Esztergom és Vidéke, 2005

2005-03-10 / 10-11. szám

2005. március 10. eszQSRSQfl) 6$ vipéfre 7 Volt egyszer e

gy gimnázium 1848 - 49: Hagyományőrzés az Einczinger családban A magyar szabadságharc leveretése után, 1849. január 16-án, nagyatyánkkal, Einczinger György Antallal történt a következő eset: A statárium kihirdetését követő tizedik napon teljes ezredével szállta meg Esztergomot Schifmann császári ezredes és egy hétig időzött itt. A katonaság kenyérellátása nagyapánkra bízatott, kinek lisztje-fogytán aggodalmai voltak, hogy a rendelésnek eleget tud-e tenni? Schifmann ezredes egy járőrcsapat élén személyesen jött megsürgetni a szállítást. Nagy csődület verődött össze a ház előtt. Az emberek szorongva hallgatták a lóhátról hangoskodó ezredest: - Sie! Ha estélig nem lesz kész a kenyér, itt a háza sarkán fogom fellógatni. - Verstanden? A szigorú fenyegetésre megmozdult a bajba jutott mester érdekében az egész város. Pék- és molnártársai, sőt a polgárság is kérés nélkül hordta a lisztet. Estére aztán készen volt az osztrák katonák prófuntja, jóllakhatott a német. Ma is őrzöm még nagyapánk fekete-hüvelyes, görbe nemzetőrkardját, amelyet sokáig rejtve tartogatott az elnyomatás alatt. 1849-ben a megszálló sereg, fegyverek után nyomozva, házkutatást tartott a városban. Nagyatyánk csak sokára határozta el magát arra, fogy lőfegyvereit a házi kútba süllyessze. Máig ott maradtak mind betemetve. De nemzetőri kardját jobb helyre dugta el. Atyánk, Einczinger György még a céhrendszer alatt szabadult fel, és vándor-szakkönyvvel igazolta a felvétele előtt szakmájában eltöltött, köteles három évi vándoridőt, amelynek során Bécs, Baden, Salzburg, Brixen és Botzen osztrák városokban tanulta tovább iparát. Mint társmester tagja volt az esztergomi sütők és molnárok céhének egészen a céh feloszlatásáig. A céhrendszer ugyanis az 1872. VII. t.-c. alapján megszűnt, mert a haladó kor gazdasági életébe már nem volt beilleszthető. Atyánk, sokak „Gyuri bácsija", érdekes történeteket tudott vándorútjáról, majd egy későbbi velencei útjáról. Téli estéken gyakran ültük körül, hallgatva elbeszéléseit. A hatodik „latin" iskolát végezte az 1848 - 49-es szabadságharc kitörésekor. Erről is sok személyes emléke volt. További iskolázása elmaradt, mert mint legidősebb fiát, apja az üzletbe állította. * Einczinger Ferenc - a család későbbi krónikása - 1898-1904 között Ipolyságon töltötte takarékpénztári gyakorlóéveit. A városka egyik lapja Szent évforduló címmel 1901. március 14-én közölte a nemzeti ünnep műsorát. Ennek 2. pontjaként ezt olvashatjuk: „Sajó Sándor Március 15-én című versét szavalja Einczinger Ferenc". , ... Úgy hívták, hogy esztergomi Allamsegélyes Községi Szent Imre Gimnázium. A Városháza jobboldali szárnyépületében volt elhelyezve. Bejárata a Deák Ferenc utcában, mindjárt a saroknál; ma a megyei levéltár van itt, de egy kis réztábla emlékeztet a régi intézményre. Ennek voltam én rendes tanulója. Az iskola sok szép hagyománnyal rendelkezett. Az egyik az volt, hogy a március 15-ei ünnepséget a Városháza dísztermében az iskola tanulói rendezték meg - a város vezetősége és díszpolgárai részvételével. Ezen az ünnepi gyűlésen a díszbeszédet a gimnázium önképző körének diák-elnöke tartotta, a márciusi eseményeket a háznagy ismertette, a „Talpra magyar"-t pedig az önképzőkör titkára szavalta el. Dr. Csonkás Mihály tanár úr nagyon vigyázott az iskola hírnevére, és ezért az ünnepség előtt gondosan előkészítette, illetve ellenőrizte a megszabott feladatok teljesítését. Nekem, mint háznagynak a márciusi eseményekjutottak. Jó egy héttel 15. előtt felszólított bennünket a tanár úr, hogy másnap