Esztergom és Vidéke, 2006

2006-06-01 / 22-23. szám

6 Esztergom és Vidéke 2006. márc

ius 30

. Pálosok a Pilisben és a Pilisből (A Pálos rend születése és elterjedése

) A kerek számú évfordulók megállásra, merengésre, emlékezésre késztetnek. Idén 750 esztendeje, hogy a régiónkban gyökerező egyetlen középkori magyar alapítású szerzet - a Pálos rend - első hivatalos fellépése megtörtént az 1256. évi Esztergomi Főegyházmegyei Zsinaton. Ez a - sajnos kevésbé számon tartott - jubileum jó alkalom arra, hogy figyelmünket a pálosokra irányítsa. Kik ezek a szerzetesek? Hogyan indult el a Pilis erdeiből, illetve Kesztölc-Klastrompusztáról ez az ízig-vérig magyar, sőt régiónkbeli szerzetesközösség? Mit köszönhet a magyar ipar-, művelődés- és művészettörténet e fehér kámzsás, hallgatag, de nagyon tevékeny barátoknak? Erre szeretnék rövid, itt-ott bizony hézagos választ adni alábbi írásommal. A pilisi erdők nem anyagi természetű ajándékainak első tudatos keresői, illetve élvezői kétségtelenül a remeték voltak. Ki a remete? Olyan befelé fordult, csendet és egyedüllétet sóvárgó ember, aki vallásos érzéstől is indíttatva lemond a kényelemről, a családi életről, a rangról és a gazdagságról. Tudatosan vállalja a természettel és a természetben való egyszerű és kemény életformát. Magányos völgyet vagy félreeső barlangot keres fel állandó lak-he lyéül, ahol kizárólag a munkának, a szemlélődésnek és az imádságnak él. Napközben keményen dolgozik: erdőt irt, az irtásterületen megtermeli szegényes ennivalóját, kosarat fon, gombát gyűjt, gyógynövényt keres. így biztosítja szerény megélhetését. O az első állandó erdei munkás. Hajnalban és alkonyatkor - amikor még jobban megnő a csend az erdőn - felszítja a már éppen csak pislákoló tüzet, előveszi bibliáját, olvas, ír, imádkozik, könyvet fordít vagy másol, és el-eltűnődik az ég, a föld meg az élet nagy, nehéz titkain. Övé a csend: napjaink legnagyobb hiánycikke. Békéssé és nyugodttá teszi a magány: ma is ezért megyünk az erdőbe. A pilisi erdők vadregényes völgyeikkel, hallgatag szikláikkal és barlangjaikkal valósággal vonzották a középkor vége felé a remetéket. A mozgalom legmélyebb gyökere a korabeli alapvetően vallásos társadalomban keresendő. A sűrű erdőket, sziklás-hegyes vadonokat mind többen népesítik be olyan férfiak, akik a pusztában böjtölő-imádkozó Jézusra tekintenek, s példaképük az egyiptomi I. Remete (Thébai) Szent Pál (Í341). Számukat illetően megközelítőleg sincs pontos értesülésünk. Az a körülmény azonban, hogy Özséb esztergomi kanonok (= püspöki tanácsadó) 1250 táján a mai Kesztölc-Klastrompusztán összegyűjti és az ún. Pálos szerzetesrendbe tömöríti őket, meglehetősen sok pilisi remetére enged következtetni. Mivel a remeték I. Remete Szent Pál példáját követték s pártfogását kérték, az újonnan alakult közösségnek ő lett a védőszentje, majd a rend névadója. A Pálos rend másik gyökere szintén ízig-vérig magyar földben keresendő. Néhány évtizeddel Özséb előtt a francia származású Bertalan pécsi püspök nagyon megkedvelte a közeli Patacs erdeiben élő remetéket. Magányukból, elrejtettségükből mintegy az evangéliumi „gyertyatartóra" helyezve őket, püspöki székhelye szomszédságában 1225-ben Szent Jakab apostol tiszteletére templomot és kolostort építtet, s ide gyűjti egybe az eddig külön-külön élő erdei „szentembereket". Gondoskodik megélhetésükről, és közös vezeklő életükhöz alkalmazott rövid szabályzatot ír számukra. Gyakran és szívesen ellátogat hozzájuk, tanácsokat ad, tapasztalt elöljáróként vezeti őket. 1252-ben lemond egyházi méltóságáról, s visszatér hazájába, a franciaországi Cluny-be. Szigorú értelemben az őáltala építtetett Jakab-hegyi kolostort tekinthetjük I. Remete Szent Pál rendje bölcsőjének. Mégis miért Esztergomi Özséb a rendalapító, illetve ahogy szerényen önmagáról vall: a rend megszervezője? Miután Klastrompusztá n templomot és kolostort épít a Szent Kereszt tiszteletére, s ide gyűjti az eddig magányban élő pilisi remetéket, rövidesen tudomást szerez a Pécs melletti Szent Jakab kolostor hasonló életvitelű lakóiról. Felveszi a kapcsolatot velük, s kéri tőlük a saját kolostora számára is a Bertalan püspök által írt szabályzatot. A két kolostor vezetését tudománya és példás élete