Esztergom és Vidéke, 2005

2005-09-15 / 37. szám

2005. szeptember 15. 5 Mújdricza Péter: MIKROPOLISZ - Térszövegek Mújdricza Péter 1955, július 27-én született Pécsen. Építészmérnöki diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte 1980-ban. 1985-1990 között művészettörténetet tanult az ELTE Bölcsészkarán. Ezidőtájt az Esztergomi Tervezőirodában dolgozott. 1990-ben alapító tagja lett a Mújdricza és Társa építészműteremnek. Történelmi környezetbe illesztett szakrális és közösségi funkciókat betöltő építményeket, lakóházakat és belső tereket terveznek. Több európai és ázsiai tanulmányutat tett. Jelentős elméleti munkásságot fejt ki, melynek központi problematikája az építészeti tradíciók ökológiai szempontú továbbfejlesztése. Számos egyéni és csoportos kiállítási szerepléssel a háta mögött építészeti és művészeti témák előadójaként különböző felsőoktatási intézmények és szimpóziumok vendége. Az Esztergomi Malom Művészeti Műhely egyik alapítója, és a Védegylet tagja. Ötvenedik születésnapját önálló kötet megjelentetésével ünnepelte, melyben mintegy negyven, az elmúlt 12 év során megjelent írását gyűjtötte össze, építészeti és művészeti alkotásait bemutató illusztrációk kíséretében. A négy ciklusra tagolt kötetből egyértelműen kitűnik, hogy Mújdricza Péter az öncélú technizáció és a globalizáció legelszántabb ellenfelei közé tartozik. Az első ciklus címe „Detonáció", mely a Világkereskedelmi Központ ikertornya ellen intézett 2001. szeptember 11-ei terrortámadásra utal. A második ciklus a „Nekropolis" címet kapta, mellyel a szerző az egyre szaporodó nukleáris hulladékra, és annak beláthatatlan hatásaira céloz. A „Mammon mutációk" című ciklus már építészeti elemzéseket tartalmaz, különös tekintettel a modernitás építészetre gyakorolt hatásából fakadó válságjelenségekre. Az utolsó ciklus a kötet címadója, a „Mikropolisz". Az itt található írásokból kitűnik az, hogy Mújdricza Péter milyen irányokban keresi egy új humanizáció és spirituális kibontakozás lehetőségét. A kötethez Kunszt György írt kitűnő bevezetőt, melyhez a könyv minden tekintetben méltónak bizonyul. Egzakt nyelvezet, imponáló általános és szakmai műveltséganyag, világos stílus, szép külső jellemzi. A születésnaphoz és kötethez egyaránt gratulálunk! K.E. „Ecsettel a lélek szolgálatában " Thuronyi István festményei (sms) Ismét egy (hazánkban) ismeretlen festő, ismét egy menekülni kényszerült vallásos magyar alkotó képei kerültek a falakra a Keresztény Múzeum időszaki kiállító termeiben. Thuronyi István festőművész nemesi családban született a mai Szlovákia területén, és mezőgazdasági diplomával a zsebében, zeneszerzői tanulmányait félbeszakítva menekült el Magyarországról 1944-ben. Rövidebb németországi tartózkodás után francia földön telepedett le, s itt bontakoztatta ki a Glazt Oszkár által korábban már csiszolni kezdett festői tehetségét. Művészetére máig meghatározóan a kubizmus hatott, s idővel keresztény festőként megtalálta a maga számára rendelt témákat is. Világos tónusú képein leggyakrabban a házasságban vagy a személyes önátadásban kialakuló isteni-emberi egység szintézisét dolgozza fel, mert számára az isteni akaratnak való megfelelés, a szeretet a végső és központi kérdés. Munkáit magyarként Hellner Péter fedezte fel Lourdes-ban járva, ő hívta meg az alkotót és képeit Piliscsabára, majd a budapesti Gellért Szállóba, és neki köszönhető az esztergomi tárlat létrejötte is. A kiállítást megnyitó Komáromi János teológus a szeretet és az festői küldetés összefonódására hívta fel a figyelmet (gondolatai az Új Ember szeptember 11-ei számában olvashatók), amelyet híven tükröz a festőművész azon elhatározása, hogy a most is megvásárolható képek bevételét egy magyarországi ökumenikus rendház építésére utalja át. A világ egyik legrégebbi, 1400 éves kórusa Esztergomban! Szeptember 25-én 10.30-kor a Bazilikában a világ egyik legrégebbi kórusa, a vatikáni