Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
19 Esztergom és Vidéke 2006. s ze ptember 14. Emlékeimből Besey László ny. gyémántdiplomás tanár 1995-ben elkészült emlékiratából tavaly már közöltünk néhány részletet (EVID, 1996. nov. 28.) A szerző 1948 óta Esztergomban él; 1953-tól 1956 végéig a Komárom Megyei Tanács Oktatási Osztályának vezetője volt, a forradalom hónapjában a hivatal választott munkástanácsának tagja. 1994-ben - október 23-a alkalmából - Pro Urbe Esztergom kitüntetést kapott. (...) A tanácsi dolgozók egy része november 5. után már bement a hivatalba, de inkább csak azok, akik Tatabányán laktak, vagy valamilyen közlekedési eszközzel be tudtak menni. Egyrészt nem volt rendszeres közlekedés, másrészt féltek is a dolgozók a bizonytalan utazástól, hiszen nem lehetett tudni, hogy az orosz csapatok merre, hol jelennek meg vidéken is. November 8., a megyei tanácshoz történt visszahívásom után csak nagyon lassan indult meg a szakosztályok tevékenysége. Igen hiányos létszámmal dolgoztak, sok volt az üresjárat, hallgattuk a budapesti és természetesen a Szabad Európa Rádió híradásait, egyéb idegen adókat, latolgattuk az eshetőségeket. (...) Feleségemnek megígértem, hogy vasárnapra - november 1,1-ére - hazajövök Esztergomba. Úgy is történt. Szombaton - közlekedési eszköz hiányában - gyalog indultam el Tatabányáról Schlippert Ferenccel együtt Vértesszőlős-Tata-Dunaalmás irányában azzal az elképzeléssel, hogy útközben majd csak akad számunkra valamilyen jármű, amelyik felvesz minket. Schlippert Feri azért jött velem, mert a felesége esztergomi lány volt, és a forradalmi események idején hazajött a szüleihez. Tata előtt utolért minket a megyei tanács Mercedese, a sofőrön kívül egy orosz tiszt ült benne és személyzeti osztályunk igen csinos adminisztrátornője, aki tudott oroszul. Ám hiába integettünk nekik, nem álltak meg, és nem vettek fel. Tata után jött aztán egy tehergépkocsi, az felvett minket, és elvitt Dunaalmásig. Dunaalmáson érdekes találkozónk volt budapesti ellenállókkal. Négyen vagy öten voltak, csupa fiatalok. A tatai bekötőúthoz közel a fák alatt pihentek, és tőlünk érdeklődtek, hagy nincsenek-e itt a környéken oroszok. Elmondták, hogy november negyedike után egy pár napig Budapesten harcoltak az oroszok ellen, és akik közülük meg-maradtak, most a nyugati határ felé tartanak. Igen bő ruha volt rajtuk, nadrágjaik és dzsekiszerű kabátjaik meg voltak rakva kézigránátokkal. Áz egyik éjszaka sikerült nekik kijutniuk Budáról, és szerencsésen elvergődtek Dunaalmásig. Mi további sikeres utazást kívánva nekik, Dunaalmásról újra gyalog mentünk Süttőig. Ott, már benn a faluban két vagy három orosz tank előzött minket. Nem valószínű, hogy Dunaalmáson összecsaptak volna velük a mi szabadságharcosaink, mert hallottuk volna a csatazajt. Süttőn egyébként szerencsénk volt. Nem sokkal azután, hogy az orosz tankok elhúztak mellettünk, a falu közepe táján találkoztunk dr. Pintér Zoltán táti állatorvossal. Egy szürke Opel kocsija volt, mondta, hogy rövidesen indul haza, onnét meg Esztergomba, és szívesen elvisz minket. Különben régi ismerősöm volt. Mondanom sem kell, hogy mennyire megörültünk ennek a váratlan találkozásnak. Szerencsésen eljutottunk Tátig. Ott Pintér Zoli engem és Schlippert Ferit letett a szüleim lakásánál, ő pedig hazament azzal, hogy rövidesen jön értünk, és megyünk tovább Esztergomba. Ügyanis a felesége szülés előtt volt, már bent az esztergomi kórházban. Szüleim szerfelett megörültek nekem, természetesen én ugyanúgy nekik. Gyorsan kibeszélgettük magunkat, közben édesanyám mindjárt elénk tett egy kis ennivalót. Sándor öcsém is átjött, ő szemben lakott a szüleimmel, és a táti általános iskolának volt az igazgató-helyettese. Nemsokára azonban előállt Pintér Zoli az Opellel, és nekünk búcsúznunk kellett. Megérkeztünk a falu végére. Ez úgy öt óra után lehetett, már erősen alkonyodott. Az elágazásnál orosz katonaság állta el az utunkat. Az út másik oldalán, géppisztolyos orosz katonákkal körülvéve, három ponyvás teherautójuk állott. Kettő közülük meg volt rakva magyar fiatalokkal, a harmadikban is voltak valamennyien. Mindhárom a falu felé fordulva, tehát velünk ellentétes irányban állt. Minket azonnal három géppisztolyos orosz katona vett "kezelésbe". Kinyitották az ajtókat, és bekiabáltak: - Davaj dokumenty! Elővettük személyi igazolványainkat, de én gyorsan előkaptam a Pintér Zoli orvosi táskáját, megmutattam nekik, és mondtam oroszul, hogy orvosok vagyunk, sürgős nehéz szüléshez kell mennünk, hátul meg a gyerek apja ül. Volt a közelben egy tiszt, annak szólt az £gyik katona, hogy mi a helyzet. Én meg persze odabentről mutogattam az orvosi táskát, és mondtam a magamét. -Jegytye (menjenek)! - szólt rövid gondolkodás utána tiszt -, és visszaadták az igazolványainkat. Az enyémet éppen fordítva nézegette zseblámpával az egyik katona. Nagy kő esett le a szívemről, mikor magunk mögött hagytuk az oroszokat. Ehhez mindjárt hozzáfűzöm, hogy mi lett a sorsa a három teherautóba bezsúfolt magyar fiataloknak, bár erről csak úgy két hét múlva hallottam először, biztosabban pedig csak a következő évben, a tököli internálótáborban szereztem tudomást. A megyei tanács kereskedelmi osztályának volt az egyik dolgozója Szűk Ferenc, aki Nagysápon lakott. O mesélte el nekem, hogy mi történt a fiával november 10-én, szombaton, pont azon a napon, amikor minket Táton az oroszok megállítottak. Az ő fia is rajta volt annak a bizonyos három orosz teherautónak az egyikén, amelyek Tát község bejáratánál állottak. Szűkék várták haza a fiukat, de az csak nem jött. Kétségbe voltak esve, hogy hol lehet. Egész éjjel nem aludtak. Végül másnap délután teljesen kimerülve hazavánszorgott. Szülei már jobbra-balra keresték őt a környéken. Az oroszok ugyanis a Budapest-Győr főútvonal mentén, főleg útkereszteződéseknél szedték össze a fiatalokat, és teherautókra rakták fel őket. Szűk Ferenc fiát is így fogták el, amikor hazafelé tartott, ő is felkerült az egyik teherautóra, úgy emlékszem a harmadikra. Késő este aztán ezek a teherautók elindultak velük a Duna mellett Nyergesújfalun, Süttőn, Dunaalmáson keresztül Tata irányába. Szűk Ferenc fia azonban igen merész tettre szánta el magát: Dunaalmás után az egyik kanyarnál, egy nagyobb zökkenőnél hirtelen kiugrott a kocsiból, és a sötét éjszakában egyenesen az árokban kötött ki. Hogy az őr miért nem vette észre, az rejtély maradt. Szerencsés volt az esése is, megúszta némi horzsolással, kisebb zúzódással. Egy darabig lapult, de aztán összeszedte megmaradt erejét, valahogy betájolta magát, és árkon-bokron, hegyen-völgyön át elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A falvakat mindenütt igyekezett kikerülni. Ebben meglehetősen jó tájékozódást jelentett számára a kutyaugatás, virradat után meg a tornyok. Végül szerencsésen hazaérkezett Nagysápra. Hogy mi lett azok sorsa, akik Tatáig vagy később nem tudtak szintén megszökni - ezt már csak Tökölön tudtam meg 1957 nyarán. Ha jól emlékszem, 1957 tavaszán - amikor még otthon voltam Esztergomban - hallottam Dobi István, az akkori államfő nyilatkozatát, amely körülbelül így szólt: - Mostanában az ellenforradalmi reakciós és szovjetellenes erők részéről olyan vádak érik a Szovjetuniót, hogy katonáival magyar fiatalokat internáltatott szovjet területre, sőt kihurcolásuk jelenleg is folyik. Ez szemen szedett hazugság! Én, mint a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke a leghatározottabban kijelenthetem, hogy a szovjet alakulatok egyetlen magyar állampolgárt sem vittek ki az ország területéről. 1957 nyarán viszont már a tököli internálótáborban voltam. Ott az egyik II. emeleti helyiségben kb. egy hétig a közvetlen szomszédom, Faludy Zoltán, ötödéves „veszprémi mérnökhallgató volt. 0 elmesélte nekem, hogy még 1956 novemberében esett az oroszok fogságába, akik sok fiatalt összeszedtek, különös tekintettel a főiskolai és egyetemi hallgatókra. Az oroszok a veszprémieket Székesfehérvárra szállították, ugyanoda érkeztek a tatai szállítmányok is. Itt aztán vasúti tehervagonokba rakták őket, és kivitték a Szovjetunióba. Ahogyan Faludy Zoli elmesélte nekem, Sztrij városában Magyarországon összefogdosott több mint négyezer magyar fiatalt tartottak fogva szigorú őrizet alatt. 