Esztergom és Vidéke, 2005

2005-05-05 / 18. szám

2005. má

ius 9

9. Találkozás Bubik Pistával Április végén a Ferences Gimnáziumban az Öregdiák Találkozó keretében emlékeztek meg a tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt egykori ferences diáktársukra, Bubik Istvánra színésszé lett iskolatársai. A ferences öregdiákok minden év áprilisának utolsó szombatján összejönnek az iskolában. így történt ez most is. A találkozóra rendszerint eljött Bubik István is. Ebben az évben azonban sajnos személyesen már nem lehetett jelen. Ezért vállalkoztak arra a színészi hivatást választó „frankások", hogy megidézik pályatársukat verssel, dallal, emlékező őszinte szavakkal. Halmai Vilmos ferences atya megnyitója után a sort Uracs Miklós mostani diák kezdte, majd sorra jöttek Kovács Zoltán, Andrássy Máté, Budaházi Árpád, Bukovics Krisztián sajtófotói a Zöldházban (ps) Az elmúlt héten Szeder Péter Balázs, a Bajor Ágost Művelődési Ház és Kultúrmozgó igazgatójának rendezésében nyílt meg Bukovics Krisztián újságírónak, a Hídlap munkatársának sajtófotóiból kiállítás. A másfél éves regionális napilap előző számaiban szerepelt az „Ez is van..." rovat, melyet a fiatal kolléga írt és szerkesztett nagy pontossággal. Lehetetlen helyzeteket látott meg és fotózott is környezetünkben. A gondosan válogatott és kiállított 30 képe az újságban is megjelent eredeti képaláírással szerepel, tehát a betérőnek eligazítást nyújt. A megnyitón - Szalay Almos szavalata után - dr. Kolumbán György önkormányzati képviselő, bizottsági elnök méltatta Bukovics Krisztián rátermettségét és megfigyelőképességét (fotónkon). A ma már főhivatású 26 éves újságíró alap- és középiskolás éveit Párkányban végezte magyar nyelven. A Vitéz János RKF művelődésszervező és sajtó szakán végzett 2001-ben, gyakorlati idejét testvérlapunknál, a Párkány és Vidékénél töltötte. A Hídlapnál dolgozik a 2003. augusztusi indulásuktól. Bevallása szerint kedvelt műfaja a publicisztika. A fotózást újságírói tanulmányai és gyakorlata során kedvelte meg, és ha teheti, keresi is a levillantható helyzeteket. Erre egyre kevesebb ideje jut, mert ügyeletes szerkesztő, és ez bizony a lap nyomdába-kerüléséig való szolgálatot jelent. A Zöldház aulájában kiállított fotók május 7-éig tekinthetők meg. Figyelmébe ajánljuk mindenkinek, aki szívesen fogadja a környezetünkről ellesett mozgalmas pillanatokat, sokszor képtelen eseteket. esztassQfl) vip^fre 3 Pindroch Csaba, Molnár Tamás, Nádas György és Horányi László. Bubik István hangját abból az utolsó beszélgetésből idézhettük fel, amit a Magyar Katolikus Rádió bocsátott az emlékezők rendelkezésére. Nekik köszönhető, hogy Pista itt volt az idei öregdiák-találkozón is. A neki ítélt Temesvári Pelbárt-díjat édesanyja és testvére vette át. Bánhidy László Emlékezések a 60 éve véget ért II. világháborúról (IV) 1944. november 29. - 1945. április 6. Ezt az emlékezést - sorozatunkban a negyediket és egyben utolsót - egy régi ismerősöm elbeszélése alapján állítottam össze. A névtelenségét megőrizni kívánó pedagógusnő - aki az 50-es évektől nyugdíjazásáig Esztergomban élt - az utolsó háborús őszön 16 éves volt. Családjával Budán laktak. Mivel a fővárosban igen nehéz volt az élelem beszerzése, elhatározták, hogy szűkös készleteiket vidéki rokonaik segítségével fogják bővíteni, különös tekintettel a közelgő karácsonyi ünnepekre. A lány 18 éves bátyjával és édesanyjával indult útnak. A családfő hadiüzemben dolgozott, így nem tarthatott velük. A legfeljebb egy-két hetesre tervezett látogatás a hadműveletek