miatti tekintélye folytán - rábízzák, s 1256-ban az Esztergomi Főegyházmegyei Zsinaton már mint a Pálos rend első tartományfőnöke jelenik meg (zsinat = egyházi tisztségviselők gyűlése, ahol fontos egyházjogi és hitelvi kérdésekről határoznak). A Pálos rend - az egyetlen magyar alapítású szerzetesközösség történetéről és kialakulásáról részletesen beszámol Gyöngyössy Gergely pálos rendfőnök 1520 körül összeállított okleveles adatgyűjtése, illetve az 1530 táján írt „Vitae Fratrum" (= A [szerzetes] testvérek élete) című kéziratos rendtörténete. Ezt teszi teljessé Eggerer András ugyancsak pálos szerzetes 1663-ban nyomtatásban is megjelent írása. Ebből megtudjuk, hogy a mohácsi vészig (1526) csak a Pilisben nyolc (!) pálos kolostor alapítása követte az Özséb által életre hívott klastrompusztai anyaházat. Ezek a következők: a pilisszentléleki, az esztergomi, a barátkúti (?) (Esztergom), a pilismaróti, a dömösi, a visegrádi, a kékesi (Pilisszentlászló) és a (volt) Liszenko-telepi rendház. Ma nincs annyi pilisi turistaház, mint amennyi kolostort épített a hajdani remetékből alakított szerzetesrend ugyanitt. A Pálos szerzetesközösség gyors fejlődésnek indult. 1308-ban V. Kelemen pápától megkapta Szent Ágoston reguláját (= szerzetesi életszabályok összessége), s ezzel megtörtént hivatalos elismerésük is. XXII. János pápa 1328ban különféle kiváltságokkal ruházza fel a rendet. Ekkor már Szlavóniában, Dalmáciában és Isztriában is épülnek monostoraik. Rövidesen megtelepszenek Palesztinában, felveszik a kapcsolatot a németalföldi remetékkel, akik szintén átveszik a magyar pálosok szabályzatát. Végleges pápai jóváhagyásuk XI. Gergely nevéhez fűződik, aki 1371-ben a Szentszék védelme alá helyezte a rend összes monostorát, s megerősítette az ágostoni regula használatát. A XV században először a portugál, a spanyol, az itáliai és a francia remeték kérték, hogy a pálosokhoz csatlakozhassanak. Ezt követően újabb monostoralapításokról tudunk Ausztriában, Dalmáciában, Isztriában, sőt Rómában is. Talán egyszer, boldogabb és tehetősebb időket megérve, a klastrompusztai rommező omladékai alatt megtalálja az ásó Warsányi István pálos szerzetesköltő kőbe vésett, időmértékes versét e szép virágba-borulásról: „Egykor az úttalan pusztáknak útjait járva Nagy hegyek alján kis kunyhókban laktak atyáink, S barlangok rejtették őket el a világtól. Boldog Özséb, ez a szent ember, remete, pap emelte Itt a Keresztnek tiszteletére ezt a monostort. Jöttek is ide hozzá a testvérek seregestül, S elhagyva a magányt, kezdtek közös életet élni. Innen terjedt szét a világra Remete Szent Pál Rendje, amelynek hófehér a ruhája s a lelke. Nagy folyamok is ilyen kicsi forrásból fakadoznak." A fehér kámzsás, hallgatag barátok szorgalmas emberek voltak. Egy részük szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott. Iparosaik között számos kiváló csizmadiát, építőmestert, kovácsot, kőfaragót, szabót, szűcsöt, sőt ólomcsöves (!) vízvezeték-szerelőt is találunk. Más részük betűfestésben, festészetben, kódexírásban, könyvkötésben, illetve -másolásban, orgonaépítésben és szobrászatban jeleskedett. Fennmaradt művészi fafaragásaik Európa-szerte ismertek és híresek. Nincs középkor-végi magyar iparfejlődés, tudomány és művészet a pálosok nélkül! A magyar művelődéstörténet jeles személyeket köszönhet a pálosoknak. Feltétlenül meg kell említenünk - legkevésbé sem a teljesség igényével - Szombathelyi Tamás generális perjelt, az első latinul fogalmazó magyar írót; Csanádi Albert költőt, aki a humanisták által kedvelt veretes latin verselés első jelentős magyar művelője; Gyöngyössy Gergelyt - kora legnagyobb hatású pálos egyéniségét -, rendtorténet-írót és a szerzetesközösség belső újjászervezőjét; a három részre szakadt Magyarország politikai és szellemi vezetőjét: Martinuzzi (Fráter) Györgyöt, aki 1537-ben pálos misekönyvet, 1540-ben pedig zsolozsmáskönyvet adott ki. E híres pálosok legnagyobbika kétségtelenül grófBáthori László. O a budai Hárshegyi- vagy Báthori-barlangban az 1400-as évek derekán 20 esztendei munkával elsőként fordította magyarra a teljes bibliát. Műve Mátyás király híres Corvinái között kapott megtisztelő helyet, majd osztozott legtöbbjük sorsában: a sajnálatos