Esztergom és Vidéke, 2005

2005-12-22 / 51-52. szám

2005. december 22. eszrercsojn vipéfre 11 Sikeres évet zárt a Club Era zenekar A 2002-ben alakult Club Era együttes, amely jellemző módon a Bazilika tövében egy kedvére zenélgető baráti körből nőtte ki magát, idén néhány koncert erejéig eljutott Franciaországba is. Az ottani szereplésükről és si­kerük okáról, a jövőbeli terveikről kérdeztük az együttes frontemberét, Kertész Viktort. - Van-e hagyományos évi kon­certprogramotok, hol találkozhat veletek a közönség ? - Ami évente szokott lenni, az csak egy van, és idén vált hagyo­mányossá: a veszprémi utcazene fesztivál. Eddig ott nem volt zene­kar-válogatás, de idén ez is tör­tént, így nagy elismerés az, hogy bejutottunk az első húszba. Tavaly jól sikerült, idén még jobban, és jö­vőre is esélyesek vagyunk erre. Esélyünk a győzelemre is volt, szakmai és közönség-díjazást kap­tunk és félévre való dicséretet. Más, hagyományos koncert-he­lyünk nincsen. A Mediawave-re nem mentünk vissza, tavaly azt nagy szerencsével összehozhat­tuk. Lecsúsztunk a Kapolcsi és a Sziget fesztiválról is, de jövőre már okosabbak leszünk, korábban kezdjük el szervezni, és akkor ta­lán az is sikerülhet. Külföldi kon­certet eddig csak a Felvidéken ad­tunk, s hogy most kitekinthettünk Nyugat-Európába, ez egy nagyon nagy eredmény és nagy szerencse is. Emlékezetesek voltak még a jó­tékonysági koncertek. Nagyon jó érzés az, amikor az ember nem­csak kiáll, hogy megmutassa, mit tud, és ezzel szerez örömet a kö­zönségnek. Egy jótékonysági kon­cert olyan lelki többletet ad, hogy az együttes gondolkodás nélkül el­vállalja ezeket. Januárban a Bo­gáncs-gálán a kutyamenhely javá­ra léptünk fel, nyáron pedig a szé­kelyföldi árvízkárosultak megsegí­tésére felajánlott koncerten szere­peltünk. Ez volt az első élő adá­sunk egyébként televízióban - és ez az év hozta meg számunkra az első rádiós élő szereplést is. Ami­kor a Civil rádió épülete előtt volt egy kis zenei összejövetel, akkor az ott dolgozók szóltak, hogy éppen egy világzenei műsor megy, nincs-e kedvünk fellépni. Az rádi­ós bemutatkozásunk ilyen spon­tán módon történt, de mindig ezek a legjobbak. Ebben az évben nem volt olyan sok koncertünk, de a vá­ros egyre több rendezvényen való szereplésre kér fel minket. Idén a lampionos felvonuláson, a híd-ün­nepen és a Palmetta gyermek- és játék-fesztiválon szerepeltünk. Jö­vőre a Szent István-napokon és a Mediterrán fesztiválon való kon­certre kaptunk ígéretet. A város­nak is hálásak vagyunk, mert egy­re több, nagy közönséget vonzó fellépési lehetőséggel lát el min­ket. Úgy érezzük, a környék street folk jam együtteseként méltó mó­don képviselhetjük a régiót, vagy legalább a várost. Megvolt idén a jubileumi, az ötvenedik koncer­tünk is Esztergom-kertvárosban, egy szüreti mulatságon, amely akalomból egy új hangszert is fel­avattunk egy félig töltött boros­Üveg formájában, amely mély Á-hangon búgva képzett zenei ala­pot a többi hangszerhez. - Mi történt franciaországi uta­tok során és hogyan kerültetek oda ? - Szerencsés zenekar vagyunk és ennek köszönhettük a francia fellépésünket is. A La Roche-Sur­Yonban rendezett filmfesztivál egyik fő szervezője magyar barát­nővel rendelkezett, aki