Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
2006. dece mber 19. Esztergom és Vidéke 13 Diákkori emlékek '56-ról 1956 őszén elsős gimnazisták voltunk. Az októberi eseményeket itt éltük meg e városban. 1956. október 26-án reggel mi, a Dobó gimnázium tanulói - úgy mint a többi iskola diákjai is - osztályfőnökeink vezetésével kivonultunk a Széchenyi térre. Talán azt sem tudtuk, hogy miért megyünk valójában, csak azt tudtuk, hogy az egész város gyűlésre vonul oda. Kinn a téren már tengernyi tömeg várakozott. Minket a bíróság épülete elé vittek. Ott hallgattuk a szónokokat, akik a beérkezett buszok tetejére állva ismertették az előző napi eseményeket. Nemzeti színű karszalagos emberek ugráltak a buszok tetejére. Némelyik verset mondott, volt aki arra kérte fel Esztergom lakóit, hogy tegyünk mi is valamit a forradalomért. Az egyik szónok felszólította a résztvevőket, hogy nyittassák meg a megyei bíróság épületében levő börtön kapuit. A felszólításra kitárultak a hatalmas kapuk, s mi, kis gimnazisták bementünk megnézni: milyen a rabok élete, ellátása. Emlékszem az udvarra sebtében kihozott kondérra, a benne gőzölgő gusztustalan, kellemetlen szagú löttyre, amit ételnek neveztek. Aztán kijöttünk a börtön udvaráról. 11 óra körüljárt az idő. A tömeg oszladozni kezdett. Volt, aki a buszmegállóba sietett, mert a Sötétkapuhoz - a Prímás Pince melletti alagút-szerű átjárót nevezték így - igyekezett. Híre érkezett, hogy hírhedt pártvezetők ott bújtak meg, s onnét akarnak továbbszökni. Fogjuk el! - hangzott a tömegből. így tehát jónéhányan busszal akartak odamenni. Mi, diákok, készülődtünk haza, ebédre. Két osztálytársammal együtt elindultunk a Bajcsy-Zsilinszky úton a Tanítóképző felé, mert mi menzások voltunk, ott ebédeltünk. Gyönyörű napsütésben bandukoltunk, s izgalommal beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről. A Fürdő szálló előtti kanyarban jártunk, a mai 1001 aprócikk üzlettel szembeni oldalon, mikor a hátunk mögött szörnyű dübörgést hallottunk. Hirtelen hátra fordultunk, s félelmünkben földbe gyökerezett a lábunk. Alltunk dermedten. Egy tank dübörgött szinte felénk, hihetetlen gyorsasággal. Oly gyorsan jött, hogy a kanyart nem tudta bevenni, s hatalmas lánctalpaival felfutott az 1001 mellett levő kis trafik előtti járda kőkorlátjára, s azon fennakadt. Dübörgéssel, felbődülő motorral próbált hátrafelé menetben lejönni az akadályról. S közben eszeveszetten forgatta ágyúcsövét. Szinte az orrunk előtt, velünk szemben. S mi csak álltunk. A félelemtől a lábunk nem mozdult. Aztán hirtelen futásnak eredtünk, s mint a nyúl, oly gyorsan befutottunk a Fürdő szálló bejáratán. Ott lapultunk remegő lábakkal, míg a dübörgő szörnyeteg fol nem törtetett a várúton. Ekkor mi, mint minden gyerek, elfelejtettjük előbbi félelmünket és gyors léptekkel siettünk fel a Sötétkapuhoz. Útközben gyorsan megbeszéltük: úgyis ebédelni megyünk a képzőbe, még van egy kis időnk körülnézni fent, a Sötétkapu bejáratánál. Jöttek mások is arrafelé. Már egész kis tömeg volt ott fenn, amikor odaértünk. Benéztünk az alagútszerű átjáróba. Láttuk szemben a tankokat, amint felénk - tehát a város felőli bejárat felé - irányította ágyúcsövét. Amint ott nézelődtünk, megjelent kedves tanárunk, az igazgató-helyettes Mosonyi Jóska bácsi, aki ránkripakodott, s azonnal bezavart a Tanítóképzőbe. Nincs itt semmi keresnivalótok! - mondta. S mi befelé indultunk. A képző kapujához értünk, mikor láttuk, hogy egy emberekkel megrakott busz pöfög fölfelé a Várhegyen. Rajta fürtökben lógtak az emberek, s a tetején valaki egy, a gyűlölt címertől megszabadított nemzeti színű zászlót tartott. De akkor mi már mentünk is be az épületbe. Alig telt el egy-két perc, s még csak az intézet folyosóján jártunk, mikor az egyik tanár kiabálva tuszkolt minket lefelé a lépcsőn az alagsorba. