahhoz a nemzethez, melyhez születésük szerint nem is mind tartoztak, de életükkel és halálukkal eggyé olvadtak vele. Példát mutatnak nekünk arra, hogy az egy nyelvű és egy törvényű ország esendő. Tekintsünk hát e példaképekre és tanuljunk tőlük! Tanuljuk tőlük a szabadság helyes értelmezését! 1848-49 hősei, bár a szabadságért küzdöttek, szabadságvágyukban mégsem feledkeztek meg arról, hogy nincs abszolút szabadság, mert az korlátok közé van szorítva. Nem tehetünk meg bármit, amit akarunk, mert az előbb vagy utóbb a másik ember szabadságába ütközik. Tanuljuk tőlük megbecsülni a szavak értelmét, mert a mai fölfordult világban már a szavak jelentését is kiforgatták, és olyan időket élünk, amikor erény lett a neve a bűnnek. Tanuljunk tőlük önzetlenséget, hogy ne önmagunkért, hanem mások hasznára éljünk! Tanuljunk tőlük önfegyelmet, mert csak az tud győzni, aki önmagát győ^i le. És legfőképpen tanuljunk tőlük Isten iránti bizalmat. Térdeljünk le, mert - mint Pascal mondja - az ember akkor a legnagyobb, ha térdel, és Petőfivel együtt mondjuk: „Isten, magyarok nagy Istene, légy népeddel, hű népeddel, jó népeddel." Ha ezt tesszük, látni fogjuk ennek gyümölcseit, és örömmel mondhatjuk Vörösmarty szavaival: „Hála égnek! _ Még van lelke Árpád nemzetének." Emlékezés Zolnay Lászlóra... „Esztergom szívemnek gyermekkorom óta végtelenül kedves volt. Már az ottani Vár-ásatások során is sokat jártam ott. Jól ismertem Zákonyi Mihályt, a prímási levéltárost, a nagyszerű kutatót. A prímási palotában is akadt ismerősöm: ott volt Beresztóczy Miklós, akit még fiatal pap korából ismerek... S Esztergom gyűjteményei? A Kincstár, a Keresztény Múzeum, az esztergomi vár - egy darab abból az Európából, amelyből ez időtt mintha kirekesztettek volna... így történt, hogy az 1953. esztendő első munkanapján - sok-sok régi kedves emlékemet felidézve - felutaztam Esztergomba..." Ezekkel a szavakkal kezdi esztergomi éveire való visszaemlékezését „Hírünk és hamvunk" című memoár kötetében dr. Zolnay László - az 1916. március 10-én született kitűnő műtörténész - aki 1953-59 között az esztergomi Balassa Bálint Múzeum igazgatója volt, de ellátta a Keresztény Múzeum és a Vármúzeum felügyeleti teendőit is. S hogy városunk iránti vonzalma és érdeklődése valóban őszinte volt, azt bizonyítja több tucat tudományos és ismeretterjesztő publikációja, amely Esztergommal és környékével foglalkozik. Kiemelkedik közülük Dercsényi Dezsővel közös munkája az „Esztergom "(1956), a Prokopp Gyulával közösesen készített „Esztergomi útikalauz" (1957), az „Esztergomi vár" című monográfia (1960), és a Lettrich Edittel együtt írt „Esztergom "(1963). Nevéhez fűződik az Annales Strigonienses II. világháború utáni első számának megjelenése is (1960). Később a Budapesti Történeti Múzeum tudományos főmunkatársa lett. Életének fő műve a budavári gótikus szoborlelet-együttes feltárása volt. Esztergomhoz fűződő kapcsolatai barátai és tisztélői révén haláláig fennmaradtak. 1986-ba hunyt el Budapesten. K.E. ... és Gadányi Jenőre 1896. március 28-án született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János volt a mestere. 1925-ben elnyerte a Szinyei Társaság díját. 1927-ben tanulmányutat tett Párizsban. Különösen Braque, Picasso, Matisse és Légér művészete hatott rá. 1927-től szerepelt a KUT kiállításain és egyik alapító tagja volt az UME-nek. 1945 után az Európai Iskolához csatlakozott. 1946-48 között a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára volt, ám a diktatórikus művészetpolitika művészi szemlélete miatt nyugdíjba kényszeri tette. Ettől kezdve teljes mellőzöttségben, visszavonultan élt Békásmegyeren, de művészete éppen ezekben az években teljesedett ki. Az ötvenes évek derekán feleségével Remenyik Zsigmond, olykor Berda József, de legtöbbször a Kassák házaspár társaságában többször járt és dolgozott Esztergomban. Ezek a látogatások többnyire Dévényi Iván meghívásának voltak köszönhetőek, aki Gadányi első esztergomi gyűjtője volt. Ő szervezte és rendezte a művész első esztergomi kiállítását is 1954 októberében az MSZBT székházában. Második - szigorúan zárt körű - esztergomi tárlatára 1955 decemberében a Keresztény Múzeum restaurátor műhelyében került sor. 1957 nyarán Gadányi hosszabb időt töltött Esztergomban Kassák társaságában. 