Coro di Capella Sistina énekel a főpapi szentmisén. A kórus, amelynek elsődleges feladata a pápai udvar zenei életének kiszolgálása, 1400 éves fennállása óta először látogat el Magyarországra a Budapesti Énekes Iskola által szervezett Magyarok Nagyasszonya 7. Nemzetközi Egyházzenei Fesztiválra. Ennek keretében - Esztergom Város Önkormányzatának támogatásával - jönnek el városunkba is. Sárándi József: Hurrikán, tájfun és a többiek „Az Űr irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül" (2Mór 34:6-7) Isten besokallt tőlünk. Csoda? Nem csoda. Elege lett belőlünk. Háríthatatlan: bűnöm, bűnöd, bűne, bűnünk, bűnötök, bűnük. Gyártási hibámat gének útján tovább nem adom. Leányvár, 2005. IX. 6. Bezárt a Dalí-kiállítás Az 1930-as években új csillag tűnt fel a szürrealizmus már-már elszürkülni látszó égboltján. Ezt az új csillagot Salvador Dalínak hívták, kinek művészetében a legteljesebben, a legkoncentráltabban és a legintenzívebben mutatkozik meg mindaz, amit a szürrealizmus specifikumának tekinthetünk. Nagy művészi intuícióval megáldott ritka tehetség volt ő, akit - különösen a rajzolás terén - felszabadult és virtuóz technika jellemez. Almok, víziók, félig éber állapotban született látomások, a tudat alatti világ homályos mélységeiből felbukkanó emlékfoszlányok biztosítják műveinek alapanyagát, de e művek mögött ott húzódik a világhoz fűződő sajátos dalíi viszony tudatos vállalása is. A lidérces és kísérteties látomások képpé transzponált világát naturalisztikus tárgyiassággal megjelenített motívumokkal népesítette be, s kedvelt művészi módszere volt az, hogy a motívumok irracionális rendszerébe hangsúlyozottan köznapi tárgyakat illesszen, hogy a széles horizontú, kietlen tájakba egy-egy idillikus motívumot helyezzen el. Nyomasztó statikusság üli meg ezeket a műveket, melyek baljós asszociációk, megfogalmazhatatlan félelmek gerjesztőivé válnak. Dali művészete kezdettől fogva eklektikus volt, és viták kereszttüzében állt. Most - e nagysikerű kiállítás zárása kapcsán - joggal vetődik fel bennünk a kérdés: vajon ma - a III. évezred elején - Dali művészete művészettörténeti lecke-e csupán? Nos, én egyértelműen vallom, hogy nem! Sőt azt kell mondanom, hogy sajnos nem! Sajnos nem, mert ő már a XX. század elején birtokolta azt a felismerést, ami számunkra csak az ezredforduló idejére vált nyilvánvalóvá. Az tudniillik, hogy a történelem működésében több az irracionális elem, mint a racionális, hogy a társadalomban és magában az emberben olyan erők működnek, amelyek megjósolhatatlanná teszik a jövőt. Igen! A XXI. század emberének mára egyetlen hiteles jelmondata maradt, ami így hangzik: Minden megtörténhet. És Dali művészete éppen erről szól. Lerántja a leplet a bárány bőrbe bujt farkasról, és szembesít bennünket saját borzalmas, komolytalan, gyakorta alantas mivoltunkkal. Belátja azt, hogy az emberi lélek bugyraiból előbukkanó szörnyűségek éppúgy az objektív valóság részei, mint az autók, a lovak, vagy a gázvezetékek. Am Dali ezen felismerések birtokában nem esik kétségbe és nem válik pesszimistává. Ellenkezőleg! Nyelvet ölt a világra, fityiszt mutat neki, és saját életét úgy fogja fel, mint egy pszichoanalitikus terápiát, melyben akadálymentes utat kell biztosítani a szabad ötletek áradásának. Figyeljünk csak! A kortárs József Attila így fejezi be Irgalom című versét: „És hallgatom a híreket, Miket mélyemből ennszavam hoz. A,míg a világ ily veszett, Én irgalmas leszek magamjioz." Pontosan ezt tette Dali is. Am amíg a mi József Attilánk túlságosan törékeny és érzékeny alkat volt ahhoz, hogy ezt a programot teljesítse, addig Dali a maga spanyol temperamentumával konzekvensen megvalósította azt. Nem volt hajlandó összeomlani és kétségbeesni a világ abszurditásainak láttán, hanem szembeállította azokkal saját énjének robosztus abszurditásait. Cinikus? Kegyetlen? Félelmetes? Igen! Pontosan olyan, mint a világ, amelyben