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Remegtek a vastag falak. Mi rohantunk vissza a folyosóra, a földszinti termekbe, az ablakokhoz, hogy lássuk, mi történt. Soha nem fogom elfelejteni! Mindig magam elé tudom idézni. A mai Gabi-virágbolt mellett kanyarodott felfelé egy teherautó. Platóján egy bőrkabátos ember állt, jobb karján nemzeti színű szalag. Két kezével a teherautó sofőrfülkéjére támaszkodott. Néztük a fölfelé döcögő autót. Velem szemben ért, mikor a Vár felől több irányból puskaropogás hallatszott. Először a teherautóban álló embert láttam lehanyatlani. Mindkét kezét ég felé kapta, aztán jobb kezét a mellkasára szorította. Valami pirosat láttam ott. Aztán elvágódott a teherautó platóján. Ijedten néztem a Vároldalra. A hegy oldalát akkor még sűrűn borították a fák. Az emberek a fák között bukdácsolva rohantak fentről lefelé, a város felé. A puskaropogás újra és újra megszólalt. Mi ugyan féltünk, de azért az ablakból lestük a szörnyűséget. Emlékszem: a fák mögé húzódó, görnyedtem futó emberek közül az egyiket két fa közötti területen érte a lövés. Imbolygó léptekkel behúzódott a következő fa mögé, aztán lassan lecsúszott a földre. Máig sem tudom, mi lett vele. Rövidesen láttuk felfelé jönni a szirénázó mentőket. S láttuk őket többször is fordulni. Reszketve hallgattuk a lassacskán abbamaradó kelepelő hangú lövöldözéseket. Féltünk hazaindulni. Három óra is elmúlt már, mire remegő lábakkal, félve, falhoz lapulva elindultunk. Időnként lövéseket hallottunk. A Duna-partról is vissza kellett futnunk, mert kelepelve, géppuskázva megjelent a mai Volánnál a délelőtt látott tank. Egy órába tellett az út, míg leértünk a mai városközpontban levő tisztító helyén állt házunkhoz. A Sötétkapunál történt ágyúzásról már másnap hírek érkeztek. Véletlenül áldozatul esett egyik osztálytársam nővére, ki akkor jött haza Budapestről. A szomszéd házban lakó egyik lány is meghalt, aki a Széchenyi térről jött fel megnézni a Sötétkaput. Vétlen áldozatok. Senkinek semmit sem ártottak. Hogy rajtuk kívül kik haltak ott meg, hosszú ideig - 34 évig nem volt szabad tudni. Tavaly a város ünnepélyesen helyezte el a márványtáblát, mely emléküket őrzi. Idén nevüket is márványba vésték, immáron örökké azon a helyen „találkozhatunk Velük", ahol a halálos sebet kapták. A kegyelet virágját ezután minden évben oda helyezzük! Meggyes Miklósné /EVID, 1991. okt. 31., 40. szám/ Esztergom osi magyar város. Esztergomot magyar honvédek védik a rendbontók és ha kell a szovjet beavatkozás ellen is! Xemceti Tanács. Hogyan lett disszidens? - kérdeztük dr. Csernohorszky Vilmost, a kórházi mu nkástanác s volt elnökét, neuburgi főorvost Ma már nem beszélhetünk emigrációról, hiszen haza lehet járni. Másrészt: kihalásra van ítélve, de belátható ideig még szükség van rá, mint nyugati-magyarságra, hogy megtegye jószándékú kritikai észrevételeit és javaslatait. Adott esetben kívülről másképp látszik az erdő. - Örömmel látom, hogy idehaza megindult egyfajta gazdasági pezsgés. Ennek gátlása volt az elmúlt rendszer legnagyobb hibája. A gazdasági döntéseket politikaiakkal helyettesítették. Hagyni-hagyni! Ludwig Erhardt, a jeles német gazdasági miniszter legfőbb tette, egyesek szerint, az volt, hogy nem tett semmit, hagyta a gazdaságot a lehető legszabadabban fejlődni. - Tudom, hogy Budapesten született, de hogyan került Esztergomba? , - Édesanyám meghalt, és apám, aki katonatiszt volt, ide, Esztergomba adott nagyanyámhoz. A Szent Imre Gimnáziumban érettségiztem, 1947-ben. Érettségi találkozónk most, június elején volt, s el is határoztuk, hogy minden évben megismételjük. Szeretettel emlékszem vissza Csonkás Mihály tanár úrra, aki az iskola réme