Kapolcson és a Sziget fesztiválon találkozott zenekarunk egy-két tagjával. Ad­tunk neki CD-t (amit Tóth Ádám barátunk készített még tavaly) és jó viszonyba kerültünk vele. Ez az úr meggyőződött róla, hogy érde­mes minket felléptetni Franciaor­szágban. Az egyébként hírneves, rangos nemzetközi filmfesztivál­ból keveset láttunk, de kijutni oda nagy csoda, óriási élmény volt. Pá­rizsban is akartak szervezni ne­künk koncertet, de az már nem fért bele a kint tartózkodás idejé­be. Ennek elenére elővettük itt is a hangszereket, az Eiffel-torony lá­bánál, a Szajna-parton én végigfu­rulyáztam az utat magyar népda­lokkal, legalább a levegőbe szét­kürtöltem, hogy itt voltunk. Em­lékezetes marad a repülőút, az óceánban fürdés, és főként az, amilyen fejedelmi módon fogadtak mindkét. De úgy érzem, ezt mi meg is háláltuk, ugyanis életünk legjobb és leghosszabb két kon­certjét itt adtuk. A legszínvonala­sabb fellépés során úgy szólt vissza a zenénk a színpadon a kontroli-hangfalból, hogy nem is hittük el, hogy ezt mi játsszuk. Itt kaptunk először fénytechnikát is. A leghosszabb koncert pedig a francia tengerparti város legjobb szórakozóhelyén történt, ahol nem engedtek le minket a színpad­ról. Három órán keresztül szerepel­tünk, mert folyton visszatapsoltak és nagy dícséret-ára­datban részesül­tünk itt is. Ráadá­sul nemzetközi közönség volt ez, s a nyelvi korláto­kat a zenével tud­tuk átlépni. Nyá­ron ugyan kap­tunk egy nemzet­közi elismerést Esztergomban, de az más jellegű volt. A Monteverdi kórusfesztivál gá­lanapján ugyanis a strandra hívták meg a fellépő nemzetközi kóru­sokat, és csodála­tos koncertté va­rázsolták a mi ot­tani fellépésünket azzal, hogy tán­coltak, ujjongtak és hangot adtak elismerésüknek. A sétányra is ki­hallatszott a koncert akkor, és ut­cabálnak tetsző hangulat támadt ott, ahogy az emberek táncra per­dültek a zenénkre. Jó érzés volt így játszani... A nyugat-európai fellépést egyébként meg szeret­nénk ismételni, mert ezúttal Mad­ridba várnak minket. Az egyik vendégművészünk most ott él, és létezik egy szórakozóhely, ahová várnak minket, csak nem tudják az utat finanszírozni. De ha sike­rül szponzort találni vagy pályáz­ni, akkor már tavasszal megvaló­sulhatna egy madridi vendégsze­replés. - Kikből áll ez a baráti kör, és mi a titka fellépéseitek sikerének ? - Amatőr együttes vagyunk, már csak az időbeosztásunk miatt is, mert a tagok egy része dolgo­zik, a másik tanul, a harmadik mindkettőt műveli egyszerre, és kevés szabadidőnket sem tudjuk teljesen a zenének szentelni. Na­gyon hálás dolog a zenélés, mert alkotni is élmény és előadni is. Ez az együttes nagyon szerencsésnek mondhatja magát, mert amióta megalakult, azóta sikeres, a kö­zönség szeret bennünket, bárhová megyünk. Érzik talán, hogy ez örömzene, és abból ered az ereje, hogy itt mindenki úgymond barát a társaságban, és szeret zenélni. Ami mindig öröm számunkra, hogy tavasztól őszig - amit kevés együttes mondhet el magáról - a világ egyik legcsodálatosabb hely­színén, az egyik legerősebb at­moszférával, spirituális erővona­lakkal bíró helyen, a Várhegyen szoktunk próbálni. Nyilvános pró­bának is lehet nevezni ezt, de in­kább jammelésnek, örömzenének hívjuk. Nyáron, a turistainvázió