tanítás után maradjunk az iskolában, mert meg akar hallgatni bennünket. Elővettem a Tolnai Világlexikont, és kis módosítással kiírtam belőle, hogy miként zajlottak az események március 15-én Budapesten. A megadott napon tanítás után beszélgetve vártuk Csonkás tanár urat, és ismételgettük, hogy a múlt órán mit is hangsúlyozott Az ember tragédiájával kapcsolatban. Nyílt az ajtó: Csonkás tanár úr viszonylag jókedvűen lépett be ^z osztályba. Ez ritka volt nála. Én már fenn ültem a katedrán, jelenésemre várva. Tanárunk közölte, hogy most kapták meg az új rendeletet az érettségik lebonyolításáról. Odaszólt hozzám: „No, Imre, ha Madáchot kapnád, mit emelnél ki az életéből?". Boldogan feleltem, hogy „az anyai nevelés szerepét és a kor hangulatát". Erre ^zt válaszolta, hogy „hülyeség". Én meggondolatlanul rögtön rávágtam: „A tanár úr írta fel a táblára". A kopasz feje búbjáig elvörösödött, és mérgesen, most már magázva folytatta: „Olvassa, amit írt". Megszeppenve, félénken kezdtem olvasni: „A márciusi ifjak kora reggel összejöttek a Pilvax Kávéházban. Kevéssel ezután Vörösmarty Mihály is megérkezett, megbeszélték a 12 pont részletes szövegét. Eközben toppant be a Pilvaxba Petőfi is a Nemzeti dallal." Ekkor Csonkás tanár úr ordítva félbeszakított: „Magának a márciusi események abból állnak, hogy a fiatalok találkoztak a Pilvax Kávéházban". Magamban elolvastam a következő mondatot, amelyikben megint ott volt a Pilvax. Nem mertem tovább olvasni; felálltam és lejöttem a katedráról. Gondoltam: jobb, ha én adom fel, nem pedig ő zavar a helyemre. Ismét rám ripakodott: „Hova megy?". Én félve megjegyeztem: „Haza, és írok egy másikat". Ezek után kitört a vihar. Szegény Dorna Sanyi, meg Kolozsváry Tibor, a szavaló, holt sápadtan produkálták magukat. Megvártam őket a hídon. Mindketten szintén párkányiak voltak. Mentegetni kezdtem magam előttük, de nem volt rá szükség: igazat adtak, hogy a múlt órán csakugyan azt emelte ki a tanár úr Madáchcsal kapcsolatban. Közben elhatároztam, hogy március 15-éig én nem megyek iskolába. Hisz minden Csonkás-órán kétszer is „beszedtem" volna. Hazaérve mindjárt elmentem dr. Schulcz doktor úrhoz. Nagyon rendes orvos volt. Mondtam, hogy nem akarok egy hétig iskolába menni, kérek orvosi bizonyítványt. Rám mosolygott, és rögtön meg is írta. Másnap délután beállított Dorna Sanyi és elmesélte, hogy magyarórán állandóan napirenden voltam. A tanár úr üzeni, hogy mulasztásom igazolására kizárólag orvosi bizonyítványt fogad el. „Mondd meg neki üzentem vissza -, hogy nekem már van". Másnap Sanyi újra megjelent, és szinte könyörgött, hogy mégis menjek iskolába, mert kibírhatatlan a helyzet. Csonkás csak engem szid, a többieket meg „beszedeti". „Mondd meg, hogy nagyon beteg vagyok, de remélem: 15-én ott leszek. És nagyon kérlek, hozdd el az iskolai könyvtárból Hóman-Szegfű Magyar történetét". Meg is kaptam, és többszöri elolvasás után szépen kiírtam belőle a nagy nap krónikáját méghozzá úgy, hogy csak egyszer említettem a Pilvax Kávéházat. Jött a nagy nap. Szépen, sorban felvonultunk a díszterembe. Csonkás tanár úr azonnal egészségem felől érdeklődött, majd „megnyugtatott", hogy osztályfőnöki intőt fogok kapni. Elkezdődött az ünnepség, éppen az én fellépésemmel. Kinyitottam az írásomat, és síri hangon elkezdtem olvasni. Amikor befejeztem, elindultam a helyemre. Útközben megállított a polgármester úr, és kézfogással gratulált - mondván, hogy ő még ilyen szépen nem hallotta ismertetni a 15-ei eseményeket. A Nagy Kő legördült a szívemről. Hát még, amikor Csonkás tanár úr is magához intett: „Jó volt gyerek, de nagy szerencséd volt"... Azóta minden március 15-én úgy