Esztergom és Vidéke, 2006

2006-06-15 / 24-25. szám

2006. szeptember 14. Esztergom és Vidéke 3 Áradás előtt - könyvekrő l Tudták Önök, hogy Magyarországon többszörösét vásárolják a szép­irodalmi kiadványoknak, mint Európa más vidékein? A hasonló méretű és lélekszámú, de a nálunk tehetősebb Ausztriában például csak tized­annyit. Elképesztő a különbség. Ebben az esetben viszont kikerülhetet­len a kérdés: miért szerepelnek a magyar gyerekek meglehetős halová­nyan a szövegértést vizsgáló nemzetközi felméréseken? Kötve hihetné az ember, hogy puszta sznobizmusból, egyedül a polcot ékesítendő költe­nék pénzüket honfitársaink efféle művekre. Itt bizony valami ellent­mondás feszül, sejtelmesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a háttérben huncut titok lappang. Addig azonban, amíg a rejtélyre fény derül, lapoz­gassunk fel magunk is minél több kötetet, hiszen nyakunkon az idei Könyvhét, méghozzá a misztériumba hajló hetvenhetedik, amelynek beharangozója csendült fel június második napján városunk könyvtárá­ban. Az ember a hívogató és tényleg szép plakátok láttán némi zavarba ke­rülhetett, hiszen egyazon időpontra két könyvbemutatót is ajánlottak, csak éppen külön falragaszokon, ezért nem volt teljesen egyértelmű a kettő kapcsolódása. Annál inkább fonódtak össze a valóságban, sőt a folyóiratolvasóban felállított „standon" mintegy húsz kötetből böngész­hetett a látogató, s azok mind a Könyvhét újdonságai voltak, mégpedig a Pont Kiadótól. Olyan neveket lehetett a borítókon olvasni, mint Bene­dek Szabolcs, Felszeghy Csaba, Mészöly Miklós, Emánuel Swedenborg vagy Méliusz józsef. Aznap este azonban csak két munka szerepelhetett a pódiumon: Onagy Zoltán: Tavaszi iramlás ősszel című kötete, alcíme szerint Babits - szexregény, valamint az Ötvenhat író Esztergomról cí­mű antológia, melynek szintén ő a szerkesztője. Szávai Géza, aki a be­szélgetés egyfajta koordinátora, mintegy „szóra-csiholója" volt, beveze­tő szavaiból kiderült, hogy az utóbb említett kötet szerzői közül néhá­nyan a közönség soraiban bújtak meg, s közülük kettőnek előre nem ter­vezett feladattal kellett megbirkóznia. Történt ugyanis, hogy a felolva­sásra kért szereplők közül csak az egyik érkezett meg, ő is kicsit késve, így amazok vállalták a két hangra szerelt párbeszédes részlet bemutatá­sát Onagy Zoltán könyvéből. Az irodalmat kedvelők számára nem új­donság, hogy Babits Mihály és Tanner Ilona házassága korántsem volt harmonikus. Az örökké gyötrődő, magában őrlődő, befelé forduló írónak soha nem lehetett lelki társa egy vele ellentétes személyiség. A szerző ezúttal, remek ötlettől vezérelve, a feleség szemszögéből mutatja be ket­tőjük divergens viszonyát. Senki nem tudhatja még ebben a pillanatban, miféle érzéseket fog kiváltani az olvasókból a szerző alkotása, az első rezdülés visszhangja azonban már megjelent Andrassew Iván tollából: „Arra például biztosan számíthat, hogy a feministák tűsarokhegyre ve­szik - ez utalás volt egy internetes oldalra - és az is lehet, hogy a leszbi­kusok is indítanak valami Onagy átoktúrát Esztergomba. Vagy nem, mert így büntetik." Az est második felében újra az „ötvenhatok" jutottak szóhoz, hiszen, önkéntes alapon, felolvashatták saját írásaikat, melyek középpontjában egy, a városhoz kötődő élmény szerepelt. A hangulat idővel egyre oldot­tabbá vált, és már-már meg is feledkezett róla az ember, hogy valójában könyvbemutatón vesz részt. A szerzők el is határozták, hogy valami fesztelenebb helyen folytatják a beszélgetést, amiről e sorok írója már nem tud beszámolni. Filemon Tiéd a pálya : bölcs ész állásbörze, avag y mire nem jó a di ploma A vizsgaidőszak előtti utolsó hetek csendes dolgozatgépelő dél­utánjába csöppentem, mikor