idején nemcsak a saját örörmünk­re, hanem az arra járók, a csopor­tok, szerelmespárok szórakoztatá­sára is zenélünk. A kitett hegedű­tokból azután a próba utáni kis­fröccs vagy a húrkészlet árát is fe­dezni tudjuk. Mert nem mindig isszuk el a vagyonunkat - a jelen­tősebb fellépések gázsiját vissza­forgatjuk a zenekartagok igényei­nek kielégítésére. Most például egy citerát vettünk a népzenei ala­pok erősítésére. Én a magam ré­széről a moldvai csángó hangsze­rekkel (tilinkó, kaval, furulya) képviselem ezt a vonalat. Mert tagjaink révén nemcsak sokféle stílust ötvöződik az együttesben, de sokfajta hangszert vagy hang­keltő eszközt is használunk. Bará­ti közvetítés útján szerencsére az ország minden részén ismerik már a CD-nket, és olyan helyekről ­Miskolcról, Győrből, Szegedről ­kapunk visszajelzéseket, ahol még nem jártunk. Néha úgy érezzük, hogy az általunk elindított folya­mat nélkülünk is halad tovább. Úgy látszik hiteles a tevékenysé­günk, és átérződik rajta, hogy ö­römből zenélünk, mert az embe­rek kedvelik. Nemrég nevet ad­tunk annak, amit játszunk: street folk jam. Ébben minden benne van: utcazenét adunk, népzenét játszunk, mert a világzene a gyö­kere ennek, és jam annyiban, hogy ezek úgy születnek, hogy elkez­dünk jammelni, örömzenélni. Kö­zülünk mindenki amatőr muzsi­kus, leszámítva Bakai Marcit, a hegedűsünket, aki már az akadé­miára készül. És éppen azért, mert készül a felvételire, fél évre visszavonulunk mi is számokat ír­ni és regenerálódni. Mert van egy repertoárunk, amit mindig frissít­gettünk, felújítgattunk, úgy ér­zem, egyre jobban játszottunk, de elavult az eltelt egy-másfél év alatt. Szeretnénk a közönséget meglepnünk valami újjal - és ma­gunkat is, hogy lelkesen tudjunk játszani. - Visszatérésetek után ? - Visszavonulásunk idején sze­retnénk legalább tíz új számot írni, hogy nyáron, amikor koncertdöm­ping van, egy teljesen megújult ze­nekart hallhasson a közönség. Azon az úton haladva tovább, amit megszerettek és megszoktak tő­lünk. Valószínűleg június végénjú­lius elején fogunk először fellépni. - Eredményes érlelési időszakot kívánok. Köszönöm a beszélgetést! (sms) Fél é vszá zada e gym ás mellett Ötven éve fogadott örök hűsé­get egymásnak Sarró János és felesége, Bakó Katalin Kati né­ni. 1955. december 17-e óta sok mindenen mentek együtt keresz­tül. Erről az elmúlt fél évszázadról kérdeztem a házaspárt, amikor felkerestem Kertvárosban a Ko­lozsvári úti otthonukban. Természetesen nem az esküvő­vel kezdték a visszaemlékezést. Az ország távoli részén látták meg a napvilágot: János, Hódmezővásár­helyen, kilenc gyermekes család kilencedik gyermekeként, Kati né­ni Tokodaltárón, nyolc gyermekes család hatodik gyermekeként, mindketten 1936-ban. Ebből a tá­volságból úgy lett közeledés, hogy a fiatal János szakiskolái elvégzé­se után került Tokodaltáróra, ahol szállón lakott. Megemlítette, hogy szülőhe­lyén a városi úttörő zenekarnak furulyásként tagja volt, amelyet Antal Imre tanár (az ismert tv-s Antal Imre édesapja) szervezett és vezetett. Neki még vannak emlékei az „emberpiac"-ról. Az Alföldön szo­kás volt, hogy a gazdák a település alkalmas helyén - piacán, főterén, községháza előtt - összegyűlt nincstelenek, munkavállalók