elkallódásban. Báthori László egyébként az orvostudományokban is járatos volt. Az erdélyi Reményik Sándor versben is megörökítette személyét és életművét. A vers egyúttal kitűnő bepillantást enged az erdőn élő remete sajátos lelkivilágába: Báthori László barlangja előtt A barlang előtt ültem elmerengve. Lassan leszállt az est. Ereztem, a távolból hogy nyüzsög Gigászi hangyabolyként Budapest. S láttam a Csendet még nagyobbra nőni, És a hiúság vására fölé Aranyszegélyes szemfedelet szőni. S láttam: a régholt remetének lába Hogyan kél versenyre az esti széllel, És a hangyabolyt hogy tapossa széjjel Ültem a barlang előtt elmerengve. Itt ülhetett ő ötszáz év előtt, Húsz hosszú éven át A pálosrendi remete-barát. Öreg betűit rótta, egyre rótta, Magyarra fordítván a bibliát. Csillaghulláson tán tűnődött néha, De nem bántotta kétség, vak remény. Mellette volt és vele az Isten És boldogabb volt biztosan, mint én. Mohács után (1526) - amely óriási csapást mért a Pálos rendre is - csak a lengyel és portugál rendtartományok maradtak épen. A történelmi források szerint a törökök a pálosok százait gyilkolták meg, vagy hurcolták rabságba; soha többé nem pótolható könyv- és levéltárakat semmisítettek meg, s lerombolták a budaszentlőrinci pálos monostort is, ahol a rend virágkorában 600 (!) szerzetes élt és dolgozott. A rendet 1786-ban feloszlatta II. József. A XIX. század közepétől azonban ismét szabadon működhettek, de magyarországi - sajnos nem végleges - visszatelepülésük csak 1934-ben valósulhatott meg. Régiónkat érintő rendtörténeti érdekesség, hogy közben Simor János hercegprímás 1867-ben, Vaszary Kolos prímásutódja pedig 1903-1906 között Bajót-Péliföldszentkereszten kísérletet tett a pálosok visszahonosítására, ám a (ruhaszínük után) fehér barátok nem tudtak e kedves búcsújáróhelyen gyökeret ereszteni. A magyarországi szerzetesrendek 1950. évi eltörlése természetesen őket sem kímélte. A szétszóratás után börtön, nyugati emigráció vagy kétkezi munka lett legtöbbjük Jutalma". A lassan lazuló diktatúra vége felé nagyobb részük egyházmegyei szolgálatba kerülve, ha nem is mint szerzetes, de lelkipásztorként működhetett. 1988 óta ismét tudunk magyar földi pálosokról. A tartományfőnöki hivatal Pécsett talált otthonra. Ezenkívül a budai Sziklakápolnában, Márianosztrán és Petőfiszállás-Szentkúton (Pálosszentkúton) élnek pálosok. Visszatérésük, illetve itthoni megmaradásuk remélhetőleg végleges. Nemzetünk jól ismert balsorsát láthatjuk abban is, hogy ennek az ízig-vérig magyar szerzetesrendnek a súlypontja Lengyelország területére tevődött át. Ma nem Klastrompuszta, nem az ezt követő Budaszentlőrinc, nem is Pécs, hanem a lengyel Czestochowa a pálosok fellegvára. Csehországon, Szlovákián kívül Portugáliában, Amerikában, sőt legújabban Ausztráliában is van tudomásunk működésükről. A rendtagok mind a mi napig erdős-hegyes tájakon de legalább is ezek közelében - élnek, csorbítatlanul megőrizve pilisi-jakabhegyi remete-elődeik ősi ragaszkodását ahhoz a csendhez és külső-belső békességhez, amelyet egyedül csak az erdő adhat. Dobay Pál erdőfőtanácsos A Lampich Árpádra emlékeztek Lampich Árpád repülőgép-konstruktőr, világrekorder pilóta emléke előtt tisztelgett Esztergom Város Önkormányzata halálának ötvenedik évfordulóján. A megemlékezést május 25-én, csütörtökön délután fél hatkor tartották a mérnök egykori lakóháza, a Széchenyi tér 24. falán elhelyezett emléktábla előtt. A táblánál Rusz Péter, a repülőmérnök unokája és dr. Kolumbán György képviselő, sportrepülő emlékezett a világ első motoros vitorlázó repülőgépének építőjére. Lampich „Róma" nevű, 18 LE-s motorral felszerelt, 200 kg-nál könnyebb 1927 - 30 között három alkalommal (egy ízben maga a tervező) állítottak fel világrekordot. Gépeinek egy részét Bánhidi Antallal s Thorotzkai Péter motorszerkesztővel együtt tervezte. A '30-as években Bécsben, majd a bécsújhelyi repülőgépgyárban dolgozott vezető beosztásokban. Hazatérve, Győrben, később az esztergomi vitorlázórepülőgép-üzemben dolgozott. A 40-es évek végén építette meg munkatársaival a Győr II-1, az első magyar fémépítésű teljesítményvitorlázó-gépet. A világháború után jelentős szerepet játszott a magyar sportrepülés újjáélesztésében. (Fotó: Takács István)