volt, de tudást adott. Máig is emlékszem egy-egy mondatára: „... Mikes lelke az isteni akarat sziklatalpára épített bájos kis barokk kápolna, melyben az oltárkép a fejedelem egyénisége." Sárgái tanár úr is mélyen él emlékezetemben. Ugyancsak szívesen emlékszem Etter Jenő ügyvédre és polgármesterre, akinek negyvenezer kötetes könyvtárában az 1848-49-es szabadságharccal kapcsolatban minden könyv megvolt, ami a világon megjelent. Két fia iskolatársam volt. .. - Ón 1956-ban mindössze huszonhét éves volt. Hogyan lett a kórházi munkástanács elnöke? - Október 23-án este még Olajos János barátommal fent voltunk Szabó Zoltánnál, aki, közismert pap és jó szónok volt. Éjfél felé jöttünk el. Én akkor a kórházban laktam. Reggel nyolckor volt a szokásos megbeszélés. Fölmentem az emeletre, s kérdeztem az egyik nővért: vizitelt-e már Szövérfi doktor úr? Kiderült, hogy még nem. Rohantam be hozzá, s valósággal feltéptem az ajtaját. O a szobájában ugrált - alsónadrágban. - Nem hallottad, kitört a forradalom! - volt a válasza. Aztán pár napig végeztük a dolgunkat, de huszonhatodikán itt is békésen lezajlott a váltás. Láttam a Széchenyi téri nagygyűlést, s láttam, hogyan engedik ki a rabokat. E napon egyszer csak - 12.35 perckor - nagy zajra lettem figyelmes a kórházkapu felől, mert begördül egy nyitott teherautó, rajta vérző emberek feküdtek, és elkezdődött a napokig való küzdelem. Az osztályt majd' teljesen kiürítettük, még a szülészeti műtpben is sebesülteket operáltunk. Épp egy szilánkot vettem ki, amikor a katonaorvosok is megérkeztek. Közülük Áprily Ferenc asszisztált nekenj. Úgy emlékszem, ötven-ötvenöt embert hoztak be a kórházba. Szórványosan még a következő napokban is érkeztek sebesültek. Huszonnyolcadikán megalakul a húsztagú munkástanács. A jelölőbizottság inkább emberi tényezőket vett figyelembe. Én kaptam a legtöbb szavazatot, a 161-ből 159-et. S aki a legtöbbet kapta, az lett az elnök. A munkástanácsban a volt párttitkár és a szakszervezet vezető is helyet kapott. Egyébként csak decemberben oszlatták föl. Fő tevékenységünk a folyamatos működés biztosítása volt. A buszok és a teherautók reggel indultak Ausztriába, és estére hozták is a segélyeket. Emlékszem, az egyik szállítmányban két láda narancsot találtunk, melyekre nagy betűkkel rá volt írva: Habsburg Ottó ajándéka a magyar népnek. Mi, a munkástanács tagjai, egyetlen darabot sem kértünk, mind kiosztottuk. Időközben Gartner István igazgató berekedt, s megkért: intézzem az ügyeket. E minőségben is a nyugalmat igyekeztem fenntartani. Emlékszem, jött egy nagyhangú segédorvos, hogy ki kell rúgni a volt párttitkárt. - Inkább segíts a sebesültek kezelésében! - válaszoltam. Az októberi események után mondta Trexler Tibor személyzeti főnök: - Azt becsültem benned, hogy akkor is leálltéi velem beszélgetni, amikor mások elfordultak tőlem! A kórház követeléseit mi is összeállítottuk. Egy érdekes pont is volt közöttük: az állami egyházügyi hivatal megbízottja azonnal hagyja el a prímási palotát! Ezt a listát átadtuk Bády Pista bácsinak, a nemzeti bizottság elnökének. - Mi történt 1956 után ? - A forradalom után átmenetileg nem működött a káderpolitika, így kerülhettem 1957 januárjában Budapestre, az 1. számú Sebészeti Klinikára. Hedri professzor azzal a feltétellel vett maga mellé, hogy a sebészeti ténykedés mellett elkezdjem a korszerű altatás bevezetését. Nagy lendülettel láttam neki. Szűz terület volt, viszonylag hamar lehetett eredményeket elérni. Ha jól emlékszem, 1958 augusztusában egy „illetékes" megjelent a professzornál, aki közölte, engem azonnali hatállyal el kell távolítani, mert Esztergomban munkástanács-elnök voltam, tehát ellenforradalmár! A profeszszor azt mondta, engem nem tud nélkülözni, nélkülem nem tudja vállalni