kö­zül választották ki a béreseket, ko­csisokat, cselédlányokat és más, §zámukra alkalmas munkaerőt, így ő is, ilyen piacokon kelt el a nyári iskolai szünetek idejére. Li­bapásztorként cipőt, ruhát, élel­met, ellátást kapott fizetségnek. Megkereste az iskolára valót. Áz iskola befejezése után a he­lyi termelőszövetkezetben dolgo­zott, főleg gyapottermelésben, fia­tal kora ellenére mint brigádveze­tő. Majd, toborzás után vájáriskola következett: Ajka-Csinger-völgy és a Miskolc melletti Kurittyán helyszínekkel. Mint gépi jövesztő vájár került, 1954 augusztusában Tokodaltáróra, a XV-ös aknára, ahol 1966-ig dolgozott. Kati néni ez időben a Szénosz­tályozón volt alkalmazásban. Kö­zös volt az érdeklődésük, de egy­mástól függetlenül beiratkoztak a művelődési ház akkor induló tánc­iskolájába. Innentől a sorsuk összekapcsolódott. Udvarlás, szerelem, szűk csalá­di esküvő templomban, reverzális­sal. Első időben albérlet, majd át­menetileg szülői házban élnek. In­nen 1957 októberében elsők kö­zött költöznek, az akkor felépült, Tát-kertvárosba, ahol Kati néni, novemberben első fiú gyermekét hozza a világra. Annyira új volt a lakótelep, hogy a kihívott mentők nem is tudták, hol van. A lakótele­pen ő volt az első kismama. 1962­ben megszületett a második fiúk. Átköltözés Kertvárosba (Tá­borba) új munkaterület, külszíni felmérések, felszíni süllyedés-mé­rések stb. (XXI-es akna, majd a központi bányamérnökség), épít­kezés, gyermeknevelés - ezek vol­tak az akkori évek jellemző esemé­nyei náluk. Az aktív évek alatt annyira elfoglaltak voltak, hogy csak egy alkalommal voltak a családdal nyaralni, Hévizén. Ma már mindketten nyugdíja­sok. Egymásnak és a négy szép, unokának (három lány, egy fiú) él­nek. A ház, a kert körüli teendők a mindennapok eseményei. Mai na­pig együtt tartják rendben a házat, csillog-villog a takaros otthonuk. Minden a helyén van. Nyári idő­szakban a kert is rendben van, na­gyon szépek a rózsafáik. Téli, ha­vas, jeges időben tiszta a házuk előtti járdaszakasz. Amikor meglátogattam a há­zaspárt, az asztalon a régi idők emlékeit, fotóikat nézegették, ek­kor örökítettem meg az aranylako­dalmas párt. (fotó). Mindketten dolgoztak, minden nap „sitt"-re mentek. Kati néni közel 20 évig a helyi óvodában a konyhán, majd dadusként dolgo­zott. Ezt követően - nyugdíjba vo­nulásáig - az úttörőház volt a munkahelye. Kétkezi munkájuk eredménye a családi ház, tették a dolgukat. Becsületben felnevelték gyerme­keiket, pátyolgatják unokáikat. Gyermekeiknek szakmát adtak a kezükbe. Az idősebb fiú ács-állvá­nyozó, a fiatalabb épület- asztalos. A házasságuk hosszú évei alatt mindig támogatták egymást szere­tetben, békességben nyugalom­mal. Még mindig szerelemmel néznek egymás szemébe. Ma is együtt ülnek asztalhoz reggelizni, ebédelni, vacsorázni, szabad ide­jükben tévéznek, rádióznak. ­Amikor összeházasodtunk, nem gondoltuk, hogy elérjük az 50. há­zassági évfordulót - szinte egy­szerre mondták és szeretettel pil­lantottak egymásra. Elmondták még, hogy az egész család, rokonság felköszöntötte ezen a napon, az ő ünnepükön. Ezt a személyes látogatási lehe­tőséget is kihasználva, gratulálok a szép évfordulóhoz, az arany lakodalomhoz. (nati)

Next

/
Thumbnails
Contents