élünk. Számomra ez jelenti Dali művészetének legfontosabb tanulságát. Kaposi Endre Pilinszky-illusztrációk Kovács Melindától a Duna Múzeumban (I. M.) Pilinszky János lírájának része az a négy verses mese, melyeket a kommunista diktatúra kialakulása éveiben írt a hallgatásra ítélt költő. A naphajú királyleány, A madár és, a leány, az Aranymadár és az Ének a kőszívű királyról című versek csak a változást, enyhülést hozó forradalom után, 1957-ben jelenhettek meg önálló kötetben. Bennük hangsúlyt kap a magány, a személyes megváltás, a felelősség kérdése, és e rövid mesék a kevéssé fordulatos cselekményük miatt is inkább a lírai, mint az epikus művek közé sorolhatók. De történeteik eljátszhatok, megfilmesíthetők, illusztrálhatok. Kovács Melinda esztergomi fotóművész számára Pilinszky költészete eleven ihletforrás. Ezt érzékeltették korábban a művésznő metafizikus művei, s köztük még címében is a költő egy versét idézte A mélypont ünnepélye. A Duna Múzeumban szeptember 7-én nyílt tárlat azt sugallja, az előbb felsorolt mesékhez most inkább alázatos illusztrátorként nyúlt az alkotóművész. A három földszinti teremben a négy vers egyes jeleneteihez, fél vagy egész versszakához kötődő képek (illetve verskezdő iniciálék) sorakoznak - aki azonban a teljes mesékre kíváncsi, azokat is elolvashatja a helyszínen. A középső helyiségben a személyes drámát ábrázoló. A madár és a lány, valamint az Enek a kőszívű királyról című költemények láthatók, melyek érezhetően jobban megragadták a művésznő képzelőerejét; az első és az utolsó termekben a több cselekményelemet felvonultató két másik mese szerepel. A versrészletek és a képek egymás mellé helyezése a szöveghű fotóművész alárendeltebb szerepét sejteti, a komor alaphangulat - amely még a boldog, napsugaras záró-képekben is lehangoló -, valamint a játék-babákkal való modellezés megoldása viszont már a művésznő egyéni látásmódját juttatja inkább érvényre. Ezt a hatást fokozzák a kiállítótérben bemutatott, a fényképezés során felhasznált makettek és terepasztalok (a szárnyaló alkotói fantázia kövületei). A versek és ezek tartalma helyett az illusztráció és ennek módja kerül előtérbe. Művei készítése során a fotográfus természetesen a valóságból, a jelen esetben (és önmagához hűen) a maga által kicsiben megépített makettekből indult ki. A felhasznált játék-babák szereplőként még autentikus megszólaltatói a történeteknek - éppúgy, ahogyan a gyermekek babáznak és el is játszhatnák ezeket a meséket -, a műanyag figurák az erdő, a természet vagy a nap megszemélyesítőiként azonban már bizarr külsőt kapnak. Különösen visszataszítóvá a sárkányok válnak, amelyek a művésznő másik visszatérő „tárgyai", a csirkelábak és fejek „összeszerelése" révén keletkeztek. Nincs okunk kételkedni a fotóművész azon szándékában, hogy a babaarcú fák és az összedrótozott állati végtagok most csak a megjelenítést hivatottak szolgálni, de ezek az elemek a sötét tónusokkal együtt új jelentéssel ruházzák fel Pilinszky meséit. Kovács Melinda ugyanis nem tud szabadulni és nem is szabadulhat a makett-világ fényképezése során maga által teremtett nyomasztó légkörtől - ez érvényesül most a verset kísérő képeken is, sötét árnyékot borítva rájuk. A nézők vegyes érzelmei elrendezésében a kiállítás megnyitóján elhangzottak sem nyújtottak segítséget: az illusztrált versek sorsát részletesen ismertette a népes hallgatósággal Fáy Zoltán könyvtárvezető, a Magyar Nemzet újságírója, a költő és a fotóművész párhuzamba állítása során azonban már kudarcot vallott. Nem volt eredményes a házigazda szerepét vállaló Deák András főmuzeológus kísérlete sem az alkotó szóra bírására, különösen, hogy őt a makettek alapján még szobrászként is emlegetni kezdte. A téma és a mód így kisiklott a kezük közül. A verses mesék fényképes modellezését természetesen a múzeumban megforduló gyermekcsoportok is értékelni fogják. A végső szót majd ők mondják ki felettük.