visszalátogattam az Alma Mater­be. A nemritkán tíz-tizenkét kol­lokviummal is „terhelt" pázmá­nyos diákok kedélyállapota a taní­tás vége felé közeledve már nem tette lehetővé a bölcsészkar életé­ben első alkalommal megszerve­zett állásbörzén való aktív részvé­telt. A Stephaneum aulájában kö­rülnézve a standot felállító cégek között, kíváncsi lettem: vajon mennyit és mit ér ma a böl­csész-diploma ? A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi ka­rán közel kétezerötszáz diák ta­nul. A Campus huszonhárom sza­ka, pedagógiai képzéssel, általános műveltségi képzéssel nyújt színvo­nalas oktatási-nevelési közeget hallgatóinak. A hagyományos al­koholmámoros diákéletből lassan kikerülőket figyelve úgy tűnik: mindenkit foglalkoztat a kérdés, mennyi az esély a szakmán belüli elhelyezkedésre. A délelőtti előadások Fröhlich Ida dékánasszony megnyitóját kö­vetően egy először megrendezett állásbörze menetét mutatták. A hallgatók szerint szó volt a sikeres és eredményes önéletrajz-írásról, motivációs levél szerkesztésről, humánerőforrás menedzsmentről, azaz a munkaerő-közvetítés, állás­keresés alapjairól, jelenkori válto­zásairól. Körülnéztem, belehall­gattam néhány beszélgetésbe, ahogyan többen tették... Valójá­ban azonban a diákok részéről el­hangzott keserű félmondatok éreztették velem, a börze a vártat hozta el... - Elmagyarázták miért jó, ha egységes betűtípusban gépelem be az önéletrajzom. Azért ennél talán többre gondoltam... A cégek pe­dig, amelyek állást kínálnak, csupa multik... - Ez baj? - kérdezem. - Közép- és felsővezetői állások, felsőfokú végzettségűeknek... - Vagyis? - Beosztott lehetsz egy betaní­tott munkakörben, például adat­rögzítőként. Ezt ők úgy hívják: speciálisan kifejlesztett számító­gépes program kezelését, új infor­mációk feltöltését végző intel­ligens középvezetői állás. Kecsegtető. Miért kell ehhez diploma, oklevél? Nos, továbbsé­tálva a Pázmány főépületének au­lájában, az épületen belüli stilizált fasorok között látom, hogy néhány érdeklődő még nem adta fel. Ők már tudják a választ a kérdésemre... - Szinte mindenhová kell a fel­sőfokú végzettség... persze, ha nem akarok szalagmunkás len­ni. .. valójában ez a „tömegképzés" átka - panaszkodik egy diák. - „Tömegképzés"?! - Először a felvételi rendszer könnyítései, majd a kétszintű érettségi rendszer csupán készség­mérésre korlátozódó stílusa... ­kezdi sorolni. - Aztán a felsőoktatási intéz­ményekben a jelentkezők szűrésé­nek ellehetetlenítése az új törvény szerint... - ezekre gondolsz ugye? - fejezem be a gondolatsort. - Igen - mondja, s magyaráz to­vább. - Sokan elmennek például egy könnyebb főiskolára, csak hogy legyen papírjuk, nem a szak­ma miatt, például nem azért, mert tanítani szeretnének. - ... s az egyre híguló minőség mennyiségi szintje lesz a meghatá­rozó, ahol a titkárnőnél is elvárják a felsőfokú papírt, hiszen köny­nyebb vele dolgozni, mégiscsak fősulit végzett - fejezem be a gon­dolatsort. Szigorú, kemény véleményeket hallok a lassan hazafelé tartó diá­koktól. Egyre fogy a délutáni ke­vés érdeklődő is. Az eddigi meggyőződéseket tesztelni is szeretném, ezért oda­sétálok egy már szintén hazafelé készülődő cég standjához. A moli­nók, szórólapok, idegen hívósza­vak kavalkádja csalogató. De vajon mit tudnak ajánlani? - Állást keresnék... - vágok bele. - Milyen képesítéssel? - Történelemből, kommuniká­cióból van diplomám, pedagógiai, vagyis középiskolai történelem ta­nári képesítésem van, írott sajtó szakirányt és kommunikációs ok­tatói modult végeztem. Azaz egy átlagos pázmányos va­gyok - nevetem el magam hervadó mosolya láttán. - A szakmájában szeretne elhe­lyezkedni? - Természetesen, igen... - de itt már sejtem, nem várhatok sokat. - Sajnos, ilyen