1959-ben pedig az ő kiállításával nyílt meg a Keresztény Múzeum új időszaki kiállítási részlege. A tárlatot Dévényi Iván nyitotta meg. Ez alkalommal került kiadásra a művésznek a rajzról 1958-ban írott - 20 tusrajzzal illusztrált - tanulmánya, az első önálló Gadányi-kiadvány. Halálát követően 1964-ben ugyancsak a Keresztény Múzeumban nyílt meg Gadányi első esztergomi emlékkiállítása. Időközben özvegye úgy határozott, hogy - elhunyt férje korábban kinyilvánított szándékának megfelelően - a Gadányi-hagyatékot a Keresztény Múzeumnak ajánlja fel hálája kifejezéseképpen. Ám az illetékes minisztérium arra kérte az egyházi gyűjteményt, hogy tartsa meg hagyományos gyűjtési profilját, így a Keresztény Múzeum kénytelen volt lemondani a Gadányi-gyűjtemény befogadásáról. Végül Esztergom Város Tanácsa fogadta el az özvegy megismételt ajánlatát, így a hagyaték őrzéséről és bemutatásáról a Balassa Múzeum gondoskodik. A gyűjtemény számos alkalommal került már bemutatásra az ország különböző városaiban, így Budapesten is. Legjellegzetesebb darabjai állandó díszei a polgármesteri hivatal termeinek, sőt az egyik tanácsterem a művész nevét viseli. Végezetül néhai Mucsi András művészettörténész Gadányi Jenő és Esztergom című tanulmányának záró sorait idézzük: „... Gadányi Jenő szerepe nemcsak Esztergom képzőművészeti és múzeumi életében úttörő jelentőségű az 50-es években, de művészetének magát emésztő, hamu alatti izzásával lángra tudta lobbantani a magyar avantgarde művészeknek a szocreál évek alatt lappangó legjobb erőit is. Példájával önbizalmat és indítást adott a megújuló magyar festészetnek". (Kaposi) Sziklai Károly bemutatkozása Kertvárosban (nati) Március 10-én a Féja Közösségi Házban a megszokottnál is nagyobb számú érdeklődő jelenlétében nyílt meg a Nyergesújfaluban élő és alkotó Sziklai Károly festőművész tárlata. A megjelenteket a Ház igazgatója, Tóth Tamás köszöntötte, majd felkérte dr. Szabó Ferenc jogász-bírót (fotónkon) a kiállítás megnyitására, aki személyes hangvételű ajánlását azzal kezdte, hogy 15 évvel ezelőtt látta először a művészt alkotás közben. A csodaszép képek látványa ihletet adott, és ott, a műteremben, azonnal odaállt a művész mellé és megfestette élete első képét. Ez adta a bátorságot, hogy elvállalja a tárlat megnyitását és ajánlja a falon lévő 45 különböző technikával készült képet az érdeklődők figyelmébe. Közöttük a felhordásos módszerrel készült, többrétegű, szinte domborművet is. Ezt a módszert Németországból hozta. Lényege az, hogy a még meg nem száradt festékre fűrészpor-forgács keverék kerül. Majd erre újra festék és fűrészpor-forgács. Éz ismétlésre kerül annyiszor ahányszor a művész el nem éri az elképzelt térbeli alakzatot. Utolsó rétegként, a megszilárdult térbeli felület kerül „lufestésre". Az így készült kiállított kép címe: „Öreg-kő". Sziklai Károly ötven éve fest és rajzol, legaktívabban az utolsó 15 évben. Első önálló kiállítása 1994-ben volt. Azóta 123 egyéni és 52 csoportos kiállításon mutatta be termékeny munkásságát. A mostani anyagban találhatók olyan alkotások is, amelyek Hollandia és Németország területén tett tanulmány-útjain készültek, vagy annak emlékei alapján festette. Tevékeny élete alatt megalakította a Táton működő, mára már elismert, nevet szerzett, Duna Művészkört, annak most tiszteletbeli elnöke. A környéken működő képzőművészeket mindig segítette, támogatta, jó tanácsokkal látta el. Ez a segítség határon túlra is nyúlik. Párkány, Kéménd, Nána, Ebed, Kőhídgyarmat képzőművészei is mindig számíthatnak rá. Létrehozta a Nánai Sziklai Alkotótábort, amely idén nyáron is kinyitja kapuit. 2004-ben megalapította a festőtábort Bajóton, valamint a Millenniumi Emlékház Galériát. A művész nagyon büszke arra, hogy 2002-ben a Vatikánba került egy Pilisszentkeresztről készült alkotása. Ezen kívül a Szalézi Rend budapesti központjában és több környékbeli katolikus plébánián és református gyülekezeti teremben megtalálhatók Sziklai Károly képei. Tiszta szívvel meri ajánlani a kiállítás anyagát az elmélyült nézegetésre. Dr. Szabó Ferenc zárásként kérte a jelenlévőket, vigyék el hírét a kiállításnak és mondják el, érdemes megnézni a tárlatot. A tárlat április 3-áig tekinthető meg, munkanapokon 9 és 19 óra között.