következtében több mint negyedévesre nyúlt. A főváros körül karácsonykor bezárult az ostromgyűrű, a szovjet csapat január végén Pestet, február 13-án Budát is elfoglalták. A német hadsereg 1945. március 6-án - Tavaszi ébredés fedőnévvel megindította utolsó nagy támadását. Ehhez a Balaton - Székesfehérvár közti frontvonalra a nyugati hadszíntérről is jelentős erőket csoportosítottak át. Végül 431 ezer német katona állt szemben a 2. és 3. Ukrán Front mintegy 407 ezer főt számláló négy hadseregével; a haditechnika (harckocsik, lövegek, repülőgépek) tekintetében viszont a szovjet csapatok voltak fölényben. A német offenzíva a kezdeti sikerek után március 9-én erős ellentámadásba ütközött: a rohamozók az aknavetők és páncélvetők tüzében mintegy 40 ezer fős veszteséget szenvedtek. A 21-én indított újabb szovjet ellencsapás során a német páncélos erők nagy része megsemmisült. Március 29-én 19 óra 25 perckor Adolf Hitler a kudarcba fulladt hadműveletben résztvevő csapatok maradékának kiadta a visszavonulási parancsot. Április 4-ére Magyarország területén az utóvédharcok is befejeződtek. sült. Március 29-én 19 óra 25 perckor Adolf Hitler a kudarcba fulladt hadműveletben résztvevő csapatok maradékának kiadta a visszavonulási parancsot. Április 4-ére Magyarország területén az utóvédharcok is befejeződtek. 1944. november 29-én utaztunk vonaton Sárbogárdra. Szerencsésen megérkeztünk és elindultunk Alsótöbörzsökre, ahol édesanyám rokonsága élt. Szívesen fogadtak bennünket és megígérték, hogy nem fogunk üres kézzel visszautazni. A faluban, de a környékén sem volt katonaság. December l-jén reggel Pista nagybátyám, aki vasutas volt, azt a hírt hozta, hogy a visszavonuló németek felrobbantották a síneket - a robbanások hangját mi is hallottuk - a vonatközlekedés megszűnt. Budapestre semmilyen járművet nem engedtek be. így már az összekészített malachúst, hízott kacsákat németek biztos helyre rejtették el. Berendezkedtünk egy bizonytalan idejű ott tartózkodásra. Hallottuk - az újságok is írták - a rémhíreket, hogy mi£ csinálnak az oroszok a nőkkel. Edesanyámék öregasszonynak öltöztettek. Néném nagy szoknyáját rám adták, a nyakamnál megkötötték, karomnak nyílást vágtak, fejemre sötét színű fejkendőt kötöttek, az arcomra korommal ráncokat festettek. A ház mögötti kukoricaszár-kupacba bújtattak el, de a fekete pulikutya csaholva ugrálta körül búvóhelyemet. Ekkor betuszkoltak az üres szobában álló kemencébe, nyílásához szalmát raktak. Innen hamarosan kibújtam, mert mi lett volna, ha a melegedni akaró oroszok meggyújtják a szalmát? December 6-án reggel nagy pelyhekben hullott a hó. Nekem akkor még - ismeretlen öltözetű, sáros katonák vonultak át a falun Székesfehérvár irányába: szovjet csapatok voltak. Egy sor lovas kocsi érkezett, melyből az egyik beállt az udvarba. Nagyon megijedtünk, és igyekeztünk elbújni, de egy orosz katona - kocsihajtó odajött és „Nye bojsza, nye bojsza" (ne félj) hangoztatásával, ősz hajára mutogatva, összetett kézzel adta tudtunkra, hogy ő már csak imádkozni tud a nőkhöz. A szénakazalnál megetette a lovakat, reggel tovább is ment alakulatával. Ezután szovjet híradós alakulat érkezett, és az utcára néző tiszta-szobában rendezték be a parancsnokságot. Az ablakon telefonhuzalokat vezettek be, az asztalra térképeket terítettek ki. A padláson megfigyelő állomást létesítettek, a szobával telefon-összeköttetésük volt. A padlásfeljáró mellett magasodott a rádióantenna, a kapu előtt állandó őrség állt, később egy hangszórós gépkocsi is ott tartózkodott. Parancsnokuk, egy 