0 például a sztriji börtönben volt becsukva. Valamennyinek lenyírták a haját, hogy ha esetleg megszöknének, azonnal felismerhetők legyenek. Arra már nem emlékszem, hogy meddig voltak a Szovjetunióban, de az bizonyos, hogy amikor hazakerültek, itthon Kádár legényei letartóztatták őket, és eljárást indítottak ellenük az illetékes helyi hatóságoknál. Úgy hírlett, hogy közülük jónéhányan börtönbüntetést is kaptak. Faludy Zoli megúszta a tököli internálással. Hogy meddig tartották ott, azt nem tudom, mert minket, az 56-os Komárom Megyei Tanács Munkástanácsának volt tagjait egy hét múlva rabszállítóval visszavittek Tatabányára, a megyei rendőrfőkapitányságra. (...) Besey László /EVID, 1997. okt. 23., 43. szám/ Nagyfalusi Tibor '56-os verseiből Talán búcsú... „Aki bölcsen szól, de jogtalan cselekszik, legfőbb büntetésre érdemes, mert bűnét kérkedő beszéddel leplezi" (Euripidés) (...) Mert sivatag már ez a vers is forró sivatag a gyászé hiába kutatom görcsös ököllel hitemet benne s önmagamat itt csak a gyász van a gyász kegyetlen homok a pórusaimban szemhéjam alatt is fel-fellobbanó homok-parázs Orkánban kavargó fekete hordák itt csak a szél van a gyász gyilokkal lopták életünket hazugsággal a holtat is szűkölve elvonszolnák de körömmel csügg rajta a szív összeszorított foggal hazudtak szóval érveléssel csak fegyverekkel mondtak igazat s óvnák hitünket most a rablók, de az ott van nézd a szótlan holt-halomban íme csak az növekedhet aki nagy már mert szabad És sivatag már ezért e vers is és ezért csak gyász van és a szél rímek dallamok délibábok lelkes csodáit elorozták köröttem a sötét szélben vaíjút-ringató kóró-ország Jaj az a sír azok a sírok - emlékező értelem jaj mért akarod makacs erőddel megjelölni a jeltelent Kiről csak annyit mond a tábla kósza betűk a sír felett hogy ápolónő és szürke szoknyát sötétkék kardigánt viselt jaj mért súgod, hogy tán enyém volt, Zsazsának hívtam, Pestre ment És emlékszel rá a könyveslétrán böngészte Bebelt, Platónt emlékszel rá - s jaj zúzott testtel lobogó haját iszamosnak szemében mohó tüzeit hamunak miért látod Kit hazájából száműzettek testvéri vastalpak tapostak a névtelenek százezerjét jaj miért kísértesz megnevezni Jaj a tenger névtelent miért tudnád te megnevezni Takarjátok be asszonyom bátyáim íjjá-feszült testét nagyapám kifolyt szemeit félalma-mellű kishúgom takarjátok be arcukat bolyhos kendővel földdel és zokogjátok hogy csak tiétek én nem ismertem és nem tudom nem tudom őket megnevezni - biztassatok hogy százszor hullunk de mindig százegyszer kelünk fel kiáltsátok mert ősz van ismét fordul a világ növekedni nem érzi terhét szívvel csonttal nem is csikordul nem is nyög fel és közönye lassan jég lesz bennem és tudom hogy végül szerterobbant Mert ősz van ismét sárba vérbe a falevél egyformán pereg a kifosztott fűszál is fejet hajt - harmattól vértől? Ősi törvény ez - egyremegy - A világ fordul és nem érti hogy így csak azok halála fájhat kiket az ember látott - élni Aztán egyszerre semmi sincsen csak a gyűlölet és a szél vallatja még a némaságot de az csak magának felel már nem is könyörög nem is átkoz és egyedül vagy a sivatagban hol nincsen árnyas enyhe hely hol a forró gyász elől már nincs menekvés - csak a gyászhoz Minek maradtál - tanúnak őrnek? A némaság ajkát szorítja csak a szél üvölt a szél táncoló kötél golyósüvöltés szörnyű vonatok füttye szél szívedben sivár gyötrelem harmónia a rádióban operett lenge tánczene mindegy éltél és így maradtál - és semmit sem tehetsz ellene De látnod kellett és hazudni nem fogsz A bűntudat mégegyszer nem lesz a becsületed rejteke Nyugodtan várhatsz rettegés már tebenned többé nem lakik ha élni szégyenlesz - belehalsz majd És mindig kell tizenharmadik Szeged, 1956. november 9. Vége...?! Itt már ilyen szörnyű rend van az élők hisznek a holtakban s a holtak azok kik remélnek Néhány odú is üres már kibújtak a délceg férgek - az ő rendjük is ők csinálták gazda szemmel hízlalgatják nekilátnak a törvénynek Itt már ilyen szörnyű csönd van - kézcsókkal és tőr hegyével lovagjai szent Hitüknek - büszkén csak ők kiabálnak élőkön és halottakon öntudattal ők ítélnek Mielőtt egy féllépésnyit ímmel-ámmal csúsznak-másznak ősz fejüket összedugják tanácskoznak gonddal mérik - bár a számla rokonnak jut - nehogy túlmérjék a boltjuk szolidságát szelídségit Értékelik faját színét árfolyamát most a vérnek latolgatják literszámra osztályát is félve nézik - ily méltányos féllépésnek önköltsége haszna ára megtérült-e vérben nékik? Szeged, 1956. november 23.