hallgatom az események ismertetését, hogy vajon, milyen könyvből írhatták ki, és számolom: hányszor fordul benne elő a Pilvax Kávéház. Fatter Imre (Párkány - az egykori gimnázium 1944-ben érettségizett diákja) latot közösen teljesítő magyar és német folyosó-ügyeletesek mindig felszólítottak, hogy vonuljunk a légópincékbe, ezt ők sem vették komolyan. Február 13-án délután a német szolgálatos katona megsúgta: az angol rádió közlése szerint a V-l és V-2 rakéták támadásai miatt megtorlásként bombázni fognak néhány nagy német várost, köztük Drezdát is. Este 20 óra tájban már azt adták tudtunkra, hogy nagy bombázó kötelékek tartanak Drezda felé. 21.45-kor megszólaltak a szirénák, és mi levonultunk az épület alatti óvóhelyre. Amikor az első bomba robbant, olyan hanghatással járt, mint amikor valaki kifújja, majd beszívja a levegőt, azaz „huhog". Ahogy a robbanások egyre közelebbről hallatszottak, úgy igyekeztük magunkat egyre kisebbre összehúzni. Akkor nem érzékeltük, hogy mennyi ideig tartott a bombázás, csak szorongva vártuk, mikor lesz vége. Eszünkbe jutottak az öreg - első világháborút is megjárt - katonák „vigasztaló" szavai: „Addig nincsen baj, amíg hallod a robbanás hangját"... Végre elvonultak a kötelékek, már csak szórványos robbanások hallatszottak. A légitámadás több hullámban - úgy 45 percig tartott. Laktanyánk épületének tetejére néhány gyújtóhasáb esett, a lángokat egy-kettőre eloltottuk. A tetőről körülnézve Drezda valóságos pokolnak látszott. A közelben elhelyezett égő szükségkórházból mentettük a sebesülteket és a felszerelést. Közben orkán-szerű szélvihar kerekedett, és akkora hópelyhek kavarogtak, amilyeneket sem azelőtt, sem azután nem láttam. (Folytatjuk) Emlékezések a 60 éve véget ért második világháborúról (IV) Drezda, 1945. február 10 - március 19. Sorozatunkban a harmadik egykori szemtanú: Bélay Iván - olvasóink körében bizonyára a legismertebb. Régi munkatársunk, akinek számos múltidéző, hagyományápoló írását adtuk közre. Idén tölti be 83. életévét; tősgyökeres esztergomi, a bencés gimnáziumban 1941-ben matúrázott. Abban az esztendőben, amelynek nyarán Magyarország belépett a második világháborúba. 1942-ben ő is bevonult: Léván, a 22. gyalogezredben kezdte meg katonai szolgálatát. Mint érettségizetett, ún. „karpaszomány os" tisztképzésre irányították. 1944 januárjában az iskolát az ezred székhelyére, Komáromba helyezték át, a hatalmas öreg Vár föld alatti biztonságába. Itt érte őket az ország német katonai megszállása március 19-én. (Ezen a szomorú vasárnapon Bélay éppen laktanya-őrségbe volt beosztva.) Hamarosan egy felhívás nyomán jelentkezett a budapesti Ludovika Akadémiára. Április 11-étől már e legmagasabb szintű tisztképzés hallgatója volt; nem is sejtve a háború végzetes fordulatait, amelyek következtében a Vörös Hadsereg erői 1944 karácsonyára körülzárták a magyar fővárost. (December 26-án Esztergom első - akkor még csak tíz napig tartó - elfoglalásával.) A Ludovika végzős növendékei ekkor már úton voltak Nyugat felé. 1945. január közepére már Drezdáig menekítették őket. Március végéig állomásoztak itt, átélve a bombázásokat, amelyekkel az angol-amerikai légierő ezt a félmilliós, műemlékekben dúsgazdag német várost szinte a puszta földig lerombolta. Az első - és a legsúlyosabb károkat okozó - légitámadás február 13-án volt. (Ezen a napon ért véget a magyar főváros ostroma: Buda védői is kapituláltak.) 