30 év körüli őrnagy azt mondta, szólítsuk Kosztyának. A szomszédban egy I. világháborús, orosz fogságot megjárt ember lakott, aki tudott oroszul, így ő volt a tolmács. Az alakulatoktól jöttek a jelentések, vitték a parancsokat. A faluban zajlott a mindennapi élet, még a hentes is kinyitott. Az orosz katonaorvos a falusiakat is kezelte. Két-három nap keresztül vonultak az egységek Székesfehérvár felé: sorosan, piszkosan és igen fáradtan, a járni tudó sebesültekkel együtt. Jött a sztálingrádi, a szibériai gárda lövészhadosztály hosszú csövű páncéltörő ágyúkkal, amiket beástak, a katyusák álcázó hálóval letakarva. Sok-sok tank érkezett, melyek Hörcsökpuszta határában sorakoztak fel Székesfehérvár felé irányított ágyúcsővel. Több hetet töltöttek itt pihenőben. Harcok nem voltak, mert ahogy mesélték - egy magyar huszárkapitány, hogy Sárbogárdot, szülővárosát, megkímélje, feladta a várost. Néha egy-egy ágyúlövést hallottunk csak. Megtartottuk a karácsonyi ünnepeket, az oroszok január 6-án karácsonyoztak. Megvendégeltek bennünket sűrű káposztalevessel és piroskival (hússal töltött kelt tészta). Kezdetben kevés iskolai német tudásommal és mutogatással értettük meg egymást, később egy főtörzsőrmester - a szovjet Pravdából oroszul tanítgatott: előbb a cirill betűk megismerésére, majd írni-olvasni és beszélni is. Lassan annyit tudtam már oroszul, hogy néha tolmácsoltam. 1945 februárjában megenyhült az idő, olvadt a hó, a tankok beragadtak a sárba. Egy alkalommal orosz katonák jelentették, hogy a német SS-páncélosok a menekülő magyar katonákat hátulról belelőtték a Sió-csatornába, és a hullákon mentek át a másik partra. Március elején egy ragyogó napsütéses délelőtt a fejünk felett elhúzó repülőnek integettek és mondogatták: „Kaput nyemszki". Majd hallottuk a bombázás dübörgését. Kis idő múlva rohantak a hírvivők és leadták jelentéseiket. A hír hallatára egymás nyakába borulva zokogtak a katonák, és elmondták, hogy repülőik a német állások bombázására kaptak parancsot, de a gyalogság elűzte a németeket és elfoglalta a területet. így a repülők saját embereiket bombázták, nagy volt a veszteség. Ismét hidegre fordult az idő, a szovjetek visszavonultak a Hitler Jugend SS páncélosainak támadása elől, akik üldözték őket a falun keresztül. Nemsokára visszafelé már menekültek az SS-tankok. Az egyik megállt a kapunk előtt, és fehér álcaruhába öltözött SS-katona berontott a házba. Az összefagyott, szinte gyerek-korú katonák a „Brot, brot" (kenyér) szót ismételgették. Edesanyámék hamarjában összeszedtek egy kis kenyeret és odaadták nekik. Mohón ettek, és már rohantak is tovább, Székesfehérvár felé, az orosz tankokkal a nyomukban. Kis idő múlva visszajött az előző híradós alakulat, de 16-án összecsomagoltak és elindultak a balatoni harcokhoz. Azt mondták, hogy onnan tovább mennek Bécs elfoglalására, utána irány: Berlin. Április elején meglepetésünkre beállított Kosztya őrnagy - aki Budapesten járt -, és elmondta, hogy rengeteg a rom és sok a halott. Egy lepecsételt parancsot (prikázt) kaptunk tőle, hogy ezzel a papírral a már közlekedő katonai vonatszerelvények yalamelyikére is felszállhatunk. így is lett. Április 4. után rokonaink összekészítették az élelmiszert és a csomagokkal Sárbogárd állomáson az írás felmutatásával felszálltunk egy induló katonai szerelvényre. Krumplival megrakott, nyitott vagonban, majd sebesültszállító vasúti kocsi tetején utaztunk Budapest felé. Albertfalva volt a végállomás, onnan csomagjaipkkal Budára gyalogoltunk. Április 6-án érkeztünk meg budai lakásunkba.