állásunk nincs, de.... - és most hosszasan magya­rázza a humánerőforrás menedzs­ment és a fejvadász-cégek stílusá­nak ötvözetéből táplálkozó cégpro­filt, s hogy miért fontos nekem, hogy náluk keressek közép- vagy felsővezetői állást, egy Jó, kreatív csapatba". Kissé bódultan sétálok kifelé a Stephaneumból. Azon gondolkodom, miközben átvágok a Szent István szoborral díszített téren: vajon mennyit ér ma a bölcsész diploma?! kuruc 1 A szemüveg történetéből (2.) Valamikor közismert volt az alábbi dog­ma: egy európai kézművesnek egyszer igen vékony drótot sikerült készítenie. Mikor ezzel kínai kollégájának eldicsekedett, az elkérte tőle és néhány nap múlva csővé fúr­va adta vissza a drótot. Valóban a kínaiak híresek az agyafúrt megoldású, hihetetle­nül finoman kidolgozott tárgyak készítésé­ről. A Kelet-Ázsiai Múzeumban, de magán­gyűjteményekben is gyakran találkozha­tunk jellegzetes kínai dísztárgyakkal, ami­lyen például a mintásán áttört falu, üreges elefántcsont golyó, melynek belsejében még 6-8 hasonló golyó van kifaragva. Az aprólékos tárgyak megmunkálásával, né­zésével járó foglalkozás Kínában már ré­gen szükségessé és általánossá tette a szemüveg használatát. Az ezermester kí­naiak - mint sok minden mást - a szem­üveget is maguktól találták fel, és talán előbb használták, mint az európaiak. Min­denesetre, amikor a kereszténység első hirdetői Kínába eljutottak, ott a szemüveg­viselés már elterjedt. Hogy tőlük Európába nem juthatott el a szemüveg használata azért egyrészt a híres kínai titoktartás a felelős, másrészt, mivel a Keletről Európába özönlő mongolok nem voltak írástudók, így a szemüveghasználat nyo­mait sem hozhatták magukkal. A kínaiak nem üvegből, hanem barnás színű kristályból, a „sakhi"-ból köszörül­ték első szemüvegeiket, és selyemfonallal kötötték fülük mögé. Később durvaművű vastag réz foglalatot használtak. Egy ilyen szemüveget örökített meg a múlt század­ban Verescsagin egyik képén. A pápaszem nem a két szemkarikát összekötő nyereggel támaszkodik az orra, hanem nagyobb ívű hídon alkalmazott tá­masztópöcökkel a homlokra. Ennél a meg­oldásnál több mint valószínű a sajátos ko­ponyaalkat is közrejátszik, ugyanis a kína­iak orrcsontja nem emelkedik ki olyan mértékben, mint az európai embertípuso­ké. Egy másik Verescsagin-képen korabeli kínai munkás látható, kinek foglalkozása szemét veszélyezteti. A védőszemüveg, melyet visel, teljesen megegyezik a mi sűrű drótszövetű védőszemüvegünkkel, melyet kőfaragásnál használnak. Biztosra vehető egyébként, hogy a kínaiaknál először az öregeknek való nagyító, vagyis a konvex szemüveg terjedt el először. Nem volt ez másként Európában sem. Egy a XIII. szd. utolsó esztendejéből fennmaradt olasz kéz­iratban egy aggastyán arról panaszkodik, hogy a nemrég (novellamente) feltalált szemüveg nélkül írni és olvasni nem tud. Egy rövid kitérőben szabadjon most fog­lalkozni egy körülménnyel, melyből az de­rül ki, hogy a szemüveg feltalálásában és elterjedésében a tudatosság mennyire nem játszhatott szerepet. A szemüveg feltalálá­sát a gyakorlati tapasztalat sugallta. Azt tapasztalták ugyanis, hogy bizonyos mó­don köszörült üveg segít az öregek rég is­mert baján, mely abban áll, hogy apró tár­gyakat, vagy betűt csak messzire tartva látnak tisztán, sőt később olyan messzire kell tartaniuk a tárgyat, vagy az írott szö­vet, hogy akkor meg már kicsinységük mi­att nem láthatják. El is nevezték ezt az ál­lapotot presbyopiának, agg-szeműségnek, öregkori messzelátóságnak. Okát nem tud­va egyszerűen a szem öregkorral járó el­gyengülésnek tartották, s bár ez a körül­mény vezetett a szemüveg feltalálásához, mégis az öregkori messzelátóság és a többi látási rendellenesség tudományos megfej­tése is 600 