a klinika vezetését. Az idősebb kollegák mondták, hogy az „öreg" még ^enki mellett nem, állt ki ennyire. O be is hívatott: - Édes fiam, mit csináltál te ott? Mondom: semmijt. - Nem tudnád bebizonyítani? Én egy gépelt oldalon leírtam, hogyan lettem elnök, s mit tettem. Ezzel a lappal eljöttem az új esztergomi kórházigazgatóhoz, dr. Bárdy Károlyhoz: írja alá. O elolvasta és aláírta. Trexler Tibor is mellém állt: Még Kádárig is elmegyünk, ha kell! - mondta. Az aláírt „igazolást" odaadtam a prof-nak. Behívatta a klinikai párttitkárt. Tessék, olvassa el! így már semmit sem lehetett ellenem fölhozni. De a „szervek" nem tettek le rólam. Tanulják meg mások tőlem az aneszteziológiát, s akkor nélkülözhető lesz! - álltak elő az újabb „ötlettel". A szerződésemet csak egy-egy évre hosszabbították meg. Akkor két évre szóltak a kinevezések, de nekem csak egy-egy évre, felkiáltójel - aláhúzva. Közben egyre jobb nevem lett külföldön is. Tudományos cikkeket írtam, s ezek külföldön is megjelentek. 1963-ban jött a nagy amnesztia, s ekkor észrevehetően megenyhült a légkör. Engem kitenni feltűnést keltett volna. De a „blokád" maradt. Időközben főnököm utóda Rubányi professzor lett, aki önmagára nézve is sértésnek vette, hogy anesztesét „nem engedik mozogni". Kandidátusi kérelmemet háromszor visszautasították, s én tanársegéd maradtam, noha a Magyar Aneszteziológiai Társaság alapító főtitkára voltam! 1967 tavaszán, amikor nem is voltam a klinikán - egy vidéki kórházban segítettem az új módszert bevezetni - Zágrábból Csernohorszky professzor intézetét keresték. Nekem pedig még saját szobám sem volt, az alagsorban öltöztem. Amikor ezt a prof. megtudta, azt mondta: betelt a pohár! Elég ebből! Szüntessék meg az ellened való blokádot! Majd letörten mondta: semmit sem sikerült elérnie. S én elkezdtem gondolkodni: hogyan tovább, ha itt soha több nem lehetek, mint ami vagyok? S akkor érdeklődtek: elmennék-e Esztergomba főorvosnak. Noha tíz évemet az aneszteziológiának áldoztam, eljöttem ide sebész főorvosnak. Természetesen az itteni elhelyezkedésemmel is gondok voltak, nem ment könnyen, a kinevezésem is elhúzódott. Végül 1968. április elsejével kineveztek, de a megyei szervek fölfigyeltek rám. Rövidesen fegyelmi eljárást terveltek ki ellenem azzal az ürüggyel, hogy osztályomon üldözöm a párttagokat. Még el sem kezdődött az eljárás, de már meg volt a határozat, hogy eltávolítnak. Ezt nekem többen meg is mondták. Egy ideig ijem vettem komolyan a dolgot. Úgy gondoltam, a megyei pártbizottságnak nincs akkora hatalma, hogy egy főorvost mondvacsinált ürüggyel félreállítson. Ekkor volt Budapesten a fővárosi búcsúztatóm. Ezt a Moszkva étterem kerthelyiségében tartottuk. Ott Rubányi professzor félrevont egy sötét sarokba, s megmondta, hogy a pártvezetés el fog távolítani, s ezt már a szakszervezeti központ is aláírta. Ez volt az a pillanat, amikor beláttam, ennek a fele se tréfa! És én semmit sem tehetek! Hiába hittem, hogy a megye kicsi és a nevem megvéd. Beláttam, vagy megvárom a fegyelmit, vagy állásom se lesz, sőt még börtönbe is csukhatnak. S akkor a feleségemmel úgy döntöttünk, elmegyünk. Turistaútlevelünk volt, beültünk az autóba, s a saarbrückeni egyetem orvosi karára mentünk, mert ott ismertem az anesztezológia professzorát, aki Jénából ment ki 1961-ben. O rögtön klinikai főorvosi állást adott. A tartózkodási engedély megszerzésén kívül ötezer márkával is megsegített, amit később vissza sem kellett adnom. Onnan három év elteltével Neuburg-Donauba mentem, s azóta is ott dolgozom, mint anesztes főorvos. 1972 óta pedig a müncheni székhelyű Nemzetőr állandó szerzője vagyok. - Köszönöm a beszélgetést! Sebő József /EVID, 1991. okt. 15., 39. szám/ Szalay Ferenc, Csernohorszky Vilmos és Belánszky László