1945. január 10-én megérkezett sú volt az édesanyja. Meghívott a pályaudvarra a Ludovika máso- magukhoz, elbeszélgettünk, és dik vasúti szerelvénye felszerelési édesapja, aki múzeumőr volt, megtárgyakkal, de legfőképpen élelmi- ígérte, hogy másnap bevisz minket szerekkel. A kirakodást továbbra az intézmény még nyitott részébe, is mi végeztük, és a következő két Sajnos, ez már teljesíthetetlen ígénapon így komoly kaja-utánpótlás- ret maradt... Városnézés közben ra - „szajréra" - tettünk szert, még találtunk olyan vendéglőket, Préselt zsírhoz, cukorhoz, kenyér- ahol jegy nélkül lehetett étkezni és hez és kávához jutottunk. Mivel a szeszmentes barna sört is felszolnémet élelmezés nagyon gyatra gáltak. Megismerkedtünk néhány volt, főúri eledelt jelentett a zsíros magyarországi lánnyal is, akik Erkenyér, cukorral és kávéval meg- délyből menekült csendőrtisztek szórva. gyermekei voltak. Nem tudom, mi Szabadidőnkben, szombaton és lett a sorsuk, mivel a belvárosban vasárnap ismerkedtünk Drezdá- laktak, ahol a bombázás a legszörval. Ekkor sikerült a nevezetessé- nyűségesebb pusztítással járt. gek közül még sértetlen állapot- Esténként 22 óra körül menetban megtekinteni a régi Városhá- rendszerűen hunyorgott egyet a zát, az Operát, a főpályaudvart, a villany, és megszólaltak a sziréFrauenkirche-t és a Zwingert. E nák. Mivel bombázás mégsem nagyhírű múzeum közelében meg- volt, folytattuk az elsötétített abismerkedtünk egy német kis- lakok mögött az olvasást, kártyálánnyal, akinek magyar származá- zást, szundikálást. Noha a szolgáNem kell tábla! v. Szendrő Péter az EVID idei február 10-ei számában arról ír, hogy ideje lenne felkutatni: a volt Érseki Tanítóképző Intézet régi hallgatói közül kik voltak azok, akik a második világháborúban hősi halált haltak. Az intézet folyosójának falán elhelyezett márványtáblán 26 tanító és Pósfay Sándor, az intézet gazdasági tanárának neve szerepel, akik a második világháború hősi áldozatai. Rajtuk kívül vannak mások is, nevük hiányzik a tábláról. így De La Casse Gábor hivatásos testőr őrmester és Pécsi Tibor zászlós. Többen is lehetnek: őket is fel kellene kutatni. Pécsi Tibort, aki az 1941-es képesítő tablón szerepel, ismertem. Együtt gyerekeskedtünk a Hutt-parton: rongylabdával fociztunk, „király-király adj katonát" és országosdit játszottunk, fűzfa sípot készítettünk, télen pedig szánkóztunk és korcsolyáztunk... Kedvelt szórakozásunk volt, amikor a hajómalom faráról beugrottunk a Dunába és a Bercsényi utcánál jöttünk ki a partra. Tibor a Szent Imre Főreál Iskola négy osztályát elvégezve a tanítóképzőbe iratkozott be. A nyári szünidőben - mint molnárínas - az utolsó dunai hajómalomban dolgozott. Ennek résztulajdonosa nevelőapja, Tóth Pista bácsi volt. Amikor nyáron a malom már az alsórévnél működött Tibi vezette (lovagolta) le a lovat hajnalban a malomhoz, hogy az éjszaka őrölt lisztet a dereglyével felvontathassák. Tanítói oklevelének megszerzése után ősszel bevonult Lévára, a Komáromi 22. gyalogezred III. zászlóaljhoz. 1943 őszén, amikor én is Lévára vonultam be, már zászlós volt: a 8. század parancsnok-helyettese. Az egyik délutáni foglalkozáson a Kálvária-dombon az egyik katona fegyvere elsült, a gyakorló (fa)töltény Tibi bal felső karjába fúródott. A kórházban megoperálták: eltávolították a lövedéket, és néhány nap múlva visszatérhetett alakulatához. Ezredével a Kárpátoktól, végig harcolva, Németországba került. A háború befejezésével, kis csapatával hazafelé tartott, amikor egy szovjet járőrrel találkoztak. Tűzharcba keveredtek: ekkor halálos sebet kapott. Aki a szomorú hírt hozta, annyit tudott mondani, hogy valahol Szlovákiában, a magyar határ közelében halt meg. Neve a szentgyörgymezői templom melletti hqsi emlékművön szerepel. Az Érseki Tanítóképző Főiskola folyosóján lévő táblán van még hely. Csupán két új nevet kellene felvésni; ehhez nem kell új tábla. Bélay Iváii