évig váratott magára. Hogy a szem optikai készülék, azt már a XVI. szá­zadban tudták. A szem ismerete alapján találta fel Porta a „camera obscurát", mely a fényképezésnek is az alapját vetette meg. Tudták, hogy a szem egy kicsi „camera obscura", melynek fénytörése mindén tárgyról kis fordított képet vetít az ideg­hártyára. Tehát, ha a szem optikai készü­ék, akkor nemcsak a rendes szem fénytö­résének kell az optika törvényei szerint működnie, hanem a rendes fénytöréstől való eltérésnek is törvényszerűelaiek kell lenniük. Ezeket a rendestől eltérő (ametrop) fénytörési törvényeket állapí­totta meg Donders (1818 - 1889) holland fiziológus. Tudományos kísérletekkel bebi­zonyította, hogy a messzelátóság az öreg­kornak kérlelhetetlen velejárója, ilyen mó­don a szemüvegre szorulás nem valami le­küzdeni való gyengeség, hanem a szem korral járó optikai átrendeződésének kö­vetkezménye. így minden fajta szemüveg és azok viselésének igazi tudományos ér­telmét Donders megállapításainak köszön­hetjük. E kitérő után térjünk vissza az európai szemüvegkészítés őskorába. A velencei kézműves céhek szakmai titkaikat a kínai­akhoz hasonló szigorral őrizték. Ennek el­lenére a XV században már Európa más részein, így Nürnbergben és Augsburgban is készítettek szemüveget. Egy XV századi francia szemorvos már úgy hirdeti gyógyíijét, hogy aki azt használja, úgy megerősödik tőle a szeme, hogy szemüveg­re nem szorul. (Mellesleg megjegyezendő, hogy még a XX. század elején is hitelre ta­láltak olyan újsághirdetések, melyek úgy magasztalnak holmi szemvizeket, hogy a szemüvegtől megóvják a szemet.) Keveset tudunk a szemüvegek régi alak­járól. A lencsék és esetleges foglalatuk fá­radságos kézimunkával készültek. Valószí­nű, hogy az első lencséket kézben tartot­ták, később nyeles lorgnett-szerű foglalat­ban egy szemre alkalmazták. Egy ilyen lupe-szerűen használt nyeles szemüveglencsével ábrázolták Szent Jero­most egy középkori freskón. Juta hercegnő és Ludwig von Oettingen gróf esküvőjén 1319-ben Bécsben nagy fel­tűnést keltett a páduai polgármester, ki a vendégek sorában nagy pápaszemmel az orrán jelent meg. Szokás volt a szemüveg szárát a süveg karimájához csatolni. Csapodij István feljegyezte, hogy ez a szo­kás a XIX. században is élt. E század közepén Budapesten járt per­zsa sah szemüvegét úgy viselte, hogy an­nak két szára a füle mögött a süvege két ol­dalán lévő csuklóba volt illesztve, és ami­kor nem használta pápaszemét, azt mint valami sisak ellenzőjét a süveg tetejére tolta fel. Érdekes, hogy míg a kínaiak a szemüve­get fülükre kötötték selyemfonállal, és or­ruk helyett homlokukon támasztották meg, addig Európában a szemüvegviselés szárnélküli, orrcsíptetős megoldása terjedt el először. Erre utalnak azok az ábrázolá­sok, melyek a XV század elejétől kezdődő­en a képzőművészeti alkotásokon gyakran fellelhetők. A szemüveg egyik legkorábbi ábrázolása látható az egyetemi könyvtár­ban, egy az 1414-18 között tartott constanzi zsinatot ismertető illusztrált verses kézirat fotómásolatán. A kép azt mutatja, amint Zsigmond király az előtte térdeplő Milánó urát herceggé avatja. A felavatás oklevelét felolvasó titkáron ott a szemüveg, melynek két felét a homlok elé egyenesen felnyúló, csuklóban találkozó kettős rúgó szorít az orrához. Ez az ábrá­zolás azért is érdekes, mivel a szemüveg a három fő alak egyikén látható. Máshol ál­talában mellékalakokon, mellékes tárgy­ként örökítették meg ezt a látást javító se­gédeszközt. Ehhez hasonló ún. szegecs-szemüveget találhatunk Yselin von Contanz által 1473-ban a Weingarteni kolostorban készí­tett fa mellszobron, mely Szent Lukácsot ábrázolja. (Folytatjuk.) Olajos István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents